A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)
1960-12-16 / 49. szám
Irin: TOLGIESY MIHÁLY — Igaza van, — szólt az inas. — Uri életünk volt. Kevés dolog, jó koszt, jó bánásmód és jó fizetés. Igazán sajnálom, hogy elment az uraság. — Az a sehonnai űzte el, — szólt a kapus. — Az üldözi és zsarolja őket szüntelen. Most már az udvaros is kifakadt. — Azt adja az Isten, hogy velem még egyszer összekerüljön. Tudom Istenem, úgy elzsákolom, hogy lepedőben viszik haza. — Bizony jól is tennéd, — mondották a többiek. — A bitang nem érdemel egyebet. — Meg is kapja, — fogadkozott az udvaros e biztatás által neki bátorodva. — Leütöm a derekát, ahol kapom. Másnap aztán kicsipték magukat és elmentek a román konzulátus épületébe. Ott találták a fogadóst is, aki őket a herceghez szerződtette. Ez nagyot nézett, midőn az egész cselédséget bevonulni látta. — Mit akartok ti itt? — kérdezte. — Be vagyunk idézve, — lön a válasz. — Én is, — felelt a fogadós. — Mit jelent ez? Erre elbeszélték neki a történteket. A fogadósnak kinyilt a szeme. — Ah, most már értem. A herceg hirtelen elutazott s kötelezettségeinek hátralevő részét most a konzulátus utján kivánja rendezni. Ez még eddig rendben lenne. Csak az a kérdés, hogyan fogja rendezni. —Mennyire tarthatunk igényt? — kérdezte a kapus. — Az itteni szokás szerint a belső cselédek három havit igényelhetnek, a kapus azonban csak tizennégy napit, az udvaros is csak annyit. — Hát én az udvarossal egy rangban lennék? — kérdezte a kapus megbotránkozva. — Igen, igen! — kiáltották a többiek és kinevették őt. De hirtelen elnémultak, mert jött a konzul szolgája és felhivta őket, hogy lépjenek be. Mindannyian, a fogadóssal az élükön, bevonultak. A konzulon látszott, hogy gyorsan akar végezni, mert sok a dolga. Röviden kijelentette, hogy Krecsun Vazul herceg ur Romániából, közbejött váratlan okból kénytelen 'volt elutazni s Alexandriából pénzt küldött itteni kötelezettségeinek kiegyenlítésére. A fogadós urat jelölte meg, mint olyat, aki a személyzetet felfogadta, mindegyiknek havi fizetését pontosan tudja. Úgy van-e? A fogadós erre igenlőleg bólintott. — Ezek tehát mind tényleg alkalmazásban vannak? — kérdezte a konzul. — Akik itt vannak, azokat mind én fogadtam még fel. — Akkor hát mondja be, ki mennyi fizetéssel lett felfogadva. Majd akkor mindjárt ki fog tűnni, vájjon a herceg ur számítása helyes-e? — Hány havit kapunk? — kérdezték a szolgák kórusban. — Csend! — kiáltott a konzul. — Ezt meg fogjátok tudni, amint a szétosztás megkezdődik. A fogadós kijelentette, hogy akiket a herceg számára felfogadott, egynek kivételével, mind itt van. Az pedig, aki hiányzik, lopás miatt már előbb kilépett a szolgálatból. — Akkor hát tudtotokra adom, — szólt a konzul, hogy mindenki kivétel nélkül kialkudott béréből három havit kap. — Én is? — kérdezte a kapus örvendezve. — Mondtam, hogy kivétel nélkül mindenki. Ezenkívül mindenki jutalmul még két aranyat kap. Örvendetes mozgalom keletkezett az alkalmazottak között. — És én mi kárpótlást kapok a fogataimért? — kérdezte a fogadós. — Ön a herceg ur rendeletéből, az érdekében tett fáradozások jutalmául is, ezer frankot kap, — válaszolt a konzul. — Nem éppen sok, de ez is csak valami, — gondolta magában a fogadós. A pénzkiosztás megtörtént s a cselédség elégedetten távozott, — De mi lesz a villával? — kérdezte a fogadós, aki visszamaradt. — Etekintetben a herceg csak arra kért, hogy a bérletet mondjam fel. Ennek az eszközlésével önt tizom meg. Ha kéz alatt esetleg kibírja adni, adja ki, ez ellen nincs kifogásom. A herceg hátrahagyott holmiját akaratához képest eladjuk s a befolyt pénzösszeg a Városi szegény alaphoz csatoltatik. Van-e még mondani valója? — Nincs, — válaszolt a fogadós. — Örülök, hogy volt