A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-28 / 35. szám
2. OLDAL a Jó PÁSaT’ÖR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22ud STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 (.uut ut l fcSI DIJAK: tgj 4vre —_______________$6.00 évre-$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year______________$6.00 Half Year ----------------------$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. AZ AUTOMATIZÁLÁSRÓL Mi az automatizálás, angolul automation? A technika újabb fejleménye, a gépkezelő ember helyettesítése géppel. Mig idáig a nehéz munkákat a gép végezte és az embernek csak ott kellett állnia a gép mellett és azt kezelni, a gép munkáját ellenőrizni, most az automatikus gépek még ezt a kezelési munkát is elvégzik az ember helyett. Ennek folytán sok munkás feleslegessé válik és másutt kénytelen munka után nézni. Nagy vita folyik a nagy kérdésről, hogy az automatizálás kenyértelenné teszi-e munkások tömegeit, vagy pedig — mint annakidején a kézi munka helyébe lépő gép — a haladást és idővel mindenki jólétét szolgálja és előmozdítja? Átmenetileg bizony érezzük a rohamos technikai fejlődés ártalmát, ennek tulajdonítható nagy részben, hogy a fellendülő termelés iramával nem tart lépést a munkából letett munkások újbóli felvétele. De tartós hatása az automatizálásnak, mint minden haladásnak, csak jó lehet, mert kevesebb erőfeszítéssel több szükségleti cikk előállítását teszi lehetővé és a tömegtermelés minden árut olcsóbbá tesz, mind szélesebb körök részére tesz hozzáférhetővé. A vita még nem dőlt el — nálunk. De eldőlt a vita a kommunista hazugságpropaganda fórumán. A pesti Népszavában azt olvassuk, hogy az automatizálás a kommunista országokban áldás, a kapitalista országokban átok. OTHELLO KINEK FIZETÜNK ADÓT? A kormánynak fizetjük a jövedelmi adót? Vagy, ahogy mondani szoktuk: Uncle Samnek? .................. A sok ezer millió dollár adópénz hovaforditását a Comptroller General hivatal ellenőrzi, amelynek magyar neve legfőbb számvevőszék. Nos, ennek a legfőbb számvevőszéknek igazgatója, Joseph Campbell, azt mondja, hogy sok-sok millió adót hadiszállítóknak fizetünk. Hadiszállítók repülőgépekért és ezer meg ezer más hadiszerért milliókkal többet számolnak el a hadvezetőségnek, mint amennyi megilleti őket “tisztességes profit” biztositásávaló Például: A rengeteg légierő szerződésből találomra kiszedtek a ládából 14 szerződést és megállapították, hogy ebben a 14 esetben a gyárosok 30 millióval becsapták Uncle Samet, az adófizetők millióit. Ijedten felkiált az ember, a jámbor adófizető: Jaj Istenem, mi lenne itt, ha még legfelsőbb számvevőszék sem lenne! Mi lenne? Talán az lenne, hogy több adót kell fizetnünk, mint amennyi jövedelmünk van? . . . Sok szerecsét kívánunk a vizsgálatot végző Comptroller Generálnák és a képviselőház ellenőrző bizottságának, amely most foglalkozik ezekkel a rosszillatu szerződésekkel. IKE DILEMMÁJA A képviselőház Ways and Means bizottsága úgy döntött, hogy egyelőre jégre teszik Eisenhower elnök kérését a kormány bondok kamatainak emelését illetőleg. Az indokolás ugyanaz, amivel Ike érvel más emelési tervekkel kapcsolatban: elősegíti az inflációt. A problémának azonban két oldala van. Amióta a bondok kamatlába alacsony (a mai inflációs időkben) a közönség alig vásárolja azokat. Eisenhower