A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-18 / 33. szám

: — Haha, — kacagott fel a komorna. — Már megbocsásson a nagyságos kisasszony, de egy komornyik csak nem arra való. Nem, nem a, nagyságos kisaszszonynak most már különb igényei vannak. Hova gondol, a nagyságos ur csak nem adhatja kegyedet a komornyikjának. Majd meglássa nagyságos kisaszszony, lesznek itt még különb fiatal urak . . .

Lidi elsápadt.

— De én már kezemet adtam rá.

— Oh lelkem nagyságos kisasszony, az ilyenben az adott szó nem kötelez. És mikor adta rá kezét? . . . Akkor még egész másként állottak a dolgok.

Lidi átfutott atyjához a másik szobába. Az öregnek nagyon tetszett Lidi ebben a javitott kiadásban és kedvteléssel legeltette rajta szemeit.

— Hallgasd csak atyám, — mondotta. — Azt mondják, hogy én már nem lehetek a Györgyé, mert ö csak komornyik.

— Hm, — mormogta az öreg. — Van is valami a dologban. Te most már nagyságos kisasszony vagy és egy komornyik nem hozzád való.

— De miért nem mondtad ezt még akkor, apám?

— Jaj édes lányom, akkor még magunk se tudtuk, hogy ez lesz belőled. Akkor még nagyon is hozzád illett György. De most már bajosan.

Lidi visszatért szobájába és sírni kezdett. A komorna váltig beszélt neki. Előhozta, hogy a nagyságos ur elismeri öt nővérének, a Lorántffy nevet is rá fogja ruházni, ilyen körülmények között nagy szégyen lenne, ha ilyen szépséges és gazdag kisaszszony, egy komornyikhoz akarna nőül menni. Ilyet nem szabad tenni. Mit szólna ehhez a rokonság?

Most jött Elemér.

— Nos, mit jelent ez? — kérdezte meglátva a könnyeket Lidi szemében.

— Györgyöt emlegeti a nagyságos kisasszony, — válaszolt Lidi helyett a komorna, nem minden kicsinylés nélkül. — Ez az ember most már nem hozzá való.

Elemér Lidihez közelitett s megsimogatta arcát.

— Bizony nem, — mondotta. — Te most már egészen más körülmények között vagy. Az én nővérem csak nem lehet egy szolgának a felesége. Egyébiránt egyáltalán nem vagy még lekötve.

Lidi szólni akart . . .

— Tudom már, mit akarsz mondani, — vágott közbe Elemér. — Azt akartad felhozni, hogy szavadat adtad. Ezt megengedem. Ámde még nem voltatok a papnál, még nem vagytok kihirdetve. De ha igy lenne is, még akkor is mindig vissza lehet lépni. Az eljegyzést még mindig fel lehet bontani, a házasságot azonban már nem. Ezért kell előbb meggondolni a dolgot. György különben sem hozzád való. Nagyon nyers ember az. És nem is magadért akart ő elvenni, hanem csakis azért, amit tőlem akart volna kicsikarni. Ez csúnya számítás. Ez nem szép dolog.

Most szemügyre vette Lidi öltözékét.

— Nem egészen divatos, — mondotta. — Meg aztán mint látom, kicsit szűk is. No majd gondoskodunk újakról. Majd felmegyünk egyszer a fővárosba s ott kiválasztunk valami igen szépet. Szeretnéd-e látni Budapestet, Lidikém?

— Mi az? — kérdezte Lidi.

— Az ország legszebb és legnagyobb városa. Ott majdnem csupa ilyen magas házak vannak, mint ez a kastély. Olyan hosszú utcák vannak ott, hogy az ember a végét sem látja. És az a sok ragyogás, ami az utcákon van. Fényes fogatokban urinép kocsikázik. A hölgyek ragyogó öltözéke és drága ékszerei egész vagyont képviselnek. Ott van ám szép élet és ragyogó világ.

Lidi erre nem válaszolt semmit. Mit tudta ő, milyen lehet a főváros és milyen élet van abban.

A következő napon vendégek érkeztek. Elemérnek nagybátyja, ki nejével és fiával minden előzetes tudósítás nélkül egyszerre csak megjelent. Elemér szívesen fogadta őket, de ha otthon maradtak volna, azt még jobban szerette volna.

A derék ur anyjának fivére, Vereskövi Dénes báró volt.

— Hallom, súlyos beteg voltál kedves öcsém, — kezdte az öreg ur. — De amint látom, most már egészen jól vagy.

— És azt hiszem, már felejtettél is, — tette hozzá Veresköviné.

— Felejteni? — kérdezte Elemér bánatos fohásszal, — nem megy az oly könnyen, kedves néni.

