A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-01 / 48. szám
A Jó PÁSZTOR 7. OLDAE 4JS£ SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE I ——————i un Irta: TÖLGYESY MIHÁLY Volt egy elkerített labdázó hely is, ahol a'javulók igen vidáman lawntenniszt játszottak. Darvainénak mindez igen tetszett. A feltétlen nyugalom, amely itt körülveszi a betegeket, a pompás levegő, a kitűnő szakszerű bánásmód, rendkívül jó hatással van a btegekre, kik csekély kivétellel gyógyultan hagyják el az intézetet. Igen sokan közülök csupa hálából jelentékeny összeggel járulnak hozzá az intézet alaptőkéjének gyarapításához. Az első séta minden baj nélkül végződött. Ilonka teljesen nyugodt maradt és követte az ápolónőt mindenhova, amerre ez csak vezette őt. A szabad levegőn levő mozgás és tartózkodás jó hatással volt a beteg idegzetére, mert immár jobban tudott aludni. Az orvos ennek nagyon örült és biztatta az ápolónőt, hogy csak minél többször vigye le a beteget a parkba. Ez valóban használt is. Ilonka állapota szemlátomást javult, halvány arcát gyöngéd pir kezdte élénkebbre színezni, szeme is valamivel élénkebb lett és kezdett érdeklődni környezete iránt. — Nagyságos asszonyom, nem ismer engem? Darvainé vagyok, a jó Darvai néni, ahogy kegyed akkor mindig szólított! Ilonka ránézett. Elméje ugyan még nem volt egészen kivilágosodva, de a megismerés legelső fénye már kezdett benne derengeni, mint éjfél után a pirkaöó hajnal. Egy napon egy hosszú fekete szakállu elegáns ur jelent meg az intézetben és mindjárt az igazgatónak jelentette be magát. Ez a legnagyobb előzékenységgel jött elébe. — Isten hozta, Magliani gróf ur, — szólt s mindjárt üléssel kínálta, előkelő vendégét. — Hogy van szegény nőm? — kérdezte a Magliani grófnak szólított ur. —Mondhatom,'állapota javülásnak indult. Már nem őrjöng, a szabad levegőre megy, tud aludni és már eszik is magától. — Ennek valóban örvendejt, igazgató ur! — És ezt az uj ápolónőnek köszönhetjük,—folytatta az igazgató. — Az ön neje különös nyelven beszélt, melyet többen magyarnak véltek. Én tehát hozattam Magyarországból egy ápolónőt. — Ah, valóban? — kiáltott fel Magliani mosolyogva. — Ez ugyan felesleges volt! — A méltóságos asszony tehát nem magyar? —Tudtommal ő is épugy olasz, mint én. Valószínű azonban, hogy anyanyelvét tökéletesen elfeledte s egy saját nyelvet állított össze magának, melyet senki sem ért. — Nem baj, gróf ur, — szólt erre az igazgató. — Mindannak dacára nem bántam meg, hogy azt az ápolónőt ide kaptam. Sőt az ön nejére nézve valóságos nyereségnek tartom, mert egyenesén az ő kezelése alatt mutatkozott ez az örvendetes haladás. — Szabad erről személyesen is meggyőződnöm? —- Megbocsásson, gróf ur, jelenleg még csak annyit engedhetek meg, hogy távolból láthassa drága nejét. így is meg fog győződhetni, hogy határozót tan jobb színben van; testi egészsége kétségtelen javulásrak indult és ebből bizton remélhető, hogy nemsokára a lelki állapot is javulásnak fog indulni. — Valóban égek a vágytól, láthatni imádott szegény nőmet, — szólt Magliani gróf. Az igazgató levezette vendégét a kertbe és intézkedett, hogy Darvainé arra vezette a betegét, de r.e egészen közel, hanem mintegy tiz lépésnyi távolság ban haladjanak el előttük. Darvainé már sejtette, hogy valaki látni óhajtja Ilonkát. Ez a valaki bizonyosan az lesz, aki ide hozta az elmebeteget. De vájjon ki lehet? Lorántffy ur-e, vagy a nagyságos asszony ellenségeinek egyike? Talán Etelka kisasszony vagy megbízottja? Ez most mindjárt elválik. Ilonkát szokása szerint tiszteletteljesen karonfogva, elindult vele a főépületnek az udvarra nyíló kapuja felé. Az igazgatót rögtön meglátta; mellette állott egy nagy fekete szakállu elegáns ur; tehát az lesz, az, aki Ilonkát ide hozta és most látni akarja. Darvainé nem ismerte őt. Legalább nem emléke zett, hogy valamikor látta volna. Mozdulatlanul ott állott az igazgató mellett és nagy villogó fekete sze mével majd hogy el nem nyelte Ilonkát. Az elmebetegen a legcsekélyebb változás .sem látszott. A szokott közönyösséggel lépdelt az ápolónő oldala mellett, szemét a semmiséégbe meresztve nem látva semmit és nem ismerve senkit. Darvainé a félkör alakú kerti utón visszafelé indult védencével. Az idegen ur egy percig még a távozók után bámult, aztán az épület belsejébe követte az igazgatót. A szemle eredménye lehangolta őt. — Uram, — szólt az igazgatóhoz, — nem látok semmi haladást! ■ —Bocsánat gróf ur, én és velem együtt az intézeti orvosok is más nézeten vagyunk. Haladás már az is, hogy egyáltalán le lehet őt hozni kertbe. Most olyan engedelmes, mint a gyermek, készségesen eszik, egész éjen át alszik és az őrjöngő rohamok, mióta az uj ápolónő itt van, egyetlen egyszer sem ismétlődött meg rajta. Ez kérem nagy haladás az előbbi állapothoz képest. Elméje még homályba van ugyan borulva, de én biztosan hiszem, hogy ebben a tekintetben is meg lesz a kívánt javulás. — De mikor lesz az? — Meg vagyok győződve, hogy nem is nagyon sok idő múlva, — válaszolt az igazgató. — A testi egészség helyreálltával azt hiszem, a lelki gyógyulás is kezdetét fogja venni. Ehhez természetesen idő kell! A gróf kétkedő arcot mutatott. Az igazgató ezáltal sértve érezte magát és igy szólt: — Gróf ur, ha a kezeléssel netalán nem lenne megelégedve, lemondunk a szerencséről, hogy kedves nejét gyógykezelésünkben továbbra is megtartsuk. —Oh kérem, kérem, — szólt a gróf élénken. —■ Ne méltóztassék félre magyarázni szavaimat. A kezelés helyességéről nem nyilvánítottam véleményt és nem is nyilváníthatok. Erre nem vagyok illetékes. Csak arra nézve vannak aggodalmaim, vájjon egyáltalán visszanyerte-e drága nőm lelkének épségét. Mondhat-e ön neke merre nézve bizonyosat? — Egész biztosat ki mondhat, gróf ur? De remélem, hogy idővel ez is be fog következni! A gróf megragadta az igazgató kezét. — Ne vegye szavaimat bizalmatlanságnak! Szívesen belenyugszom a várásba, csak legalább reményt nyújthatna nekem. — Reményt merek nyújtani, gróf ur. Voltak itt már súlyosabb elmebetegek is, akik gyógyultan hagyták el az intézetet. A parkban több emlékoszlop van, hálás betegek által felállítva szerencsés felgyógyulásuk emlékezetéül. — Szavai megvigasztalnak, igazgató ur, — szólt erre a gróf, ismét melegen megszorítva az igazgató kezét. — Fogadja értük köszönetemet. Az igazgató egész a kapuig kisérte a távozót. Itt még egy kézszoritást váltottak, mire Magliani gróf kint várakozó kocsijába ült és elhajtatott. Darvainé pedig ezalatt váltig azon törte a fejét, hogy ki lehet ez a nagyszakállu ur? Csakhamar rá megjelent a német ápolónő. — Nos, — kérdezte, — látta-e az idegen urat? — Láttam! Ki az? Nos, az a beteg nő férje, gróf Maciiéi! Darvainé egészen megzavarodott. Vájjon nem Lorántffy Ilonka lenne a beteg? Ha nem az, akkor itt oly hasonlatosság forog fenn, melyhez hasonlót ritkán lehet tapasztalni. Az volt a legcsodálatosabb, hogy az elmebeteg amióta ő mellette van, egyetlen egy hangot sem adott magáról! Tehát nem tudhatta, vájjon magyarul beszélt-e vagy más nyelven? Pedig úgy beszéli volt ápolónője, hogy azelőtt többször őrjöngött és sajátságos nyelven beszélt. Most azonban mélységesen hallgat, ami általános feltűnést okozott. — Ha nem magyar, akkor ugyan hiába hozták magát ide, — mondták a többi ápolónők, kik már irigykedtek is rá, mert az igazgató többször dicsérőleg nyilatkozott róla. Darvainé erre egész nyugodtan igy felelt: — Hogy hiába hoztak-e engem ide, azt eldönteni az igazgató ur dolga! De elismerő szavaiból azt következtetem, hogy meg van velem elégedve és egyáltalán nem bánta meg, hogy engem ide hozatott. — Hogy el van bizakodva, — jegyezte meg a német ápolónő csípősen. — A maga érdemének tulajdonítja, hogy a grófné már nem őrjöng. De várjunk csak! A végén csattan az ostor. Darvainé már tudta tapasztalásból, hogy minden intézetben vanpak ilyes versenygések és hallgatott. It* I #!!!!'# Neki csak arra volt most gondja, megtudni, mily nemzetbeli a gondjaira bízott beteg? Magyar-e vagy olasz? Lórántffyné- vagy pedig Magliani grófné, ahogy itt mindenki állítja és hiszi. Ezt tisztába hozandó, föltette magában, hogy egy-két éjszakát egészen rászentel és virrasztani fog a beteg fölött, de úgy, hogy észre ne vegye. Álmában talán mégis fog elejteni egy-két szót, amiből következtetni lehetne valamit. A beteg teljesen nyugodt volt ma is. Amikor nem sétáltak, mozdulatlanul ült az ablaknál és a semmiégbe meresztő tekintetét. Darvainé többször intézett hozzá kérdést, de váaszt nem kapott. Akárcsak örökre elvesztette volna oeszélőképességét. De csodálatos volt, hogy mindent negérteni látszott, amit mondott neki. Úgy engedelmeskedett, mint a gyermek. Ha azt mondta neki: most lemegyünk a kertbe, ninden ellenvetés nélkül követte őt. Ha azt mondta: már el vagyunk fáradva, méltóztassék leülni erre a padra: a beteg szó nélkül megtette ezt. Ha este igy szólt: nagyságos asszonyom, itt az idő, hogy lefeküdjék: szó nélkül engedte magát levetkőztetni. Mindebből azt következtette Darvainé,- hogy mégis magyarnak kell lennie, mert ime mindent megért, ami pedig lehetetlen volna, ha olasz grófné lenne. Este a beteg csakugyan lefeküdt. Az éjjeli lámpa, mint rendesen, égve maradt. Davainé ruhástól lefeküdt a pamlagra és úgy tett, mintha szintén aludni akarna. Jó darab idő múlva azonban fölemelkedett és lábujjhegyen a beteg ágyához közelítve, nesztelenül he- j ; lyet foglalt az ágy fejénél levő széken. A beteg csendesen aludt, lélegzete egészen szabályos volt. Vérkeringése nem lehetett rendellenes, mert egy darabig semminemű képzetek sem mutatkoztak agyában. Később azonban mégis némi nyugtalanságot lehetett észlelni rajta. Darvainé feszülten figyelt. A beteg most egyszerre felül és kezével ijedt mozdulatokat téve, rémülten kiáltott: — El, el tőlem sátán! Segítség, Elemér, segítség! Huj, ez az iszonyú robbanás — minden oldalról lángok csapnak fel — ránk omlik az egész épület . . . Segítség! Ezen roham után visszaesett a párnákra és nyöszörögve haldokolni látszott. Darvainé rémülten hallgatta ezt a kitörést. Ijedten szökött fel ültéből és a beteg fölé hajolt. Tehát csakugyan Lórántffyné. Magyarul beszélt és Elemért emlegette. De ki lehet ez a sátán, akitől annyira félt és akit magától el szeretett volna űzni? Talán a hosszú szakállu ur az, aki előtt Ilonkát el kellett vezetnie? Az az ember Magliani grófnak mondta magát és nejének adta ki Ilonkát. — Nagy Isten, — sóhajtott fel Darvainé, — mine eselszövény lehet ez ismét. Vájjon az igazgató urnák is része lenne benne? Alig hihető. A szegény beteg annyira oda lehetett, midőn hozták, hogy nem hazudtolhatta meg azt az istentelen embert. Ismét a beteg fölé hajolva látta, hogy a kitörés elmúltával egészen csendesen fekszik és tovább alszik. — Már most mitévő legyek? — tanakodott magában Darvainé. — Közöljem-e fölfedezésemet az igazgatóval? Ez vagy bűnrészes, vagy nem az. Ha bűnrészes, akkor én a legnagyobb veszélynek vagyok kitéve, ha pedig nem bűnrészes, akkor bizonyára legelső dolga lesz Magliani grófot ide hivatni. És mi lenne ennek a követke ménye? Az, hogy a gróf letagad na mindent és legfeljebb magával viszi a nőt, aki még egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy magát megismertethetné. Mindezek a szempontok arra bírták őt, hogy egyelőre várakozó álláspontot foglaljon el. Magliani gróf ezalatt bérkocsiján visszahajta tott a vasúti állomáshoz és onnét tovább utazott Párisba. Mondani sem kell, hogy Magliani gróf és Sir Archibald Bulwer voltakép egy és ugyanaz a személy. Útközben mindegyre az intézeti jelenetre gondolt, amidőn Ilonkát elvezették előtte. Feltűnt neki Jiogy az ápolónő oly különös szemekkel nézett rá. Tér mészetellenesnek találta azt is, hogy Ilonka oly merően nézett a semmiségbe, midőn elhaladt előtte. Mindez gyanúsnak tűnt fel előtte. Hátha az ápo lónő és Ilonka már értik egymást? Az utóbbi nyilván elbeszélte történetét és most csak a jó alkalomra várnak, hogy az intézetből kiszökhessenek, vagy talán tudósítást is küldtek már Lorántffynak? Mindezt elgondolva, a nagyszakállu férfi nagy izgalomba esett. Rögtön vissza szeretett volna menni, magának bizonyosságot szerezni, de ezt most nem tehette, miután az ő jelenlétére Párisban okvetlen szükség van. Visszasietett tehát Párisba. Ott már megindult a mozgalom az uj részvénytársaságok megalakítása iránt. A hét legjobb vicce A pesti politikai rendőrség behívatja Arisztidet, akiiről tudják, hogy nagyon nehéz körülmények között él. — Akar e:gy jó állást? — kérdi tőle az egyik tiszt. — Szeretnék — feleli Arisztid. — Hát akkor figyelje, hogy mit beszélnek a barátai és jelentse azt nekünk. Arisztid erre elmegy Taszi-. lóhoz. — 'Mondd kérlek Taszító — kérdi — mi a te véleményed a jelenlegi rendszerről? — Az, ami neked. — Akkor le vagy kérlek tartóztatva . . . MÄCY REKORDJA . yj. New Yobk városának és az egész világnak legnagyobb üzletháza, Macy, jelenti, hogy a most lezárult üzleti évben úgy az eladás, mint a haszon rekord magasságot ért el. A bevétel 520 millió dollár volt is a tiszta haszon 9,341,000 dollár. Jack I. Straus, az igazgatóság elnöke, a részvényesek közgyűlésén annak a reménynek és várakozásnak adott kifejziést, hogy az év ovábbi részében és a jövő év-' ben az üzletmenet hasonlókéoen kedvező lesz. HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ PITTSBURGH. — Giegler bajos és felesége november 16-án ünnepelték meg házas- 1 >ágük 28-ik évi indulóját, amely alkalommal szeretettél vették őket körül gyerekeik: mre, Anci, Erika és Jancsi, nenyiik Klári és a két kis unoca, Imre és Erika. TV nyelvlecke isjkaitadásoknak (Canadian Scene). A OBLT (Channel 6) műsorán féléven it “Let’s Speak English” cim alatt, uj televíziós műsor kerül eadásra, amely alkalmat ad íz ujbevándorlóknak arra, hogy angolul tanuljanak. A tanfolyam alatt a CELT 78 félórás nyelvlétíkét ad le a televízión. A hetenkint háromszor szereplő műsor szombaton és vasárnap déli 12 órakor, szerdán pedig d. e. ll:30-kor kerül leadásra. A szerdai leadás a szombati és vasárnapi órák ismétléséből áll. Fizetett lapokban hangzatos cikkek támogatták a nyílt térben megjelent felhívást “a mexicoi aranytermő hegyek kiaknázására irányuló részvénytársaság,, megalakítása iránt. Ezzel kapcsolatban megjelent a felhívás a mexicoi földeladó részvénytársaság megalakítására is. A felhívást a lapok ugyanazon számaiban hangzatos cikkek támogatták, melyek mind Harriet tolláiból folytak, a szerkesztő azonban úgy tüntette fel, mintha ő maga dicsérné a mexicoi földek bámulatos termékenységét és a hegyek aranygazdagságát. A közönség valósággal falta a lapokat. Mindenki csak aranyhegyekről álmodott; jámbor vidéki földművelők, akik a nagy adó miatt nem tudtak már megélni itthon, vágyat éreztek magukban kivándorolni Mexicoba, ahol az újságok állítása szerint az elvetett mag kikelvén, kétszáz magot is meghoz, ahol potom áron egész földterületeket lehet megszerezni és ahol adót nem kér senki. Oh, hisz az valóságos eldorádó lehet, ahol adót nem kell fizetni. Mily boldogság az, midőn nem kell attól félni, hogy a végrehajtó dobja minden percben megszólalhat a házad előtt, mert az adódat, vagy kevesebbet fizettél, mint amennyit a fináncközegek rád sóztak, amelyeket azonban el nem bírsz. Ott mindez nincs. Kiki úgy él, ahogy bir és ahogy éppen módjában áll. A PAPRIKA A paprika eredeti hazája Amerika, ahonnan a 17-ik század elején Spanyolországon keresztül jutott el a ma-., gyár konyhába. Eleinte a szegényebb népréteg fűszere volt szárították, megtörték és a drága külföldi feketebor st pótolták vele. De nemcsak ételizesitőnek, hanem gyógyszer gyanánt is alkalmazták a régi időkben. Egy 18-ik századbeli “fiivészkönyv” kólika és hidegrázás ellen hatásos szernek ajánlja a paprikát, mézzel elkeverve ' pedig bőrbetegség csodaszer-' ként említi. A huszadik században a • természettudósok ) .utatómunkát folytattak a paprika gyógyhatása terén. Szentgyörgyi Albert szegedi professzornak sikerült tudományos alapon a paprikában a . C-vitamint kimutatni. Ezért a nagyjelentőségű munkájá- . ért 1937-ben elnyerte a Nobel dijat. (Folytatjuk) HIRDESSEN LAPUNKBAN!
