A Jó Pásztor, 1961. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-21 / 29. szám

KIVÁNDORLÓK — 1905-BEN

Irta: BR, BRÓD MIKSA

Csendes szobácskámban, magányos óráimban sokszor tűnődtem azon, hogy milyen lehet az élet az óceánjáró nagy hajókon, ahol heteken keresztül semmi egyebet nem lehet látni, csak eget és vizet. Most, hogy a Cunard társulatnak kivándorlókat szállitó hajóján magyar hajóorvosi minőségben New Yorkba utaztam, bőséges alkalmam nyilt arra, hogy a hajón való életről tiszta képet alkothassak magamnak.

Az utasok, hogy úgy mondjam, a hajónak csak külső életét látják és figyelhetik meg, ellenben a hajóorvos, aki a kapitány után az első személy, a hajónak belső életét is teljesen megismerheti. Rövid idő alatt sok érdekes olyan tapasztalatot szereztem, amilyeneknek birtokába, mint egyszerű utas, sohasem juthattam volna.

Mikor hajónk Fiumében kikötött, bámulattal eltelve állottam meg az óriás alkotmány előtt. Akkora, hogy egy kisebb mezővárosnak minden lakosa kényelmesen elférhet rajta. Voltunk is összesen 2205-en. A hajó hossza 500, szélessége 57, mélysége pedig 38 láb. Olyan magas, mint egy öt emeletes ház és nemcsak 2205 embert vitt, meg az ezek számára 3—4 hétre, szükséges élelmet, hanem az utasok podgyászán kivül mérhetetlen mennyiségű árut és szenet is.

Mikor a kivándorlók körülöttem sürögtek-forogtak, sokszor szánakozva néztem rajtok végig, mert eszembe jutott, hogy haj! de kevés fogja ezek közül viszontlátni a drága magyar földet. Pedig csaknem valamennyi úgy indult útnak, hogy Amerikában vagyont szereznek és aztán hazamennek. Jóformán fogalmuk sem volt arról, hogy hová indulnak és mihez fognak ott, a nekik idegen világban, ahol mások a szokások, mások az erkölcsök és ahol a nép nyelvét sem értik. Többnyire fiatal, erős, egészséges munkabiró férfiak és nők voltak a kivándorlók, akik között 190 apró gyermek is volt. Ezek a szegény emberek vagy napszámos munkára vállalkoznak, vagy pedig bányamunkásoknak állanak be. De hát ők erre nem is gondolnak. Vidáman enyelegtek és tréfálkoztak.

Csakhamar kitudódott, hogy cigányok is vannak a hajón. Sohasem fogom elfelejteni azokat a gyönyörűséges estéket, amelyeket a tengeren töltöttem. A hajó gépe egyhangúan zakatolt és nyugodtan haladtunk előre, amikor elérkezett a hold felkeltének ideje. Ezüstös fénye visszatükröződött a csendes vizen és egyszerre csak mélabus dallamokat hallottam a fedélközről. Szinte elbűvölve hallgattam. Abaujmegyeiek voltak és régi magyar dalokat énekeltek. Mind nagyobb és nagyobb lett körülöttünk a csoportosulás, mig egyszer csak a cigányok is elkezdték őket hegedűn kisérni. A szomorú után vigabb nóták következtek, mire aztán az egyik legény karon fogott egy jókedvű leányt és csakhamar táncra kerekedtek. Ezt az egy párt mások is követték és egy fél óra múlva vagy másfélezer ember olyan hejehujázást és táncot vitt végbe, akárcsak valami falusi lakodalomban. így ment ez vagy egy hétig, de mikor aztán áthaladtunk Gibraltáron és az óceánra jutottunk, jaj, micsoda néma csend lett. A szinte ijesztő csendet csak néha-néha zavarta meg a tengeri betegségben szenvedők nyögése és sóhaja.

A tengeri betegségről, mint orvos, már elutazásom előtt sokat olvastam. Magam is féltem, hogy beleesem. Fiumei kartársaim szinte meg is rémitettek. Mesélték, hogy úgy, mint ők, én is fetrengeni fogok kínomban.

Hajónknak Fiúméból esti 10 órakor kellett volna elindulnia. Szerettem volna az indulás idejét bevárni, de egész nap el voltam foglalva a kivándorlók vizsgálatával és estig úgy kimerültem, hogy nem voltam képes a lábamon állani. Lefeküdtem én is, mint a többi utas, már 9 órakor. Rögtön mélyen el is aludtam.