— Ugyan, ugyan Elemér, — szólt a matróna szinte rosszalólag. — Lásd, az Isten maga sem akarta, hogy egymáséi legyetek. Ami nem megy, nem megy. Erőltetni a világon semmit sem lehet.

Elemérre nézve ez a téma igen kellemetlen volt s másra akarta terelni a beszélgetést.

— Rég nem láttalak, Alfréd, — fordult unoka-A Jó PÁSZTOR

____ - a ii —mm..in ii

7. OLD AU

öccséhez. — Egész férfivá lettél.

— Úgy nézd ám meg, hogy ő már jogtudor, — szólt mamája dicsekvőleg. A minap volt a túdori felavatás Budapesten. Az egész rokonság ott volt, csak te hiányoztál.

*— Ah mennyire sajnálom, — kiáltott fel Elemér.

— De nem volt tudomásom róla.

— Lehetett is volna téged tudósítani, -— jegyezte meg erre Alfréd kissé neheztetőleg. — Senki sem tudhatta, merre jársz.

— Ez igaz. Egyébiránt a jó kívánság soha sem jön későn. Fogadd tehát utólagosan legszivélyesebb gratulációmat. Igen örvenclek, hogy a családnak legalább jogtudora is van.

Elemér több évig nem látta Alfrédet s most úgy találta, hogy igen megszépült a fiú. Valóságos Adonisz, kissé komoly kiadásban.

— Mi hirt hallottál Etelkáról? — kérdezte most a báróné.

— Oh, ti még nem is tudjátok, mily nagy szerenr csét csinált. Férjhez ment ám. -— Ugyan kihez? — kérdezte mind a három egyszerre.

— Egy romániai herceghez, kinek több mint húsz millió vagyona van.

— Ez már valami, — szólt Vereskövi báró.—Ez már csinos vagyon. De mikép ismerkedett meg vele Etelka? Tudtommal Angliába ment lord Parley hez.

— Ott is volt. Onnét azonban visszatért Erdélybe, innét átkerült Romániába. Ha én nektek ezt a történetet elbeszélem, azt fogjátok mondani, hogy ez csak mese.

Erre elbeszélte Etelka férjhezmenetelének történetét.

— Ez igazán regényes, — kiáltott fel Vereskövi báró. — Az ember igazán nem hinné el, ha nem te mondanád.

— Szavaidból kiveszem, hogy voltál nála Romániában, — jegyezte meg a báróné.

Elemér igenlőleg bólintott fejével.

— Eszerint kibékültél vele. Ez már szép volt tőled, — szólt a báróné elismerőleg. Részedről a javulás első jelét látom ebben.

— Most tehát egészen magadban állasz, — jegyezte meg az öreg ur. — Most már nincs senkid.

— De van, — válaszolt Elemér jelentősen. — Egész véletlenségből egy nővérhez jutottam.

— Hogy lehet az? — kérdezte Vereskövi.

— Látjátok, ez is igen regényes eset, — viszonzá Elemér. — Magam is csak néhány nap óta bírok róla tudomással.

— No hallod, Elemér. — szólt a báró sajátszerü arckifejezéssel. — Úgy látom, nálad immár csupa regény minden. Beszéld el már, hogyan történt?

— Előre tudom, hogy ezt is hihetetlennek fogjátok találni, de azért mégis elmondom.

A többiek figyelmesen hallgatták szavait. Veresköviné elvörösödött.

— Ez már alig hihető, — mondotta. — És én nem is hiszem. Kedves jó Elemér, téged alighanem felültettek.

— Ne hidd ezt, kedves nénim. Megkerültek a levelek, miket atyám annak idején irt. Köztük van egy kötelező nyilatkozat, mely mintegy végrendelet jellegével bir és amelyben atyám halála esetére százezer forintot biztosit a gyermek számára a hagyatékból.

— Borzasztó, — csapta össze kezeit a báróné.

— Ebben semmi borzasztó sincs, — jegyezte meg a báró, ki férfi létére más szemüvegen nézte a dolgot.

— Én egészen rendben levőnek és gavallérosnak találom.

— Én is igy fogtam fel, — jegyezte meg Elemér.

— Ez okból magamhoz vettem a leányt.

— Talán csak nem akarod őt elismerni? — szólt a báróné elszörnyedve.

— De bizony elismerem.

A bárónét ájulás környékezte.

— Ez hallatlan, — szólt. — Hogy lehetsz ily dőre, Elemér. Be vagy csapva, szörnyen rá vagy szedve.

— Nem gondolnám, néni. Csak rá kell nézni, s mindjárt látja az ember, hogy Lorántffy-leány.

— Talán itt is van? — kérdezte Veresköviné.

— Igenis itt van.

A báróné megkísérelte elájulni, ami azonban csak félig sikerült neki. Férje és fia, cseppet sem ütköztek meg rajta, sőt természetesnek találták.