szerencsém, — szólt erre a konzul s nyájas főfajtással bocsátotta el a fogadóst. így végződött Krecsun herceg kairói tartózkodása. Áv Jó PÁSETOE ~l OLDAL A villában még egy epilog játszódott le. A cselédség tudatában annak, hogy a herceg többé vissza nem tér, egy jó napot akart magának csinálni, mielőtt a szétoszlás megkezdődnék. Úgy volt, hogy nagy bált rendeznek s arra ismerőseiket is meghívják. Az éléskamrában és pincében meglehetős készletek voltak mindenből, ezeket tehát fel kell használni. Igazán halálos vétek lenne, ha megromolnának. Az előkészületek nagyban folytak. A komorna azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az estélyen a hercegné selyembrokát ruhájában fog pompázni. A komornyik meg a herceg frakkját próbálgatta, de neki igen bő volt, a kapus azonban magára illőnek találta s ki is jelentette, hogy ő fog benne pompázni. Ekkor egész váratlanul egy városi jegyző jelent meg a fogadós kíséretében, ki mindent összeirt, amit a ruhaszekrényekben, pincében és éléskamrában találtak. Az alkalmazottaknak természetesen megnyúlt az orruk, midőn látták, hogy a tervezett ünnepély dugába dőlt. A fogadós okos és praktikus ember volt. A városi jegyzővel egy bizonyos összegre nézve megegyezett s ennek lefizetése mellett hazaszállitott mindent. A háztartási cikkeket saját házában is igen jól értékesíthette, a többi tárgyakra is talált vevőt, úgy hogy még ebből is néhány száz frankot kicsinált. — Veszett fejszének a nyele, — mormogta magában megadással. 8. FEJEZET Még egy kairói epizód Barriet határtalan dühbe jött, midőn...« herceg szökését megtudta. A kétszázezer franktól tehát másodszor is elesett. Haragjában úgy bömbölt, mint a ketrebe zárt oroszlán. — Utolsó pénzemet feláldoztam, ide jövök Kairóba s innét is megugrottak előlem. Annyi pénzem sincs, hogy utánuk mehetnék legalább Alexandriáig s ott megtudakolhatnám, merre vették útjukat. Mitévő legyek? Ez bizony nagy kérdés volt. Oly drága városban mint Kairo, pénz és kereset nélkül hogyan fogja magát fentartani? Mindenesetre valami foglalkozás után kell nézni. Ami kevés pénze még volt, abból fukarságig menő beosztás mellett nyolc napig valahogy kijöhet. De mi lesz akkor? — Bolond voltam, hogy fantomok után futkostam, — mormogta magában keserűen. — Ííá az a bolond gondolatom nem támad, hogy a hercegné múltjából tőkét kovácsoljak magamnak, ha szépen hallgatok és megmaradok a tisztesség utján, még ma k a herceg szolgálatában lennék és ur lehetnék. Lenne jó fizetésem és semmire se lenne gondom. Oh én örült, hogy ilyen nyomorult helyzetbe sodortam magam. Öklével homlokára csapott és irtózatosan átkozódott. Midőn egy napon nagy busán üldögélt a sétány egy padján, valaki melléje lépett. Pincér kinézésű fickó volt és vígan fütyörészett. Keserű hangulatában ezt a hetyke jó kedv szinte bántólag hatott rá. Homlokát összeráncolta, elfordult tőle s másfelé nézett. A jövevény végig mérte őt tekintetével s látta, hogy európai. Keserves ábrázatából kiolvasta azt is, hogy nagy bajban lehet. Bizonyára nincs pénze, sem keresete. — Jó napot, — szólt hozzá angolul. Barriet mérgesen nézett rá, de nem szólt semmit. — Ejha, de keserves arcot csinálunk, — szólt a másik. — Tán szorul a kapca. — Hagyjon engem békével, — mordult rá Barriet. — Maga bizonyára nem segíthet rajtam. — Ki tudja? Ne nézzen engem olyan jelentéktelennek. Vagyha annak néz is, gondoljon vissza az oroszlán és az egér meséjére. Az egér nagyon pici állat volt az oroszlánhoz képest, mégis kiszabadította őt, keresztül rágván a köteleket, melyekkel fogva tartották. Barret ránézett. — Ön tehát angol? — kérdezte valamivel barátságosabban. — Az vagyok. — Régóta van itt ? — Egy hét óta ma vagyok itt másodszor. Voltakép szavam ellenére tértem ide vissza s bizony nem nagyon