A Jó Pásztor, 1961. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-17 / 7. szám
Irta: TÖLGYESY MIHÁLY Kömlőváry rögtön kitalálta, hányadán áll. A rendőrkapitány voltakép az, aki a vizsgálatot sürgeti s a főszolgabíró tulajdonképpen csak segédkezik neki. — No nem baj, — folytatta Kömlőváry még mindig nevetve. Szívesen látom én önöket, ha mindjárt a törvény nevében jönnének is. Apropos, kedves barátom, — miért nem jön ki egyszer vadászatra. Jelenleg nagyszerű a vadállomány. Még vaddisznó is bővében van. — Ennek bizony nem én vagyok az oka, — felelt a főszolgabíró. — A gróf egy idő óta teljesen visszavonult. Nem is tudtuk, hogy itthon van-e. — Ebben igaza van. Másfelé voltam elfoglalva s emiatt hosszabb i<jeig távol is voltam hazulról. Mikor visszatértem, vettem csak észre, mennyire elszaporodott vadászterületemen a vad. Már akkor feltettem magamban, hogy régi jó barátaimat és ismerőseimet meghívom és nagy vadászatot csapunk. — Előre ígérem, hogy én el nem maradok, — jelentette ki a főszolgabíró, ki szenvedélyes vadász lehetett. — Hát a kapitány ur erre nem szól semmit? — kérdezte Kömlőváry gróf Felvinczhez fordulva. — Nagyon köszönöm a megemlékezést, de nem hinném, hogy én akkor még itt legyek. Ezalatt a tornácra értek. A házigazda innét a nagy ebédlőbe vezette vendégeit. A pohárszékre vetve egy pillantást igy szólt: — Ezt már szeretem. A bor már ki is van készítve. Az urak bizonyára meg is szomjaztak a lovaglás' következtében. Egy kvaterka nem fog megártani. Mindjárt töltött is a kristály poharakba. A bői nehéz cseppekben hullott beléjük, akár az olaj. Bizonyosan jó régi fajta. A főszolgabiró szeme csillogni kezdett az arany szinü folyadék láttára. — Koccintsunk uraim, — ragadott poharat a háziúr. í ’ A rendőrkapitány csak vontatva, mig a főiszol gabiró mohón követte példáját. A poharat mindenekelőtt szagló érzékéhez emelte, hogy a bor finom il latában gyönyörködjék. Aztán az áhitat egy nemé vei szürcsölt belőle. — Felséges, — mondotta szinte megdicsőült arc cal és nyelvét kiöltve, minden részecskét leszedni éí. bekebelezni igyekezett. —- Igazán felséges. A rendőrkapitány sem zárkózhatott el a bor jó sága elől s izlelés után elismerőleg bólintott fejével — Hat év előtti termés, — szólt magyarázólag a gróf. — Már azt meg kell adni, hogy felséges, — szól magasztalólag a főszolgabiró. — Nem hiszem, hogj sok lenne belőle. — Van még egy kevés. Már régóta takarékosba dóm vele s csak akkor hozatok belőle, midőn ilyer. kedves vendégeim érkeznek. A főszolgabiró magára nézve igen hizelgőnel találta a bókot s ismét egyet szürcsölt a pohárból. A rendőrkapitány ellenben már a dologra szeretett volna áttérni. — Ejnye, valami harapni való is kellene, — szólt most a gróf s mindjárt csengetett is. Egy magyarosan öltözött szolga lépett be. Ujdonat pitykegombos dolmány volt rajta, huszáros nadrág, sarkantyus csizma. Bokáját katonásan összeverve, megállott az ajtóban. — Hozzátok be azt a vaddisznósonkát és még egyetmást, amit hamarosan lehet, — parancsolta a gróf. — Bort is hozzál még . de ne a tizenegyesből, hanem a harmincnégyesből. Majd ebből szopogatunk falatozás után szivar mellett, — tette hozzá vendégeihez fordulva. A rendőrkapitány fészkelődön kezdett. A főszolgabiró észrevette ezt s miután a kilátásba helyezett ínyenc dolgok felettébb derült hangulatba hozták őt, igy szólt Felvinczyhez halkan: — Ugyan kolléga ur, soh-se nyugtalankodjék. Ráérünk mi még később is a hivatalos dologra áttérni. Az ilyesmi utoljára marad. A pitykegombos dolmányu inas már hozta is nagy ezüst tálcán a vaddisznósódart. A ripacsosképü Bálint utána cammogott ezüst vedert cipelve tele illatos borral. Vert arany merővel ebből töltötték a bort a kristály palackokba és poharakba. — Uraim, — szólt a gróf mosolyogva, — a kiszolgálás nem éppen a