A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-06-22 / 25. szám
A Jó PÁSZTOR 4. OLDAL Menekült Magyarország NAGY IMRE ES A MAGYAR Irtás FAZEKAS MIHÁLY A kommunista erőszak 1958 junius 18-án oltotta ki Nagy Imre miniszterelnök, Maiéter Pál tábornok és két társuk életét a vesztőhelyen. A négy mártír közül kétségkívül Nagy Imre reprezentálja legteljesebben a szabadságharcot, amelynek látható feje és vezetője volt. Az elmúlt négy esztendő talán lehetővé teszi egyéniségének és szereplésének szenvedélytől és elfogultságoktól mentes megítélését. Méltánylási kísérletekben eddig sem volt hiány. Az 1956 évi magyar szabadságharc irodalma immár egész kis könyvtárra megy. A szerzők, akik között sok a valóban hivatott történetíró, majdnem példátlan problémával kerültek szembe. Nagy Imre, a Moszkvában kiképzett és kétségkívül meggyőződéses kommunista, népi és nemzeti mozgalmat vezetett a kommunista hatalom ellen, sőt vezető helyét akkor is megtartotta, amikor a mozgalom fegyveres felkeléssé alakult át. Minden valószínűség amellett- szól, hogy Nagy Imrében ez a fordulat nem is vált tudatossá. Feltehetjük, hogy halálának pillanatában önmagát tartotta igazi, elvhü kommunistának, és ellenfeleit, vagy gyilkosait tekintette tévelygőknek. A lélektani furcsaság titka az a kettősség, amely a kommunizmus elmélete és gyakorlata között kezdettől fogva fennállott és a mai napon is fenáll. Az a sokszor majdnem groteszk ellentét, amely a kommunizmus sok szenvedélyes hívét tette ugyanolyan szenvedélyes szakadárrá, sokszor megbontva pártszervezeteket, kormányokat, világpolitikai szervezeteket. Nagy Imre életének tragikus története példázza a kommunizmus belső ellenmondásai által teremtett válságokat és veszedelmeket. Arthur Köstler, Ignazio Silone, Ernst Reuter, Howard Fast, Louis Budenz és sok más kiábrándult kommunista csalódása nem azonos lélektani folyamat azzal, amely Nagy Imrében végbement. ők belátták, hogy a kommunizmus nem azonos azzal az ideális mozgalommal, amelynek képzelték, és elfordultak az egész politikai szervezettől. Nagy Imre a kommunizmus helytelen értelmezésének tekintette a moszkvai, í azzal együtt a budapesti kormánypolitikát és abban a tudatban élt, hogy az igazi, a nagy néptömegeket valóban szolgáló kommunista felfogást ő képviseli. A halál is ebben a tudatban érte el. Ugyanezen, vagy ehhez nagyon hasonló lelki ismereti folyamatokon mentek át mindazok a magyar irók és más intellektuelle^ akik a szabadságharcosok első soraiban küzdöttek, és akik a mozgalmat megindították. A kommunista meggyőződés teljes hevével harcoltak a kommunizmus, vagy annak hivatalos képviselői ellen. Nélkülük a szabadságharcot soha sem lehetett volna elképzelni. CSENDES KOMMUNISTA Nagy Imre a moszkvai magyar kommunista kolónia legcsendesebb tagja volt. Oroszul soha sem tanult meg olyan mértékben, hogy zavartalanul érintkezhetett volna kommunista vezető emberekkel. Semmiféle komoly szerepet nem játszhatott előbb Kun Bélával, később Rákosi Mátyással szemben. Valószínűleg nem is vágyott ilyen szerepre. A moszkvai kommunisták hazatérése után színe automatikusan és azonnal ellenzékbe szorult Rákosi Mátyás kormányával szemben. Nagy Imre, aki foglalkozására, érdeklődésére, szakértelmére nézve, elsősorban mezőgazdasági szakember volt, élesen elitélte Rákosi Mátyás agrárpolitikáját, az erőszakos kolhozositást, ami pedig nyilvánvalóan Moszkva teljes támogatásával folyt. Ennek megfelelőleg, elitélte Nagy Imre a nehézipar túlzott fejlesztését is. Ellenzéki magatartása sokszor tulment azon a mértéken, amelyet a kommunista felfogás elviselhetőnek tekint. Nagy Imre ismételten