szívesen látnak. — Ön bizonyára zsebtolvaj, — jegyezte meg Barriet szárazon. — Nem éppen az a mesterségem. Csak is egyszer léptem fel egy ilyen szerepben próbakép s mondhatom fényes sikerrel. Barriet kérdő pillantást vetett rá. — Hogy értsem ezt? — Azt néhány szóval elmondhatom, ha meg akar hallgatni. De előbb mutassuk be magunkat egymásnak. Az én nevem Balmoral Armand! — Én meg Barriet Amédé vagyok! — Örvendek. Figyeljen tehát ide. Meglehet, hogy még barátságot is köthetünk. Ilyen idegen nagyvárosban jó ám, ha az ember másodmagával van. — De nekem nincs ám semmim, — jegyezte meg erre Barriet. — Nem baj! Nekem még van és majd közösen szerzünk hozzá, ahogy lehet. De előbb röviden elbeszélem első szereplésemet. Nekem is már nagyon roszszul folyt a sorsom. Szükségből beállottam komornyiknak egy román herceghez, aki nem rég ide érkezett. — Hah, — kiáltott fel Barriet —, nem Krecsunnak hivták ? — De annak, ön tehát ismeri őt? — Ismerem, mert titkárja voltam. De folytassa. Armand élénken fordult feléje: — Akkor hát nejét is ismeri ? — Ismerem, — intett kezével sajátszerü módon Barriet. — Akkor hát beszélünk róla. Én tehát mint mondám, komornyiknak állottam be a herceghez. Láttam mindjárt az első napon, hogy sok pénze van. Nemde gazdag? — Meghiszem azt! Van vagy húsz milliója, ha több nem! — Teringettét! Ez aztán vagyon, — csettentett ujjaival Armand. — Akkor hát a két ezres annyi se neki, mint nekem egy bolhacsipés. — Miféle két ezresről beszél ön? — Ennyit loptam ki a tárcájából! Első nap az egyik ezrest, a másik napon a másikat. A lopást mindjárt a első napon észrevette, de nem árult el semmit, hanem kelepcét állított fel nekem, melyben mégis fogtam magam. Egyszerre csak rajtam ütött a rendőrség, átkutatták a ládámat s megtalálták a két ezrest. Meg voltam fogva. De azért kivágtam magam. Kijelentettem, hogy a herceggel négyszemközt akarok beszélni. Ez meg is történt s ekkor tudtára adtam neki, ha engem bezárat, akkor kompromittálni fogom nejét. — Tehát ön is tud valamit róla? — kérdezte Barriet. — Tudok biz én eleget! Anyám Lord Parleynek volt házvezetőnője. Ez a lord távoli rokona volt a jelenlegi hercegnének; hazájából menekülni kényszerülvén, őnála keresett menedéket s mint mondják, szeretőjévé is lett a lordnak. A herceg megijedt és rögtön kieszközölte szabadságomat, sőt még a két ezrest is nálam hagyta. Viszont nekem meg kellett gérnem, hogy elhagyom Egyiptomot. El is mentem, Je harmadnap már vissza is tértem, mert elgondoltam magamban, hogy talán még lehet valamit kisajtolni. — Ennek ugyan már vége, mert a herceg elutazott innét. Magam is megakartam őt csapolni, de kétszer is felsültem ezzel. — Én is már hallottam, hogy elutazott, még pedig váratlanul, minden holmiját itt hagyva. Én tehát gondoltam valamit! Talán lehetne éjnek idején így látogatást tenni a nyaralóban. Akad ám ott valami, amit érdemes lesz elemelni. Barriet gondolatokba merült. Végre igy szólt: — Tolvajjá nem leszek! — Bah! — legyintett kezével Armand. Aki zsarol, az bátran lophat. Egyébiránt mi most a senki lolgát akarjuk ellopni. Amit ott visszahagyott, annak már úgy sincs gazdája. Előbb-utóbb úgy is ellopják. Lopjuk el tehát mi! — De én ehhez ügyetlen vagyok, — vélekedett Barriet. — Kell is ide ügyesség! A házban jelenleg nincs senki. A vasrács kerítésén átmászunk, a földszinti ablakok egyikét betörjük s bemegyünk, azaz bemegyek! Ön kívül marad s átveszi mindazt, amit én az ablakon kiadogatok. A zsákmányolt portéka árán természetesen osztozkodni fogunk. Barriet esek egy percig habozott. Miért ne tenné meg, amit ez a fiatal ember mond? Az elszalasztott kétszázezer frankért legalább némileg kárpótolja magát ezzel. — Menjünk hát, — szólt kurtán. Útnak indultunk az úgynevezett Mahmud nyaralóba, mely