azért kérte a kamatláb emelését, hogy Amerika népének kedve kerekedjék a bondvásárlásra. Ike az infláció elleni harcot tűzte ki maga elé célpontul és sikerült neki elérni azt, hogy a bizottság — megszívlelte kérését és tanácsát. Így aztán a kormány bondokat, kötvényeket majd a bankok vásárolják fel, nem a nép. ITT AZ ÍRÁS. NEVESSETEK! A pesti Népszabadságban olvastuk: Az utóbbi hetekben Nyugat-Németországban számos olyan személyt tartóztattak le, akiknek bűnéül semmi mást nem tudtak felróni, mint azt, hogy Németország újraegyesítéséért és az atomfelfegyverzés ellen szálltak síkra. Naiv irógépelő elvtársak, mit gondolnak, ilyen badarságot elhisz a pesti polgár, akitől mindent el lehet rabolni, csak keserű humorát nem? Ezt az én emberemet Vaszilienek hívták. Aféle szegény, ügy efogy ott oláh ember volt. Komisz daróczruhában járt és a haja, a csigákba omló, hosszú fekete haja, avasszagu volt a sok rákent zsírtól. Ott éldegélt a jámbor valahol a máramarosi havasok tövében az asszonyával, meg a kecskéivel, a sárból ragasztott vityillójában. Hát ez a Vaszilie egy napon megölte a feleségét . . . Kegyetlenül, az ősember brutalitásával. Fejszével verte szét a fejét. Pedig szerette az asszonyát. Úgy, a maga módja szerint, még gyöngédségre is képes volt miatta. Lemondott a kedvéért a pálinkáról. Mert Florea, az asszony, nem szenvedhette a pálinkaszagot. Hej pedig, Istenem, de nagy áldozat ez! A szegény oláh embernek nincs is egyéb gyönyörűsége, mikor hétszámra odakint tanyázik a “lázban”, vagy a havason, az embertelen egyedülvalóságban. Az a kis pálinka erőt ad, melegít és megvigasztal. És Vaszilie erről az egyetlen gyönyörűségéről is le tudott mondani az asszony kedvéért. Le tudott mondani róla, mert nagyon szerette Floreát. De lehetett is szeretni azt az asszonyt! Olyan volt az, mint egy hamvas, szép havasi virág, melyik ott virít a Pop- Iván hasadékaiban. Szép volt nagyon az az asszony. Karcsú, erőteljes; csupa izom és gömbölyüség. A haja fekete volt, mint a viharos éjszaka, szinte acélos kékbe játszó. Hát még a szemei! Azok a fényes, villogó szemek ... Milyen tűz volt azokban! Mintha az “Ördögárok” mocsarainak minden bolygólángja bennük lobogott volna, emésztő, félelmetes lobogással. Az a titkos tűz, az a félelmetes lobogás, az ejtette meg a Vaszilie lelkét. Annak a két ragyogó fekete szemnek volt a rabja teste, lelke. És mégis meg tudta ölni azt az asszonyt! Pedig hírben sem volt. Nem tudott felőle rosszat az ellensége sem. Nem is értette a dolgot senki. Tán el sem hitték volna, hogy ha nem lett volna olyan könnyű rábizonyítani a szörnyűséget. De hát ott találták azon véresen az asszony holtteste meleltt, a földön ránga-Iria: GARVApf ANDOR tózva. Aztán mejg az ő hangjára futott össze! a szomszédság is. Úgy üvöltött hz istenadta, mint egy megvert állat. De meg nem is tagadott az a szerencsétlen /semmit. Magára vállalt az mindent, amit csak rálliktáltak. Csak egyet nem akart «meg mondani semmi faggatásra. Azt, hogy miért cselekedte. Azt nem mondta meg se szép szóért, se esendőrbiztatásra. Ha arról kérdezték, lesütötte a szeméi) a földre, az arca konokul jnegkeményedett s azontúl pem lehetett több szavát venni. S ha aztán nagyon elgyötörték a vallatással, egyszerre kiviharzott belőle a nehéz ipdulat és rekedten, sötéten lihegte: — Megölterri Én öltem meg! Mit