visszavonulásra, önkritikára kényszerült Rákosi Mátyással szemben, de mindig csak a legszükségesebb nyilatkozatokra szorítkozott, soha sem vesztette el emberi méltóságát és tiszteletreméltó jellegét. Rákosi Mátyás kezében volt a teljes hatalom, amellyel rémuralmat tartott fenn, de soha egy pillanatig sem vált saját pártjában olyan erkölcsi tekintéllyé, mint Nagy Imre. Amikor azután a politikai helyzet megváltozott, ez az BARÁTKOZNI AKARNAK A magyar sajtó, rádió és televízió állandó tudósításokban közölte a junius 1-én 5 napos tartózkodásra megérkezett amerikai diplomatákból álló 22 tagú turista csoport változatos programját. Megtekintették a Népi Táncegyüttes számukra bemutatott külön műsorát, utána éjszakai sétahajóutat tettek a kivilágított Dunán. Meglátogatták a Kulturális Kapcsolatok Intézetét, ahol az elnök. Bognár József és Vályi Péter, a Tervhivatal elnöke tájékoztatták a diplomatákat a mai magyar életről. Vidékre is kirándultak. Jártak Martonvásáron a parádés kolhozban, a hajd'uszoboszlöi mintagazdaságban. Megtekintették a dunaújvárosi (Sztalinváros-Dunapentelé) vasmüvet. Meglátogatták a Balatont, Füredet és a baricskai cigányzenés csárdát, végül résztvettek a Kádár rendszer külügyi és kulturális vezetőjével a budapesti amerikai nagyikövetség fogadásán. Az amerikai diplomaták látogatását és fogadását a hazai közvélemény a következő diplomáciai megbékélésnek tekinti és szomorúan veszik tudomásul, hogy számolniok kell a magyar ügynek a UN előtti elejtésével. erkölcsi erőtartalék sodorta Nagy Imrét vezető pozícióba. Első miniszterelnöki kinevezését kétségkívül Rákosi Mátyás elszánt ellenállásával szemben kapta meg. A párttal és az adminisztrációval szemben, de mind hatalmasabb nemzeti támogatás birtokában folytatta a mérsékelt politikáját, szinte elképzelhetetlen nehézségek között. Mindent megtett azért, hogy jobb e x i s z t enciát biztosítson a munkás embernek. A nehézipar rovására igyekezett fej'eszteni az ellátási iparokat. Megállította és részben viszszájára fordította a kolhozositást. Sokat tett a Rákosirendszer politikai erőszakosságainak mérséklésére. Feloszlatta az internáló táborokat, hazaengedte a deportáltakat, igyekezett fegyelmezni a politikai rendőrséget. Mindebben nem bizonyult igazán nagy politikusnak, legalább nem a szónak Moszkvában, vagy Budapesten egyedül ismert intrikái értelmében. Megmaradt egyszerű, szókimondó, impulziv embernek. Valószínűleg nem is tudta, milyen rendkívüli erkölcsi bátorság kellett a hosszú küzdelem megvívásához, ámbár a kommunizmussal szemben tanúsított belső ellenállás veszedelmeit ismernie kellett. Politikai egyrétüségében, vagy kezdetlegességében rejlett ereje és gyengesége egyaránt. Ennek köszönetté népszerűségét, a nemzet széles rétegeinek bizalmát és a kommunista helytartók gyűlöletét. LÁZADÓK ÉLÉN Nagy Imre 1956 októberében azoknak a lázadó intellektuelleknek élén került kormányra, akikkel éveken át lelki kölcsönhatásban élt. Ha első miniszterelnöksége idején megérett volna valóban ravasz, körültekintő, minden hájjal megkent politikussá, másként alakulhatott volna a szabadságharc egész menete. Nagy Imre nem változott meg, politikailag nem fejlődött, erkölcsileg nem süllyedt. Az események hamarabb sodorták a vezető pozícióba, mint hogy számot vethetett volna a helyzettel. Amikor azután a forradalmi kormány élén találta magát, habozás nélkül vállalta a nemzeti akart képviseletét és érvényesítését. A kockázatokat és veszedelmeket minden bizonnyal tisztábban láthatta, mint bárki más, még sem látszott rajta félelem nyoma. Nem is igyekezett a reánehezedő felelősséget csökkenteni. Végül elbukott a