legfinomabb, mert hát én még mindig agglegény vagyok s etekintetben nem igen vagyok válogatós. De parancsoljanak uraim. A főszolgabírót bizony nem kellett kétszer kínálni. Ellenben a rendőrkapitány váltig szabadkozott s bizony nagyon szerette volna, ha már vége lenne a lakomának, vagy bár egyáltalán ne is kezdődött volna. A gróf váltig biztatta őt is. — Én lőttem ám sajátkezüleg, — mondotta szinte dicsekedve. — Főszolgabiró barátomat bizonyára érdekelni fogja az eset. — Oh hogyne, — felelt Karvasy tele szájjal. — Kétszeresen fog izleni a sódar .. . A rendőrkapitány átkozta magában a percet, melyben a főszolgabiró segítségét vette génybe. Még utoljára leszopja magát s akkor hiába jöttek ma ide, mert segédkezésnek egyáltalán nem veheti hasznát. Éles szemével a gróf mindent jól látott és kitalálta a rendőrkapitány gondolatait, de feltette magában, hogy csak azért is huzza-halasztja a dolgot, mígnem a szolgabiró valamennyire elázik, ami előreláthatólag biztosan be fog következni. — Tehát én magam lőttem a bestiát — folytatta a gróf. — És mily szépen fogtam ki rajta. Már régen vettem észre, hogy egy hatalmas vadkan tanyázik a vadasban s meglehetős kárt csinál. Lestem is rá minden elképzelhető időben, de sokáig nem bírtam közel férfi hozzá. Nagyon óvatos és éber volt a bestia. Az erdőőr tudta, hogy a kukoricáért kijön a vályúhoz, de mindig csak akkor, mikor már tudta, hogy erdőőr messzire van. Az utóbbinak ugyanis az volt a szokása, hogy fütyülve szokott járni az erdőben. Mikor aztán a nóta már csaknem elveszett a messzeségben, a vadkan akkor szokott előjönni kedvelt csemegéjére. Erre alapítottuk tervünket. Egy napon jókor lesbe állottam közel a vályúhoz, ahol az erdőőr a kukoricát rendesen elszórni szokta. Most is szórt és fiityörászve szépen megint el is távozott. A fütty egyre nesszebbről és messzebbről hallatszott, ekkor egyszerre zörgés hallatszott a bokrok között, mindjárt rá előtörtetett a sűrűségből a hatalmas vadkan és cedvelt csemegéjére vetette magát. Abban a pillanatban hatalmas dörrenés verte fel az erdő csendjét; a /adkan felorditott dühös fájdalmában’s eism lábaira bukott. Én előszöktem rejtekémből-s hamarosan rálupláztam. A vadkan most észrevett és minden erejét összeszedve, két golyóval testében rám vetette magát. Puskámnak mind a két csöve ki volt lőve, revol/er nem volt nálam. Veszélyes helyzetemben menecülnöm kellett. Uraim, önök nem is képzelik, mily gyorsan tudott még mindig futni a röfögő fenevad. Szerencsére, egy lucfenyő első ágain hamar fel tudam kapaszkodni. Ekkor még egyszer megtöltöttem őfegyveremet, s két golyóval szerencsésen leteritetem őt. Hatalmas állat volt, többet nyomot^ két mé .ermázsánál. — De erre iszunk egyet, — kiáltott a főszolgabirf elkesülten. — Éljen a bátor vadász . . . majdnen nondtam stüszivadász. Apropos, egy kis “csöndest’ s lehetne tán rögtönözni . . . mit szólnak hozzá aj arak? — Oh én mellette vagyok, — jelentette ki a gróf. A rendőrkapitány savanyu arcot vágott. — Ugyan, ugyan, kolléga ur, — szólt a főszolgabíró, — mit gyötri magát azzal a hB-atalos ügygyei ? Elvégezzük mi azt később is, még pedig barátágosan és közös megelégedésünkre. Eleget teszünt ni mindezeknek és mindenkinek, csak be kell vára: xz alkalmas időt. Mindenkinek kijut a magáé. A rendőrkapitány leküzdeni igyekezett magában x tüi’elmetlenséget s falatozás után még a csendesben is részt vett. Végi-e azonban mégis kifogyott a türelemből s étévé a kártyát, igy szólt: — Elég legyen már most a jóból . . . — Teringettét! — kiáltott fel a főszolgabiró, — most teszi le a kártyát, mikor disznóba vagyok ? Kömlőváiy jókedvűen kacagott, — No még egy fordulót, aztán nem bánom, térjünk a hivatalos dologra, — mondotta. — Nem tudom agyán, mi lehet, de valahogy majdcsak nyélbe ütjük. Karvasy csak nagy nehezen tudott megválni a kártyától, mely neki kedvesebb volt, mint a hivatalos kötelesség. — No, hát, mi legyen az, ha szabad tudnom? — kérdezte Kömlőváry. — Képzelje, kedves barátom, a kapitány ur, vagyis a mi kedves Felvinczy barátunk, Lorántffynét keresi itt, — szólt a főszolgabiró. — Lorántffynét? — kérdezte Kömlőváry csodálkozva. — Hogy jön erre a gondolatra? Ha a kolozsváxi újságokban nem olvastam volna a történetét, nem is tudnám ki az. — Tehát nincs itt? — kérdezte Felvinczy. —A mint láthatja, kedves kapitány ur. — Mióta nincs itt? — Nem is volt. És ha nekem nem hisz, ime kérdezze ki a házbelieket, ezek megfogják erősíteni szavaimat. Mindjárt csengetett is. — Jer csak ide Pista, — intett a pitykegombosnak. — Hallottad-e valamikor hírét Loi’ántffynénak ? — Hallottam, instálom. Kömlőváry megijedt e kijelentésre. — Már hogy hallottad volna, te! — De igenis, instálom, olvastam egy régi könyvben Lox'ántífy Zsuzsánna asszonyságról, aki valami kétszáz év előtt élhetett. — Bolond te, — kacagott fel Kömlőváry megkönnyebbülve. — Azt csak elképzelheted, hogy nem erről van most szó. Úgy áll a dolog, hogy a kolozsvári rendőrkapitány ur Lorántffy Elemér ur nejét keresi itt. Tudsz-e valamit róla? — Nincs szerencsém ismeimi, hacsak nem az, aki itt van. — No hát, hívd ide. A rendőrkapitány különös arcot vágott. Igazán nem tudta, hányadán áll Kömlővái’yval. Eddig az. a hír volt eltex’jedve x*óla, hogy roppant i zái'kózott és jóformán embei’gyiilőlő, most meg mily szives és előzékeny. Kiváncsi volt, hogy ugyan kit fog ide állítani. Csakhamar nyílt az ajtó s belépett Ilma, — Kapitány ur ismeri Lorántffynét? — kérdezte Kömlőváry. — Ismerem bizony. — Ez az? — kérdezte a belépőre mutatva. — Nem az, — mondotta. — Ez barna, Lorántffyné pedig szőke. Ilma összerezzent. Tehát már keresik Ilonkát, De mikép lehet az, hogy a törvény urai asztalnál ülnek és poharaznak? Az ottlevő kártyából azt lehet következtetni, hogy még kártyáztak is hivatalos működésük megkezdése előtt. — Ilma kisasszony, — szólt Kömlőváry bemutatólag. — Erre a leány udvarisan meghajtotta magát az urak felé. — Kapitány ur, — folytatta a gróf, —a kisaszszonyt kikérdezheti, ha tetszik. Felvinczy átlátta, hogy ez úgy sem vezetne célhoz s intett kezével, hogy nem kíván ezzel élni. A gróf azonban miután már megkezdte, végig is akarta játszani a komédiát. — Ha ön nem akarja, majd kikérdezem én. Ilma kisasszony mondja meg, van-e itt egy bizonyos Lorántffyné? De nehogy kegyed is Lorántffy Zsuzsánnáx*a gondoljon, mint Pista. — Nem értem a gróf ui-at, — felelt a leány. — Akkor hát majd világosabban beszélek. A kolozsvári rendőxvkapitány ur Lorántffy Elemér nevű aimak szép fiatal nejét keresi rajtam. Én e feltevés íllen egyebet nem tehetek, mint felhívom a háznépet annak bizonyításáig, hogy a kei’esett csakugyan nincsen itt. Nyilatkozzék tehát hogy itt van-e. — Nincs, nincs, — felelte a leány. A rendőrkapitány átlátta rögtön, hogy a cselélek ki vannak tanítva. Meg aztán a gróf szinte szájukba adja, hogy mit mondjanak. Ilma eltávozott s örült, hogy a vallatás ily sinán folyt le. Voltakép nem is a törvény képviselő i kérdezők, hanem maga a gróf. Kömlőváry, hogy hite szerint végkép meggyőz :e a rendőrkapitányt, még Bálintot is behivatta. A ripacsosképü székely, medve módjára cammo gott be és rettenetes butának tette magát. — Ide állj közelébb, Bálint. Mi vagy te itt a ház xál? — Mindenes, instálom. — Bejöhet valaki az én házamhoz a te hired éi ';udtod nélkül? — Vagy igen, ha úgy be tudna repülni, mint a ’ecskemadár. — No hát, akit ezek az urak itt keresnek, annal nincsen száraya, hogy repülni tudjon. De hogy vilá gosan beszéljek, ezek az urak egy bizonyos Lorántffyíé asszonyságot keresnek itt. Hallottál már ilyet? Bálint tagadólag rázta a fejét. — Tehát te se tudod, hogy Lorántffyné itt lenne' Bálint ismét megcsóválta bozontos fejét. — Mehetsz Bálint, — intett neki a gróf. — A rendőrkapitányhoz fordulva, hozzá tette: — íme hallhatta, hogy a házbeliek semmit sem tudnak arról, akit ön keres. A végén kijelentem, hogj én sem tudok róla. A rendőrkapitány kétkedő ai’cot csinált. A főszolgabiró pedig felkiáltott : — Persze, hogy nincs. Én mindjárt mondtam’, hogy nem úgy van. És most üssük tovább. Mindjárt elővette a kártyát és mohó kedvvel keverni kezdte. A rendőrkapitány átlátta, hogy Kai’vasyval nem lehet ma egy okos szót beszélni. — Én nem kártyázni jöttem ide, — szólt ingerülten. — De hiszen hallhatta, hogy nincs itt, akit ön kex’es, — felelt a főszolgabiró szintén hevesen. — Itt kell lennie, — jelentette ki a kapitány. Erre a gróf felhábox-odást mutatva fordult feléje: — Tehát még az szavaimnak sem hisz? — Bocsánat gróf ur, de én egyáltalán nem tartozom a könnyen hívők közé. — A cselédeim is egyhangúlag vallják, hogy Lorántffy Eleméimé nincs itt. — Arra én nem adok semmit. A gróf ur szinte a szájukba adta, hogy mit mondjanak. — No már engedelmet kérek, ön gyanúsít engem, — kiáltott a gróf. — Az egész házban senki sem tudta, hogy önök jönni fognak, sem azt nem tudtuk, minő ügyben jönnek. Amióta önök csak itt vannak, egy percre sem távoztam el oldaluk mellől, hogyan gondolhatja tehát, hogy én kitanitottam őket? Nem is beszéltem velük. (Folytatjuk) j 7. ÖLDÁL il hét legjobb vicce Moszkvában Iván katonaköteles korba ikerül és megjelenik a sorozóbizottság’ előtt. — Mi lenne, ha beosztanánk téged a lovassághoz ? — kérdik tőle. — Csak azt ne őrnagy elvtárs, csak azt ne — mondja Iván. — Aztán miért nem akarsz lovas lenni? Parasztfiu létedre csak nem félsz a lótól? — Nem én — feleli Iván. De tessék elképzelni, kitör a háború . . . aztán a visszavonulásnál még a lóra is gondot kell viselnem. LEGI HÁBORÚ HAVANA. — Miközben Kuba középső részében Castro milíciája harcban áll a felkelőkkel. a levegőben amerikai rádió támadja a kubai kommunista kormányzatot. Az Amerika Hangja rádió feeielentette, hogy ezentúl -rendszeresen fog rádiózni nemcsak Kuba,’ hanem egész Dél- Amerika felé. Amire Castro egy szokásos, két és fél órás szónoklatban h e jele ntette, hogy ő is rádión fogja hirdetíi az igazát Dél-Amerika öszszes országaiba. Ha az ame■ikaiaknak szabad ellenforradalmat hirdetni, nekünk szabad forradalmat szitani Dél- Vmerikában, mondta a kÍ3 diktátor. ÚTITERVEK MOSZKVA. •-— Kruscsev Temsokára Marokkóba megy, Mohammed király moghivá;ára. PEKING. — Csu En-l-ai kixai kommunista miniszterelxelk Afrikába megy, ellátogat Guinea és Ghana szóvjebbarát illám okba. A demokrácia szentélye TAIPEI, Formosa— Csiang vai-sek szigetországéban sok istent imádnak, tiszteletreméltó eszméknek is templomot emelnek. Ezekhez csatlakozott újabban a demokrácia iszméje is, amelyet egy nemrég épített szentélyben imádnak. PISZTOLY AZ EGYETEMEN (EEG.) — Az egyetemi kommunista ifjúsági szervezetek elitje az Ifjú Gárda. Tagul sak megbízható kommunistát vesznek fel. Az Ifjú Gárda iélja az egyetemisták meghízható elemeinek fegyveres kiképzése. Jelenleg ugyanis az egyetemisták semmiféle katonai kiképzésben nem részesülnek. Az Ifjú Gárda tehát tulajdonképen a munkásőrség megfelelő egyetemi szervezete. Az Ifjú Gárda tagjai rendszeres kiképzést kapnak. Nyaranta kiképző táborokba mennek. Az év folyamán kiképző délutánokon vesznek részt. Rendszeresen járnak célbalőni. Fegyverviselési engedélyük van. Pisztolyt kapnak, hordanak is. Egyre több a szovjet katona Magyarországon (FEC.) Megbízható értesülések szerint a szovjet egyre több katonát küld Magyarországra. A szovjet katonai barakok rég voltak ilyen teltek, a környező faluk üzleteit is sokkal több szovjet katona látogatja, mint az elmúlt években, SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE a jő pásztor