akartdk még?! Tele volt a tárgyalóterem hallgatósággal. Á levegő szinte perzselt a megrekedt, fülledt forróságával. Az emberek egymás hátári szorongták és mohó kíváncsisággal lesték a gyilkos njindenik szavát, őt magát pedig majd elnyelték a tekintetűkkel. Pedig hát ezért a gyilkosért nem volt érdemes ott szorongani kora reggeltől késő délutánig ,a tárgyalóterem fojtogató, rettere s levegőjében. A vádlotton igazán nem volt semmi rendkivüliség. Még érdekesség sem! Nagy esetlen ember volt a boldogtalan s az ember inkább szánalmat érzett iránta, mint rettegést, amint irdatlan nagy testével ott látta állani a terem közepén gyámoltalanul. És maga a tárgyalás menete se volt érdekes. Nem nyúj tott semmi meglepőt, semmi izgalmasat. Nem voltak váratlan fordulatok ,a vádlottat nem torturázták, forgatagán keresztül, mert nem volt rá szükség. Bevallott az a jámbor mindent, amit csak kérdeztek tőle. Valami ólmos, mozdulatlan lomhaság nehezedett rá végül mindenre. Az elnök lassan, kelletlenül kérdezgetett, a vádlott pedig ostoibán, szinte álmosan felelgetett a kérdésekre, ahogyan éppen tudott. Lehet, hogy a rettenetes forróság volt az oka. Úgy két óra tájban aztán lassankint szállingózni is kezdtek az emberek kifelé a teremből. Nem volt érdemes tovább küzdeni az unalom ellen. GRAND CAFÉ de PARIS Irta: SZABOLCSRA MIHÁLY Sir a nóta, magyar nóta, Muzsikálnak este óta Messze, messze idegenben, Mesebeli tündérkertben, Egy párisi fogadóba, — Fogadóba! Mennyi érzés, mennyi bánat, Szive van tán a nótának. Oly szomorún sirdogálja: Miben áll a mulatsága Kondoroson a bojtárnak, — A bojtárnak! A teremnek minden lángja, Mintha pásztortüzzé válna. Csak itt lent a cifra lányok, Fényes urak, asszonyságok, Nem figyelnek a nótára, — A nótára! Nevetgélnek, beszélgetnek, De ők arról nem tehetnek. Tudja a jó Mindenható Mi is azon sirnivaló, Hogy a ménes ott deleiget, Valahol egy csárda mellett, — Csárda mellett! Akkor történt pedig, hegy az elnök, talán saját unalma elverésére, egy furcsa - kérdést vetett oda azj esetlen óriás elé. — Hát osztán szeretted-e az asszonyt, Vaszilie? — kérdezte az elnök hirtelen, minden átmenet nélkül. Az ember nem felelt, csak bronzszinü arcán pergett alá lassan valami szivárgó nedvesség. A képét megtörölte az öklével és valami nesz támadt a csendességben. Úgy hangzott az, mint egy megkínzott állat idétlen nyöszörgése. — Hát ha szeretted az aszszonyt, Vaszilie — kezdte újra az elnök — ha szeretted, miért ölted hát meg akkor? A teremben egyszerre oly csendesség támadt, hogy szinte hálálni lehetett a viszszafojtott lélegzet remegését. Ez volt a legelső kérdés, amelyikre nem felelt a vádlott. Az ajkait összeszoritotta keményen és úgy állt ott a terem közepén lehorgasztott fejjel a bírák előtt. Még az arca is «megváltozott a nagy hallgatásban. Megnyúlt, megfakult és konok, elszánt bűntudat ült ki a képére. És a szenzációra éhes, kiváncsi tömeg szorongó vágya teljesült. Ez már aztán az igazi gyilkos volt, az ernberi bestia, aki szétvert^ az asszonya fejét, hogy állati indulatát csillapítsa. Az elnöik is hirtelen előrehajolt a székén és úgy meredt rá arra az előtte álló hallgató emberre. A tekintete odaesett a váltott «kemény, fakó arcára, végigsiklott rajta, aztán átható erővel tapadt meg a koponyáján, mintha onnan akarná erőszakkal kivájni, ami azokon a görcsösen