túlerővel szemben, a nélkül, hogy a szabad világtól számottevő támogatást kapott volna, akár csak a szónak erkölcsi értelmében is. Meggyőződéses kommunista létére, a nemzeti mozgalom hőse, majd mártírja lett, sorsában példázva korszakunk sok mélyreható ellenmondását. A BELSŐ ELLENZÉK Nagy Imre küzdelmeinek első, jelenleg is időszerű tanulsága az, hogy a kommunizmushoz hasonló erőszakos hatalom saját belső ellenzékével szemben legsebezhetőbb. Az ellenzéket terrorista módszerek hosszú időn át roppant szerény magatartásra kénys z e r i t h e tik, alkalomadtán azonban az elfojtott erők érvényesülhetnek, még pedig minden elképzelést messze meghaladó mértékben. A kommunista erőszak elnémit, de nem pusztit el minden ellenzéket, és ezzel önmagát teszi képtelenné az ellenzéki erők helyes felbecsülésére. Magyarországon akkor kezdtek ráébredni a helyzet komolyságára, amikor már késő volt. Könynyen lehetséges, hogy másutt is ilyen formán lesz a jövőben. Az eserhények további nagy tanulsága az, hogy a kommunista elmélet és gyakorlat köpött drámai ellenmondás felismerése általános a Moszkva uralma alatt álló területe-KODÁLY KRITIZÁL Kodály Zoltán, a legnagyobb élő zeneszerző, kivételes megbecsülést élvez Európában. Ennek a művészi rangnak köszönhető, hogy ki tudja magát vonni a rendszer kötelékei alól és megnyilatkozásainak a vasfüggönyön túl is visszhangja támad. A Kádár rendszer, hogy az összeütközés látszatát elkerülje, nem hallgatja el Kodály véleményét és igy legutóbb is a ‘Kortárs’ cimü folyóirat közölte Kodálynak a pénzügyminiszterhez intézett nyilt levelét. Kodály levelében két kérdéssel foglalkozik. Az egyik a zenei műveltség kérdése, melynek kapcsán kifejtette, hogy a zenei közízlés fejlesztése körül mulasztások történtek és ez az oka annak, hogy sok Mocryarországon kiképzett zenész külföldön keresett boldogulást. Kodály hangsúlyozta, hogy a jó művészek eltávozása nemcsak erkölcsi veszteség, de hozzájárul a zenei műveltség hanyatlásához. Kodály az eminens művészeken kívül nyilván arra a nagy vérveszteségre utalt, mely 1956-ban érte a magyar zenei életet, a külföldre menekült zenészekből alakult Philharmonia Hungaricával. A másik kérdés, melyet Kodály felvetett, már tisztára személyi jellegű. A művészi alkotó munka védelmében kifogásolta azt a tervet, hogy a kormány a szerzőjog védettségét 25 évre szándékozik leszállítani. Nyers pénzügyminiszter nyiltlevélben válaszolt. A zenei műveltség védelmébe azokra az eredményekre hivatkozott, melyek Kodály és Bartók úttörő munkásságának köszönhetik létüket. Kissé ízléstelenül hatott, hogy művészeti kérdéseket is megpendített, — holott Kodály a szűkmarkú zenei költségvetési tételeket kifogásolta — és túllicitálta Kodályt a zenei haladás tempójának dicséretével. Egy pár udvarias külföldé zenész nyilatkozatával támogatta Nyers védekezését, de sem Nyersnek, sem a ‘Kortársnak’ nem sikerült Kodály kifogásait megerőtleniteni. ken. Akkor is mélységesen áthatja a nagy embertömegeket, ha beszélni nem lehet róla. Feltehető, hogy az általános szellemi fejlődés további menetével ez a folyamat még jelentősebbé válik. Az a kettősség, amelyet Nagy Imre szivében hordozott, az emberek százmillióinak lelkében érhet be a kommunista valóság leleplezésévé. Nagy Imre politikai példájának kétségkívül a magyar glóbuszon messze túlterjedő, általános politikai jelentősége van. Pillanatnyilag ez a jelentőség talán nem egészen szembetűnő, a történelem azonban események sorozatiból áll, és minden uj esemény változó helyzetet teremt. A szabad világnak bármikor szüksége lehet azokra a tanulságokra, amelyet Nagy Imre sorsából adódnak. Éppen