teljes sötétségbe volt burkolva. — Lám, nincs benne senki, — szólt Armand. — A cselédek mulatság után járnak. Most tehát rajta! Mászunk át a kerítésen! A villa saroktelken állott, előkerttel körülvéve, a mellékutca gyéren volt világítva, ott akartak tehát a rácskeritésen átmászni. Amint már felkapaszkodtak, egyszerre csak ott .ermett két éjjeliőr. Egyikük Armandnak, a másik meg Barrietnek fogta meg a lábát s kezdték őket visszaráncigálni. Armand könnyüvérüségénél fogva máskülönben fogékonysággal birt volna az ily tragikomikus jeleíetek iránt s ha valakit lát ilyen helyzetben, bizonyára nagyot kacagott volna. De mivel a jelen esetben az ő lába volt az, melyet az egyik éjjeliőr igen erősen tartott és ráncigálta és miután egyéb komoly következményei is lehetnek, elkezdett hatalmasan rugdalózni, hogy ezáltal lábát kiszabadítván, valahogy azt a régi közmondást valósítsa meg: futni szégyen, de hasznos! (Folytatjuk) AUTÚBA NEM LEHET BETÖRNI CHICAGO— Joseph Panczko, Chicago egyik legelfoglaltabb betörője, kedvező birpi Ítéletet kapott. Fölmentették a vád alól, hogy betörő szerszámot találtak a birtokában, ez esetben egy autókulcsot. A rendőrség letartóztatta a 47 éves Panczkót, mert egy autókulcsot találtak nála, amelyik Hyman Drory chicagói férfi autójához tartozott. A betörő ügyvédje, George Bieber azzal érvelt, hogy a törvény értelmében betörés csak hajón, teherhajón, vagy épületben követhető el, de nem autóban. F. Morissey bíró magáévá tette az ügyvéd érvelését, hogy ugyanis Panczkót olyan bűnnel vádolták meg, ami nincs. SZABADSÁG A VIDÁM PARKBAN BUDAPEST. — A budapesti munkás fiatalok egy jelentős része 15-20 tagú csoportokba, úgynevezett “galerikbe” tömörül.- -Vadnyugati hanyagsággal öltöznek, este együtt járnak szórakozni és rendesen együtt viszi el őket a rendőrség is. Az életet nem veszik komolyan, a hatóságok megtorlásain ugyanúgy nevetnek, mint különböző kalandjaikon és térfáikon. A “Vidámparái* galeri” onnan kapta nevét, hogy tagjai a Vidám Parkban szoktak gyülekezni. Rendszerint felkeresik azokat a helyeket, hol “haver” a hintáslegény és ingyen szórakoznak. Néha adnak 20 forintot a vendéglő csaposának s ezért az összegért egész este sörözhetnek. Máskor elvonulnak a fák közé és a hangszórón közvetített zené hangjaira próbálják ki a legújabb táncfigurákat. A rendőrnyomozók gyakran elrejtőznek a park bokraiban és váratlanul csaknap le a meg nem engedett helyen táncoló fiatalokra. Ha valakinek nincsenek rendben a papírjai, vagy visszafelesel a rendőröknek, azonnal berakják a “meseautóba” és beszállítják a rendőrkapitányságra. A galeri tagjai 16-18 éves fiatalok, főleg ipari tanulók és segédmunkások, de van több gimnazista is közöttük. Péníük nincs a szórakozásra, igy nyilvános helyekre nem járhatnak táncolni, csak vállalati rendezvényekre. Az ipari tanulók havi jövedelme 175 forint, ebből a levonások után alig marad 100 forint a kezükben. A galerik többsége nem csavargó, hanem szabad életre vágyó fiatal. Kielégítené őket, ha nem állitanának eléjük korlátokat öltözködésben, táncban, szórakozásban. Gyakran egy-egy nyugatról hazatért fiatal a galeri központja. Ezek szoktak mesélni a többieknek élményeikről és a nyugati fiatalság szabad, kötetlen életéről. MAGYAR—CSEHSZLOVÁK ÁLLAMPOLGÁRSÁG Prága. — A Magyar és a csehszlovák szovjettartományok képviselői egyezményt írtak alá egyes állampolgársági kérdések rendezéséről. Az egyezmény rendezi a kettős állampolgárságú személyek kérdéseit. Lehetővé teszi, hogy akit mindkét állam belső jogszabályai értelmében saját állampolgárának tekint, maga döntse el, melyik fél álampolgárságát kivánja megtartani. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE ----I——iiwiir nnHiiiiii .. ....... MiMiiniirr-T mii ii ■ bi—