összeszoritott ajkakon nem bir keresztültörni. A kriminálistában egyszerre megmozdult a pszicológus. Most már ismerni akarta annak a «parasztnak történetét egészen; úgy, aihogy az abban a kezdetleges lélekben lejátszódott. —- Vaszilie! — hallattszott az elnök idegesen vibráló hangja. — Rosszul teszed, Vaszilie, hogy nem mondod el itt az urak előtt a tiszta igazságot. * Az a gyötrődő ember erre felvetette a tekintetét és valami kifejezhetetlen könyörgés reszketett ki a hangjából, mikor .beszélni kezdett: — Elmondtam, uram, mindent . . . Mindent elmondtam . . . — Hallod Vaszilie! — kapott bele a szóba az elnök és a«mint beszélt, idegesen táncolt a ceruza jól ápolt, fehér ujjai között. . . . Mondok én néked1 valamit, Vaszilie. Nem akarja itt a te baj oldat senki. De me«g mi nagyo«bb bajod is támadhatna még tőlünk? Hiszen magadra vállaltad úgy is az egészet! Hát én már most csak azért kérdezlek még, mert segíteni szeretnék valamit rajtad. Mert nézd, Vaszilie! Ha már ilyen töredelmesen beismerted a bűnödet, mondd el már most azt is, hogy miért cselekedted. Ha valami nagy okod volt rá; — hiszen az ember mégis csak ember! — mondjuk, hogy valamiért hirtelen nagyon megharagudtál arra a «boldogtalanra és azért tetted volna, — hát azt mondd el itt, mert kegyelmesebbek lesznek hozzád miatta ezek az urak. . Az ember nem felelt, csak széles domború «melle emelkedett a bőrtüsző alatt, küzködve, nehéz vergődéssel. — Vaszilie! Elmondod ugye, hegy mi volt közietek? Közted meg az asszony között . . . Rettenetes belső küzdelem nyoma rajzolódott ki az ember arcán és nem hallatszott A HANGYA ÉS A MEDVE INDIÁN MESE Valamikor régesrégen a hangya és a medve nagy vitába kezdtek. A medve azt mondta, hogy ő szeretné, ha minden évben csak hat hónapig volnának nappalok és éjszakák. Persze azért kívánta ezt, mert azt mondják, hogy a medve egész télen alszik a barlangjában és csak nyáron jön elő. Viszont a hangya kijelentette, hogy ő azt szeretné, ha mindig volna nappal és éjjel, mint ahogy most van. A verseny megkezdődött és a nagy medve elkezdte mondani: “Nap és éj hat hónapig” Amire viszont a hangya folyton mondogatta: “Nap és éj mindenkoron.” Ugyanis megbeszélték, hogy aki legtöbbször mondja el kívánságát egy héten keresztül, az fog győzni. A hangya le és fel ugrált egész nap és folyton a kívánságát hangoztatta. A medve szinte mondogatta az övét, de aztán elunta és enni kezdett. De a hangya nem evett egy csipetnyit sem és igy mindig kisebb és kisebb lett. Erre a medve megijedt és elállt a kívánság mondástól, mire a hangya győzött . . . Azt mondják, hogy valamikor, mielőtt még vitába kezdett volna a medvével, ép akkora volt mint a medve, csak akkor kezdett összezsugorodni, mikor a kívánságáért csatába szállt. Azt is mondják, hogy a medve megeszi a hangyát, ha útjába kerül, mert borzasztóan haragszik rá. Haragszik, mert a hangya győzött a vitában és haragszik, mert folytonosan van nappal és éjszaka. A RÉGI JÓ IDŐK .. . Beöthy Aldzsi, a magyar képviselőház legtréfásabb tagja, jegyző volt abban az időben, mikor Péchy Tamás volt a képviselőház elnöke. A jó öreg Péchy néha az unalmas üléseken elszenderedett s ilyenkor Beöthy Aldzsira hárult a kötelesség, hogy az öreg urat figyelmeztesse, ha a Ház tekintélyén, vagy a házszabályokon csorba esett. Egy alkalommal, valami dikció