ezért meglepetéssel látjuk, hogy Nagy Imréről és mártír társairól aránylag kevés szó esik mostanában a szabad világ közvéleménye előtt. Négy évvel ezelőtt a szabad világ kitörő felháborodással fogadta a szabadságharcosok kivégzésének hirét. Azóta minden évforduló alkalmával kevesebb és kevesebb az emlékezés. Ezt •>. magatartást helytelennek 'S politikailag ártalmasnak tartjuk. Azt a keveset, amire ezzel szemben képesek vagyunk, a fenti szerény és egyszerű gondolatok kifejtésével igyekeztünk megtenni, a negyedik évforduló alkalmával. A FALU CQNDJA a parasztgazaasagok kotnozositásával sok nélkülözés szakadt a falusi emberekre, de legfájdalmasabban mégis életformájuk erőszakos változása érintette őket. Nemcsak a falvak határának képe változott meg, de megváltozott maga a falu is. Egyik helyen, — ha közel volt hozzájuk a kolhoz — összezsúfolódtak a helybeliek. Másik helyen megritkultak, — ha távol esett. A tanyáknak még bizonytalanabb lett a sorsa. A lakóik elköltöztek, s lebontották épületeiket, hogy folytathassák a kolhozban a háztáji gazdálkodást. Ez a belső vándorlás nem szűnt meg, mert a nagy egységekbe való tagosításának még csak a kezdetén vannak, melynek végeztével egészen uj településekre lesz szükség. Ebben az átmeneti korszakban a parasztság nem leli a helyét. Még ki sem heverte a kolhozositás drámáját, már újabb költözés előtt áll, az átlagban 500-tól 2000 holdig terjedő kolhozoknak 20,000—25,- 000 hold egységbe való tömörítése előtt. A nagy költözés rengeteg iparos-munkát igényel, de a falusi mesterek nagy részét a kolhozok szívták magukba, úgyhogy segítség nélkül áll a falu. A kőműves, bognár épp úgy hiányzik, mint a szabó, cipész, vagy a szerelő. Magárahagyottságuk elkeserítette életüket. Kedvszegetten végzik munkájukat, melynek következményét az egész ország sínyli. Panaszaikat nehéz orvosolni, mert csak egy tőkegazdag ország tudná végrehajtani a mezőgazdaság gépesítését, a szükséges magasabb képzettségű vezető réteg sorompóba állítását és ami szintén életbevágó, a lakóházak, az istállók, a gazdasági épületek áttelepítését. “A munkás-paraszt testvériség” mérlege kiáltó hiányokat mutat ki a falusiak hátrányára. Csupán annyi a változás, hogy villany ég majd mindenütt, de nincsenek üzleteik, mosodáik, kényelmi berendezéseik, s ha valami javításra szorul, akkor megáll az élet, mert nincs, aki kijavítsa a gépet, a villanyt, a rádiót, a kerékpárt, a lábelit. A földműves szövetkezetek vállalták a közvetítő szerepet a falu és az államosított kisipari szövetkezetek között. Felvevő-helyeket létesítettek, ahol átveszik a javításra szoruló dolgokat. Az ország öt helyén állítottak fel ilyen állomásokat. A szervezés azonban gyámoltalan, a falusiaknak az a meggyőződésük, hogy a rendszer packázik velük, s ezért hasonlóval fizetnek viszsza: szabotálnak. A nagy parkolékey BUDAPEST. — Búcsúzik az amerikai vendég. Kérdik magyarok: ‘‘Hogy tetszett itt? Szeretne itt élni?” Fejét rázza az amerikai: “Nem, nem. Parkolóhely van itt bőven, de itt élni, az más...” Parkolóhely azért van bőven, mert kevés az autó. És drága. Egy kis Fiat 3000 dollár, Amerikában 1300 dollárért legalább oly jó kisautót lehet kapni. Lebukott a Nemzeti Színház terroristája 1U40 ienruarja óta a magyar színházi életnek korlátlan hatalmú cézárja volt Major Tamás színész. Nem az ismeretlenség homályából tört elő, miként sok más vörös nagyság. Megbecsült karriér tette ismertté nevét. A Nemzeti Színház jó karakter-színésze a háborús években a népligeti cirkuszban népszerűsített Moliere előadások rendezésével szította az oszbályharc akkor még csak pislákoló lángjait. Bármennyire is érzékenyen figyelt fel a Horthy rezsim a baloldali szélsőségekre, Major Tamásnak nem támadtak nehézségei. Apja tábornoka volt a Nemzeti Hadseregnek, édesanyja, a huszas évek mozgalmi asszonya elhárította fiai utjából az akadályokat. Major Tamás nyugodtan kérkedhetett a szovjet barátságával, karriérje nem szenvedte meg a baloldali kilengést, épp úgy iveit pályája, mint Ákos öccséé, aki a honvéd hadbírói karban gyűjtögette a babérokat. A német megszállás bekövetkezte után a Major fivérek közül a színész illegalitásba vonult, mig a hadbíró zavartalanul hajtotta végre a náci rezsim ítéleteit. Az sem okozott nekik nehézséget, hogy az érintkezést fenntartották, olyan viszony alakult ki köztük, mint a nyilas és a kommunista Rajk fivérek között. A náci Andrássy ut 60- tól a vörös undergroundban lévőnek nem kellett tartania. Major Tamás detektivnek maszkírozta magát, remek náci papírokkal ellátva végezte a kommunisták kurír szolgálatát. Jól lévén értesülve a bztojai, majd a Szalasi kormány tervei felől, csapdába nem esett, Budapest ostromáig átvészelte a nehéz időket. A vörös underground bőségesen fizetett. Budapest még fel sem ocsúdott az ostrom megpróbáltatásaiból, a két fivér élre ugrott. A romok között működni kezdő Nemzeti Bizottságnak első intézkedései közé tartozott a Major fivérek pajzsra emelése. Ákost egy merész szaltóval a ftépbiróság elnökévé nevezték ki, Tamást a Nemzeti Színház korlátlan hatalmú igazgatójává. 1945 februárja óta Major Tamás döntésétől függött a magyar színészek sorsa. Aki nem hajlott meg előtte, annak disszidálnia kellett, mint Jávor Pálnak, vagy el kellett hagynia a színpadot, mint Tímár Józsefnek. Major Tamás önkénye felrúgta a régi érdemeket, a játéktudás, a népszerűség sem számított, a megbolydult színigazgató tönkretette a magyar színpad hírnevét, olyan állapotokat teremtett, hogy végül már csak kirendelt hallgatóság látogatta a színházat. Politikai elfogultságát tetézte szerep-éhsége, kartársait elszánt ellenségévé tette mohó, képességeinek meg nem felelő, foytonos szereplésével. A magyar színészek a forradalom kitörésekor megbosszulták Major Tamásnak a művészi színvonal és kartársai terhére elkövetett bűneit, terrorét. Még meg se alakult az uj kormány, Majornak menekülnie kellett, újból a SZABADSAGHARC maszkhoz folyamodott. A szabaddá vált színészeknek első gondja volt Major megbélyegzése és elkergetése. Kádárék terrorhullámain evezett vissza régi posztjára. De 1962-ben már nem tarthatta magát tovább, hiányoztak nagy pártfogói, Rákosi, Gerő, Révai. A “Pártélet” áprilisi számában jelent meg a karrierjének végét jelentő kritika, amely már nemcsak dogmatizmussal, hanem jobboldali elhajlással is vádolta. Névét az eitélő mondatokban nem említették meg, de elegendő volt, hogy a Nemzeti Színház pártszervezeti titkára a felsőbbség hozzájárulásával sorra vette a Nemzeti Színház vezetésének bűneit. Összegezve a kritikát, a fejére olvasták, hogy eltért az elvi alaptól, gyakorlatban nem valósította meg a marxista elveket. Működésében a személyi kultusz volt felismerhető. A darabok kiállításában hátrányt szenvedtek a szocialista ember nevelését elősegítő színmüvek. Nem küzdötte le a ‘harmadik utas’ nézeteket, és végül nem szerettette meg a közönséggel a munkások és a parasztok mai életét. Egyszóval mindazt felsorolták bünlistáján, amivel Major Tamás több mint másfél évtizeden át kisöpörte a jó magyar színészeket, művészi versenytársait. A cikk megjelenését követő egy hónap múlva összehívták a Nemzeti Színház dolgozóit és Major Tamás megrökönyödésére, menesztették őt, akárcsak egykor fivérét, akinek sorsa már több év óta ismeretlen.