— Látni szeretném én azt a szépséget, — mondotta.

— Ha kívánjátok, bemutatom nektek.

— Nem, nem, — kiáltott a báróné — Nekem ide ne hozd. Látni sem akarom őt.

— Ugyan édes mamám, — szólt erre Alfréd, — minek efölött igy szörnyüködni? A leány nem tehet róla. És ha be van bizonyítva, hogy csakugyan úgy van minden, amint Elemér előadta, akkor ő valóban nem tehetett egyebet, mint ide venni őt.

— Nagyon helyes, — bólintott fejével a báró.

— De már most mutasd is be őt, ha már ide fogadtad őt a házadba.

Elemér engedelmet kért, hogy néhány percre távozhassák. Veresköviné mindjárt neki esett férjének és igen élesen kikelt az ellen, hogy ilyen hallatlan elveknek hódol.

— Mi lesz a világból?

Elemér hozta Lidit ki áz előkelő látogatók láttára fülig pirult és zavartan sütötte le szemeit.

Veresköviné kimondta az imént, hogy a törvénytelen gyermeket látni sein akarja, de azért mégis szeme elé tartotta lorgnettjét és úgy nézte őt.

Valamennyiök között Alfréd volt legjobban meglepetve. A leány szépsége úgyszólván csaknem egy csapásra rabjává tette szivét. Igazán pompás leány. A Lorántffyaknak minden vonása meg van rajta.

Az öreg báró is kedvteléssel nyugtatta rajta tekintetét.

Fejével elismerőleg bólintott és csakhogy ki nem mondta: ez már aztán szép lány.

Lidi pedig fel nem mert volna pillantani, a világnak minden sürü kincséért sem.

Lorgnettes nőt ő még soha sem látott s nem tudta felfogni, mit néz úgy rajta és minek tartja még azt a micsodát is a szeme elé.

Hanem a fiatal ur, az már tetszett volna neki, de arra meg még kevésbé mert volna nézni.

— Ez az én Lidiké nővérem, — mondotta Elemér.

— Lidi, — szólt a báróné félrebigyesztve ajakát.

— Mily közönséges név. Miért nem inkább Lívia?

— Az is lehet. Legyen tehát Lívia. Kedves húgom, csókolj kezet a méltóságos asszonynak.

Lídiát, vagy a szebb hangzás kedvéért mondjuk most már mi is Líviának — úgy átjárta valami, mint a forró tűz. Arca előbb piros, majd sápadt lett, de azért a méltóságos asszony elé járult s bár nem tudott olyan csinos és szabályos pukedlit csinálni, mint a mi felsőbb leányaink, azért mégis bizonyos veleszületett természetes kellemmel végezte első felléptét.

A báróné hagyta, hogy kezet csókoljon neki, de látszott rajta, mennyire méltóságán alulinak tartja, egy törvénytelen szülött által megérinteni magát.

De annál szívélyesebb volt az öreg báró. A lány határozottan szép s ez nagy érdem és előny volt az ő szemében. Oda is ment hozzá, megfogta kezét s piruló arcába nézett.

— Valóságos Lorántffy-leány, — mondotta. — Jer keblemre kis hugocskám.

Lívia nem is tudta mi történik vele, csak érezte, hogy az öreg ur fehérbajuszos ajakéval csókot nyomott homlokára, ami Elemérben nagy megelégedést keltett, de annál nagyobb visszatetszésre talált a bárénénál.

— Ugyan, ugyan, Dénes, — szólt rosszalólag.

Alfrédnak is nagy kedve lett volna atyja példáját követni, de amint az öreg urnák kora megengedett, attól őneki tartózkodnia kellett.

De azért ő is kezét nyújtotta neki és nyájasan nézett a szemébe. Lívia keze remegett az övében.

— Hej, milyen régen, vagy talán még soha sem érzett a kezében ilyesmit. A mai lányok, még a falusiak is már nagyon tudósok az ilyesmiben. Bátran néznek a férfiak szemébe és úgy paroláznak velük még az utcán is, hogy csakúgy csattog. Legényesen viselkednek ők is, oly hangosan beszélnek, mint a férfiak és a kifejezések keménységében, fesztelenségében is szeretik utánozni a férfiakat — a nőiség határozott rovására.

És most itt áll előtte egy lány, kinek ragyogó szépségén egyik legszebb dísze az ártatlanság. Olyan, mint az illatos virág, mely eddig az erdő mélyén ismeretlenül virított s most hirtelen egy diszkertbe áthelyezve, bájos illatával háttérbe szorít minden üvegházi növényt.

Ez a lány sajátszerü szépségével, bájos elfogultságával és szűzies egyszerűségével ellenállhatatlanul vonzotta őt és szinte nem bírta elengedni a magáéból reszkető kacsókát.