alatt, elmélázott az öreg ur. A szónok már beszéde végénél tartott; Beöthy jónak látta felriasztani az elnököt. Péchy felijedt, nyomban megragadta az elnöki csengetyüt: — Áttrérek, t. Ház, beszédem utolsó pontjára, — szólott éppen akkor az ellenzék szónoka. — Én pedig rendreutasitom a képviselő urat! — kiáltott az elnök nagy haraggal. A Házban harsogó kacagás támadt. — Miért? — tudakolták nevetve. — Tudom is én, — dörmögte az elnök rosszkedvűen, — ez az Aldzsi megijesztett! más abban a siket, hangtalan csendességben, csak az ő hörögve kapkodó, maradozó lélekzetvétele. Ólmos, kinzó lassúsággal teltek a pillanato«k s az emberek idegzetén valami névtelen szorongás vibrált keresztül. És ebben a szivetszoritó némasságban egyszerre valami nesz támadt ott a bírák tájékán. Valami ártikulálatlan, állati üvöltés. Az az ember sirt. A velőkig hatott az elcsuk - 1.6, vontatott, iszonyú sirás s szinte megkönnyebbülés volt, hogy nem tartott sokáig. A gyilkos a saját hangjától riadt meg. Egy hirtelen pillantást vetett körül a teremben s a rábámuló sokaság tekintete alatt egyszerre ismét megkeményedett. Az arcára újra kiült az a fakó, ijesztő konokság, aztán nyelt egyet és rekedten, szaggatottan beszélni kezdett: — Hát . . , Hát jól van, uram! Elmondom. Elmondom azt is. El! . . . Csak eresszetek el már innen! Eresszetek el! Vigyetek már innen atkárhová! . . . Vagy két percig beletartott, amig annyira összeszedte magát, hogy újra beszélni tudott. — Vasárnap reggel volt. Tisztát váltani jöttünk akkor haza ... Én meg a Szimjon, akire az asszony mosott. A korcsma előtt elváltunk . . . Szimjon elmaradt tőlem, ahogy máskor is szekta. Aztán . . . Igen! Az asszony haragudott valamiért. Hegy miért, nem tudom. Máskor egy jó szóra engedett a neheztelése, akkor ellökött magától és bement előlem a házba. Azt mondta, menj ek viszsza a korcsmába, honnan jöttem. Azt «mondta . . . Nehezen esett a szó uram, mert hogy igaztalan volt. De neun akartam bajt az asszonnyal, hát csak tisztát kértem, hogy emberek közé menjek . Nem adott . . . Rám ripakodott, hogy nincs. Nem ért rá mosni! Pedig . . . pedig vasárnap volt . . . . . . Nem voltam, uram, soha korcsmázó, mert, hogy az asszony nem akarta. De akkor elmentem . . . Valami nem hagyott nyugton, meg aztán . . . meg aztán úgy is a szememre «hányta. Félúton értem Szűnjont hazafelé. Sok ital lehetett már benne, mert nagyon hangos volt. Utánam is kiáltott, hogy várjam meg a zsidónál, csak tisztát vesz, aztán fizet még vagy egy meszellyel. — És visszajött uraim a korcsmába és . . . és fehér volt rajta az ing, meg a igatya, fehér volt uram, fehér, mint a havasok teteje ... Az ember elhallgatott és félénk, riadt tekintettel nézett körül a teremben. Egy pár pillanatig gyötrelmes némaság volt; aztán megint az elnök izgalo«mtól vibráló hangja hallatszott, amint kérdezte: — De csak nem ezért ölted meg az asszonyt? Hátha Szimjónnak volt mosott ruhája a hétről! . . . És akkor kidagadtak az erek annak a meggy ötört embernek a homlokán; nagy, fekete öklével belevájt a zuíháló mellébe és úgy hörögte «rekedten, iszonyú indulattal: — De az enyém volt az a testén levő! Az én ruhám! Érted-e, uram? Az én testemről tagadta le az az asszony, hogy azt a sehonnait felöltöztethesse! — Azért öltem meg uram! Azért!! — mondta Vaszilie és belecsuklott a hangja a zokogásba. 53