Az első éjjelt a magyar kormány hivatalos kiküldöttjével egy szobában töltöttem. Úgy éjfél után két óra tájban felébredtem és mondhatom, hogy irtózatosan kavargott a gyomrom, émelygésem volt és szédültem. Felköltöttem a kormánybiztost, de ez egyszerűen mosolygott fölöttem és kijelentette, hogy tengeri betegségem van. Úgy látszik, rossz lesz az utam, gondoltam magamban. Egy kicsit elszundikáltam, de négy órakor megint felébredtem és elhatároztam magamban ,hogy Palermóban ki fogok szállni és visszajövök, mert ezt a szörnyű gyötrelmet nem birom ki. De hát megint csak elaludtam. Szörnyűséges álmaim voltak, amikor reggel fél hétkor hirtelen felébresztett a hajó gépének kürtölése.

Nagyon megijedtem, mert azt tudtam, hogy nyilt tengeren ok nélkül nem szokott a gép kürtölni. Kiugrottam az ágyamból és ekkor nem kis meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a hajó még csak most indul útnak. íme tehát tengeri betegségem volt, holott a horgony le volt bocstva és a hajó egész éjjelen át meg sem mozdult. Rögtön tisztában voltam a tengeri betegségnek a természetével. Az esetek óriási többségében a tengeri betegség csak ideges, gyenge embereknél fordul elő, akiknél a képzelődés még fokozza a bajt. Elhatároztam tehát, hogy nekem többé nem lesz semmi bajom, mert én azt az akaraterőmmel le fogom győzni.

Tényleg, mikor a legnagyobb volt a vihar, mikor a hajó orra 3—4 emeletnyit sülyedt és aztán hirtelen felbillent, majd ugyanakkor jobbra is dőlt. meg balra

__________________a jó pásztor

e. OLDAL '

—f....T- . ' ~4

is, én odaállottam a hajó elejére és igy gyönyörködtem az óceán végtelen szépségében, anélkül, hogy a legkisebb bajom is lett volna. A képzelődés hiányának tulajdonítom azt is, hogy a gyermekek közül összesen alig több, mint 7—8 kapta meg a tengeri betegséget.

Ha az első estén 9 órakor feküdtem is le, később sohasem tértem 1—12 óra előtt nyugalomra. Nekitámaszkodtam a korlátnak és bámultam a tenger életének csodás nyilvánulását. Ha a tenger csendes volt, millió és millió apró villamos fény jelent meg a viz felszínén. Szinte egész világos volt a hajó közelében. Úgy hallottam, hogy apró ázalagok idézik elő ezt a fényt, amely annál nagyobb, minél jobban felkavarja a hajó a vizet. És mikor aztán felnéztem a csillagos égre, békesség szállotta meg a lelkemet és nyugalom, aminőt azelőtt még sohasem éreztem. Néma csend honol mindenütt és egyszerre csak üt az óra tizenkettőt. Mikor az utolsó elütötte, szinte megrezzentem.

Reggelre kelve sürög-forog az egész hajó. Mindenfelé folyik a nagy takarítás, amelyet szolgáknak és pincéreknek egész kis hadserege végez.

A reggeli ideje a kivándorlóknál félnyolc órakor van, mig a II. osztály utasai egy órával később reggeliznek. A reggeli igen bőséges szokott lenni és teából, vagy kávéból, süteményből, befőtt gyümölcsből, vajas kenyérből, tojásból, húsból és friss gyümölcsből áll. Sokan végig ették az egész étlapot. Mivel én az ilyen bőséges lakomának nem vagyok hive, de különben sem akartam megszokott életmódomtól eltérni, mindig a dohányzóba rendeltem a kávémat. Ott legalább rögtön a reggeli után rá is gyújthattam a megszokott szivaromra, ami természetesen az ebédlőben nem is illik, meg tilos is.

Szabad időmet az utasok között töltöttem, akik között igen sok jó barátot sikerült szereznem. Tizenegy nemzet volt a hajón képviselve. Legtöbben voltak magyarok és olaszok, de volt görög, török, örmény, orosz, angol, amerikai stb. Hajónkon a könyvtár az ebédlőben volt elhelyezve. A zongorateremben szokott lenni a vasárnapi istentisztelet. Az angolok nem szenteskedők és szemforgatók, de lelkök mélyéből vallásosak és istenfélők. Az istentisztelet nagyon egyszerű, de annál meghatóbb. Tisztek, matrózok és szolgák, valamennyien ünneplő ruhában megjelennek délelőtti fél tizenegy órakor a zongorateremben. A kapitány elmond az imádságból egy verset és a hívek feleletképen elmondják a másikat. Azután következik egy ünnepies dallamu zsoltár, majd pedig a tengerészek imádsága. Soha szebb és meghatóbb imádságot még nem hallottam. Áhítattal eltelve mondják, hogy:

“Hatalmas Istenünk, aki a mi egyetlen támaszunk vagy, légy velünk! Csendesítsd le a háborgó tengérnek hullámait és add, hogy elkerüljük a milliónyi veszedelmet, mely zátonyok és viharok között fenyegeti életünket. Mert szent a te neved és téged akarunk mi dicsőíteni mindhalálig.”

El nem mondhatom, hogyan meghatott engem ez az egyszerű imádság. Magasan a fejem fölött csaptak el a hullámok, mikor az istentiszteletről pár pillanatra a fedélzetre mentem, de oly nyugodt voltam, mintha semmi baj sem érhetne bennünket, mert lehetetlennek gondoltam, hogy a jóságos Isten meg ne hallgassa az egyszerű matrózoknak igazán szívből fakadt imádságát.

De nemcsak az angolok tartottak istentiszteletet, hanem a magyarok is, meg az orosz zsidók is. Ez utóbbiak vagy kétszázan lehettek a hajón. A rabszolgaság jármából egyenesen a szabadság földjére menekültek. Mint minden üldözött nép, ezek is igen jámborak, békések, alázatosak és mindennel megelégedettek voltak. Hivatásommal járó kötelességemből kifolyólag naponkint megkérdeztem tőlük, hogy meg vannak-e elégedve az élelemmel és eleget kapnak-e? Igen, igen! Ez volt állandóan a válaszuk és csak New York előtt tudtam meg egészen véletlenül, hogy az egész utón egyáltalán nem ettek más főtt ételt, mint tojást, mert vallásos meggyőződésük tiltotta, hogy a hajón főzött eledelekből egyenek.

Volt közöttük egy gyönyörüszép fiatal leány. Úgy hívták, hogy Merbelstein Berta. Alig, hogy Fiúmét elhagytuk, fehér ruhába öltözködött, leeresztette a haját és elkezdett énekelni és táncolni. Az ápolónőnek feltűnt a leány különös viselkedése és lehívott hozzá. A nyakamba borult és úgy kért, hogy hadd ugorj ék a “jámba”, ami orosz-zsidó nyelven a tengert jelenti. Szegény leány . . . Örömében, hogy elhagyhatta Oroszországot, elvesztette az eszét, megtébolyodott. Kimondhatatlanul sajnáltam, de Palermóban kénytelen voltam őt a hajóról leszállítani és onnan aztán visszavitték Oroszországba. Azért szállítottam őt le, mert az amerikai törvények szerint a new yorki vizsgáló bizottság semmi esetre sem engedte volna meg neki, hogy partra szálljon. Már pedig előnyösebb volt reá nézve, hogy Palermóból vigyék vissza, mint New Yorkból.

Palermótól New Yorkig seholsem kötött ki a hajónk. Gibraltáron túl ugyan még 1—2 napig találkoztunk gőzösökkel, sőt vitorlásokkal is, de azután egyedül maradtunk. Hiába vettem a kezembe a látcsövet, majd meg a távcsövet, seholsem láthattam egyebet, csak vizet és újra vizet. Hiába akarnám tagadni, néha bizony még engem is elfogott valami szorongó érzés. Eszembe jutott, ha valaki itt eltávoznék az élők sorából, micsoda mélységes sírja volna a tenger fenekén! Hiszen mindegy, akárhol nyugszik is, de mégis bor-A “skót-vicceket” maguk

! ß a 1 g 1 * 1 • * 1 if I

a lkotok talaijak tel

Tud ön egy skót viccet? Természetesen. Alig van olyan ember, aki legalább egy skót viccet ne ismerjen. Mert az efajta viccek száma több mint a csillagoké. Tartalmuk pedig mindig ugyanaz: a skótok fösvénysége és zsugorisága.

Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy a skót viccek szülőhazája, maga Skócia. Ezer és ezer viccklub működik a skót városokban. E klubbok egyetlen feladata az, hogy eredeti skót-vicceket gyártsanak, azokat összegyüjtsék és terjesszék, szer-, te a nagyvilágban.

E viccek “erkölcsi tartalmát” Skóciában egyáltalában nem veszik komolyan, vagy ahogy Pesten mondották: “nem szívják mellre.” A skótok ugyanis meg vannak győződve arról, hogy ők távolról sem fösvények. “Remek humorérzékünk van s igy könynyedén elviseljük ezeket a tréfákat, amelyek népszerűsítenek bennünket. A skót viccek — a mi exportcikkünk — mondogatják.

Takarékosak, de nem fukarok

Mutatóba álljon itt három skót vicc, amely már-már klasszikusnak számit: A skót kisfiú pénzt kér apjától fagylaltra. Mit tesz ilyenkor a skót apa? Addig mesél hátborzongató, kisértet-történeteket csemetjértek, mig annak a hideg futkároz a hátán. Ezzel megtakarította a fagylalt árát. A másik: egy skót házaspár adoptált egy fiúgyermeket. Miért nem lányt fogadtak örökbe? — kérdi tőlük egyik barátjuk. Azért — hangzott a felelet — mert van otthon egy felesleges nadrágunk, az; évek múlva éppen jó lesz neki. És végül: a skót whiskeyt vásárolt egy üzletben. A palackot zsebébe sülylyeszti és hazafelé tart. Útközben egy autó elgázolja. Amikor eszméletre tér, látja, hogy valami nedvesség csordogál végig a lábán. Odanyul, megszagolgatja ujját, majd megkönnyebbülten igy sóhajt fel: hálistennek, csak vér . . .

Valóban ilyen fukarok a skótok? Van legalább szikrányi igazság ezekben a viccekben?

Nem vitás, hogy a skótok a legszivélyesebb vendéglátók. Vendégeiket elhalmozzák minden jóval. Márpedig a bőkezű vendéglátás és a fukar'ság nem hozható közös nevezőre. A skót lélek ismerői azt állítják, hogy a nép valóban takarékos, de semmiképpen sem fukar. A takarékosság erényét azonban csak önmagukkal és családjukkal szemben gyakorolják — akkor sem túlzott mértékben — a vendég iránt azonban valósággal pazarlók.

Egyetlen skót sem ad ki feleslegesen egy pennyt sem. Ha valahol jó autóbuszvonal van, a skót nem vesz igénybe taxit. Viszont sokat adnak a ruházkodásra. A skótok általában jólöltözöttek, nagy súlyt helyeznek az esőkabátok minőségére — Skóciában sokat esik az eső — de elsősorban a minőség és nem a külső forma a döntő. A skótok tehát praktikus érzéküek. Márpedig a praktikus emberek rendszerint nem fösvények.

Pazarlás?

Van egy terület, ahol a skótok valósággal pazarlók. Ez a gyermeknevelés területe. Gyermekeiket — anyagi erejükhöz mérten — a legjobb iskolákba küldik, lehetővé teszik számukra, hogy a legköltségesebb sportoknak hódoljanak. Születésnap, névnap, — az ajándékok halmazát hozza. Ám ezek az ajándékok is igen praktikusak. A gyermekeket

úgy nevelik, hogy azok ne kérjenek elérhetetlen, vagy felesleges holmikat. És a gyerekek már egészen fiatal korukban jól megtanulnak számolni, gazdálkodni a pénzzel. Jaj annak, aki megpróbálná becsapni őket! Előzőleg alaposan tájékozódnak az árak felől, s ha valahol többet számítanak nekik, keményen a sarkukra állnak.

A skót minden pennyt, amit feleslegesen ad ki, úgy tekinti, mintha azt az ablakon dobta volna ki az utcára. Ez azonban csak dicséretes tulajdonság és semmiképpen sem nevezhető fösvénységnek.

Ugyanakkor a skótok rendkívül emberségesek, barátságosak, sőt — áldozatkészek is. Közügyekre, ha annak hasznosságát belátják, szívesen áldoznak. Érdekes módon az adómorál sem rossz Skóciában, sőt — jobb, mint sok más nyugat-európai államban. És azért sem haragszanak, ha külfölditől hallják a skót vicceket. Ellenkezőleg: büszkék arra, hogy Skócia “egyedülálló” témát adott a humor irodalmának.

A már említett vicc-klubok időnként pályázatokat hirdetnek a legjobb skót viccekre. Legutóbb a következő vicc vitte el a pálmát az aberdeeni vicc-olimpián:

Egy jótékonysági egylet gyűjtést rendez egy hélyi probléma megoldására. Az akció vezetője igy szól a kerti ünnepségen egybegyült közönséghez: “Leteszem a földre ezt a kalapot és arra kérem kedves vendégeimet, tegyék bele szives adományaikat”.

A vezető egy óra múlva visszatér, felveszi a földről a kalapot, belenéz. Néhány nadrággomb és szilvamag fekszik benne. Kirázza belőle a gombokat és a magokat, a kalapot a fejére teszi, aztán összekulcsolja a kezét és igy sóhajt fel: “Hála Istennek, csakhogy visszakaptam a kalapot , .

SZEGÉNY GRETA

LOS ANGELES. — Greta Thyssent, a hirtelenszőke dán színésznőt beperelte a varrónője, 538 dollárt követel tőle régi adósság fejében. 1956- ban és 1957-ben ennyiért rendelt Greta ruhákat és máig adós maradt a varrónőnek. .

A városi biró előtt Greta nem tagadta, hogy tartozik, de azt mondta, hogy nem tud fizetni. Nincs semmije. Illetőleg, majdnem semmi, amije van: 50 dollár a bankban és 4 dollár a kézitáskájában.

Érdekes. Riporttéma. Egy riporter, hogy őszinte vallamásra bírja, bevezetőül felajánlotta neki, hogy kisegíti pénzzavarából. “Köszön öm szépen”, mondta Greta, “de nincs szükségem kisegítésre. Van nekem pénzem bőven . . . És ne felejtse el betenni az újságba, hogy jövő héten Chicagóban fellépek a Marriage-Go- Round színdarabban és rövidesen a mozikban látható lesz uj filmem: Visit to the Seventh Planet . . .”

Reklámtrükk volt a -szegénységi vallomás a los-angelesi városi biró előtt. . .

A MENEKÜLTEK

WASHINGTON — Az amerikai menekült-ügyi bizottság közli, hogy a kormány a múlt évben 76 millió dollárt költött menelkü Itseigélyezósre, felerészben pénzben, felerészben termésfeleslegek formájában.

A Világ minden részében jelenleg 15,181,000 menekült van nyilvántartásban,

Francis Ashley és felesége Buffaloban értesüllek arról, hogy 3 éves kisfiúkat egy nő elrabolta és megölte. A kisfiú holttestét a városi park tavában találták meg.

zasztó . . . igazán borzasztó. Csak az, aki már megpróbálta az óceánon való járást, tudja igazán megérteni, micsoda végtelen boldogság az, ha ilyenkor módunkban áll egy másik, bár tőlünk távol levő hajó utasaival érintkezésbe léphetni. És ezt immáron lehetővé tette Marconi bámulatos találmánya.

Viharos volt az idő, aggodalommal eltelve tekintettünk a jövőbe. Lestük-vártuk, hogy nem látunk-e valahol egy gőzhajót, de sehol nyomára se akadtunk. Szerencsét próbáltunk tehát a Marconi gépen. Hurrá! Valahonnan a levegőn keresztül választ kaptunk. Tőlünk 150 tengeri mérföldnyire egy amerikai hajó ment. Megkérdeztük egymást kölcsönösen: “kik vagytok,

honnan és hová mentek, nincs-e szükségtek valamire?” Mikor pedig igy kibeszéltük magunkat, elbúcsúztunk barátainktól, akiket nem ismertünk, sohasem láttunk és soha nem is fogunk látni.

Az óceánon sokkal bátrabban jártunk, mint New York közelében, ahol a zátonyok óriási veszedelmeket képeznek a hajókra nézve. Huszonnégy órával New Yorkba való érkezésünk előtt egy örvendetes családi eseménynek vált a hajó színhelyévé: egy egészséges leányka született a hajón.

>