A maga éles szeme rögtön felismerte a helyzetet és fészkelődve székén, csakhogy oda nem kiáltott:

— Ugyan, ugyan Alfréd.

A bemutatón átesvén, Lívia visszamenekült szobácskájába.

— Oh Istenem, csakhogy keresztül extern rajta,

— mondotta megkönnyebbülve.

A komorna mosolygott.

— El tudom képzelni, hogy nézett a báróné. Mert nagyon büszke asszony ám.

— De még hogy nézett, — mondotta Lívia. — Valamit a szeme elé tartott s azon keresztül nézett. Jaj, azt hittem, mindjárt a föld alá kell sülyednem. És még kezet is kellett, hogy csókoljak neki.

— Ez úgy illik, kedves kisasszony.

— Talán a báró urnák is kellett volna?

— Annak már nem. De meg vagyok győződve, hogy a báró ur csókolta meg a kisasszonyt.

— Igen — a nagy bajuszos ajakát egyszerre csak ott a homlokomon éreztem. Oh Istenem, olyan furcsa volt ... És képzelje, most már nem vagyok Lidi. A méltóságos asszony azt mondta, hogy igen közönséges ez a név és miért nem hívnak inkább Líviának? Elemér rá hagyta és most Lívia vagyok. Milyen fura.

— Valóban ez szebb név is, — jegyezte meg a komorna.

— Én Istenem, hát még a névben is van valami ?

A komorna folytatta:

A vendégek alighanem ebédre is itt maradnak. Erre az alkalomra a kisasszonynak toalettet kell csinálni.

(Folytatjuk)

A hét legjobb vicce

INNEN-:

ONNAN

Kádár 'és Marosán meglátogatnak -egy börtönt. A körséta után a börtömigazgató arról panaszkodik, 'hogy a rabok 'élelmezésére nem kapnak elegendő pénzt az államtól. Kádár nyomban odafordul Marosr.nhoz:

írd fel Gyurika, hogy évi 3, millió forinttal többet irá-; ny ózzunk elő a börtönök kosztjának feljavítására.

A böirtön!átogatáis után elmennek az egyik közeli iskolába. Itt is körülkalauzolják ókét és azután az iskolaigazgató elmondja,, hogy minden rendben van, csak a gyermekek élelmezésére kapott öszszeg kevés.

— írd fel Gyurka — mondja Marosánna'k Kádár — hogy ezentúl évi 30 ezer forinttal többet irányozzunk elő az iskolásgyermekeik koszt j ának feljavítására.

Amikor elhagyják az iskolát, Marosán odafordul Kádárhoz :

— Ne haragudj János, de nincs itt valami tévedés ? . . . A börtönkoszt feljavítására évi 3 millió forintot akarsz költeni, mig az iskolások élelmezésére csak 30 ezret?

Mire Kádár:

— Egyet ne felejts el Gyurika . . . Iskolások többé már nem leszünk.

Belvárosi Fesztivál augusztus 24-25-26

A belvárosi érdekeltségek augusztus negyedik hetében harmadizben rendeznek Down town Festivalt és a rendező bizottság tegnap a Statler- Hilton hotelben tartott ülésén a fesztivál vezetésére Leo P. Doyie üzletvezetési és hirdetési szakembert hívta meg. Doyle managere a Clevelandi Atléta Klub lapjának, korábban elnöke volt a Cleveland Advertising Clubnak és kiadóhivatali igazgatója a né-; hány év előtt megszűnt Cleveland News napilapnak. Á rendező bizottságban Doyle , mellett működnek; B. S. Hubbell, a Downtown Cleveland Council elnöke, és J. M. Howard a clevelandi Kereskedelmi Kamara képviseletében.

Az idei augusztusi belvárosi fesztivál különös érdekessé-ge lesz a nemzetiségi csopor - • tok bevonása. A rendező bi-> zottság azt tervezi, hogy egyes nemzeti csoportok bemutatják kulturális sajátosságaikat, művészetüket. Nemzetiségi csoportok, amelyek a fesztiválon szerepelni óhajtónak, forduljanak J. M. Howard főrendezőhöz, akinek irodája a Cleveland Chamber of Commerce helyiségében, a Union Commerce Buildingben van.

HALLOTTA MÁR . . .?

. . . hogy Cambodia délkelet-ázsiai ország fővárosában, Phnom Penhben, van egy Fogorvos utca. A járda szélén felállított asztalokon kínálják fogorvosok az áruikat : aranyfogat, hidakat,

fogsorokat, piros, zöld és fekete színben, metszőfogakat szív formában, stb. A foghúzás és ordítás beljebb, zárt ajtók mögött folyik.

Irta: TÖLGYESY MIHÁLY

SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE