A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-26 / 26. szám
2. OLDAL Á Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőbég és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefons CHerrv 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre________________$6.00 fél évre____________-___$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year______________$6.00 Half Year ------$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. JÓ FIUK San Marino köztársaság 850,000 dollár amerikai kölcsönt kap vizvezeték építésére. Nagyon érdekes hir ez. Mindenekelőtt valósággal szenzációs az óriási öszeg: 850,000 dollár! Hiszen az a San Marino köztársaság olyan ici-pici országocska Olaszország földjén, hogy még a nagyobb térképeken is csak nagyitóüveggel lehet látni. Ezer dollár vagy tizezer nem lenne elegendő? Még érdekesebb a dollárkölcsön politikai háttere, a hidegháború tükrében. Történelmi tény az, hogy a népeknek nem kell sem kommunista társadalmi és gazdasági rendszer, sem bürokratikus kormányzás az egyéni kezdeményezés és vállalkozás helyett, sem rendőrállami zsarnokság. Ezért joggal szoktunk rámutatni arra, hogy eddig még egyetlenegy nép sem vetette magát alá önként, szabad szavazás utján, kommunista uralomnak. Joggal mondtuk ezt, ámbár volt egy kivétel, amely megerősítette a szabályt. Ez a kivétel a liliputi San Marino köztársaság volt, amely nem egyéb, mint egy kis falu egy nem nagyon magas domb tetején. De ez is csak volt, egyideig kommunista kormányzat volt San Marinoban, de aztán kitessékelték a vezértanácsból a kommunistákat és most polgári kormányzat van ott. San Marino szavazói megmutatták, hogy jó fiuk, ezért jutalmat kaptak Uncle Samtől. GAZEMBEREK DÁRIDÓJA A nyugat-berlini krízisnek, amelyet Kruscsev november 11-én csinált, van egy erkölcsi oldala, amelyről most nem esik szó, mert az oroszokkal való alkudozásban az erkölcsösség, a tisztesség parancsai ismeretlenek. Mégis.érdemes erre rávilágítani. Kruscsev, Mikoján és a többiek kezdettől fogva, november 11-től fogva, azt hajtogatják, hogy ők a berlini kérdésben nem hajlandók engedményekre, miértis engednének, hiszen erős a pozíciójuk. Csakugyan erős a pozíciójuk, mert Nyugat-Berlin mélyen benne van a keletnémet szovjetzónában, orosz katonák százezreitől körülvéve, katonailag abszolúte tarthatatlan helyzetben. Hogy oly sok éven át az orosz vörös hadsereg százezrei nem támadtak rá a maroknyi jelképes amerikai-angol-francia katonaságra, annak egyedüli magyarázata az volt, hogy attól tartottak, hogy ez háborúra vezethet és berlini háború könnyen világháborúvá szélesedhet. Most az oroszoknak éppen Úgy, mint a szabad világnak oly pusztító fegyvereik vannak, hogy világháború kölcsönös végkatasztrófára vezetne, és ezért Kruscsevék most merészebbek, szem telenebbek, úgy vélik, hogy 'most világháború kockázata nélkül sanyargathatják Nyugat-Berlint és provokálhatják a szabad világot. Miért vagyünk Nyugat-Berlinben olyan tarthatatlan katonai helyzetben? Azért, mert amikor a világháborúban 11 ezer milliós segítséggel a szovjetet hozzásegítettük a nácizmus feletti győzelemhez és a távolkeleten potya győzelemmel ajándékoztuk meg, mi, úgyszólván valamennyien, demokraták és republikánusok, Roosevelt és Willkie, Eisenhower és Ford, mind azt hittük, hogy a fegyverbarátság állandósulni fog és békében élhetünk a szovjettel annak ellenére, hogy társadalmi és gazdasági rendszereink homlokegyenest ellenkezőek. De hiszen, úgy gondoltuk, ez belső ügy, amelybe másnak nincsen beleszólása. Amerika kormánya további financiális, gazdasági segélyt helyezett kilátásba a szovjetnek, az öreg kapitalista Ford egész gyári berendezést ajánlott fel Sztalinéknak. Az oroszok ehelyett fenntartották az általános mozgósítás állapotát a mai napig és felkészültek a nyugattal való leszámolásra. Amikor ezt mi felismertük, már késő volt, a berlini közös megszállást már elhatároztuk előbb, az Egy Világ hangulatban, senkisem gondolt arra, hogy amerikai, angol és francia katonaság kényes, veszélyes helyzetbe juthat a keletnémet szovjet megszállási zóna kellős közepén. Senkisem gondolt arra, hogy a fegyverbarátból halálos ellenség lesz. Ha erre gondoltunk volna, nem mentünk volna bele a berlini kelepcébe. Most benn vagyunk a berlini kelepcében és az oroszok röhögnek a markukba: “Naiv amerikaiak, azt hittétek talán, hogy mi becsületes emberek vagyunk, akik megállapodásokat tiszteletben tartanak? Ha azt hittétek, hogy mi becsületes emberek vagyunk, ezért a naivságért megérdemlitek a pofonokat, amiket a mi nagy Kruscsevünktől újabb és újabb ultimátumok formájában kaptok”. Mrs. Ruth Multree belefáradt a füvágásba és kertjét zöld kavicsokkal fedette. A füvágó már csak aranyozva, jelkép gyanánt maradt a hátsó kert közepén. A VAGYON KÖTELEZ Azok, akik nem állanak olyan pozícióban, ahonnan áttekinthetnék azt, hogy a vagyon milyen feladatokat teljesít a társadalomiban, tökéletesen téves felfogásban élnek a milliomosok felől. Ők a gazdagokat csak palotáikban látják, fényűzéstől övezetien, látják őket pompás automobilokon végigrobogni az utcákon, olvasnak különcködöseikről, hatalmas, elpazarolt summákról, hihetetlenül nagy j átékveszteségeikről, vagyonteimésztő sportszenvedélyeikről — és magam is azt hiszem, hogy azoknak, akiknek kemény, verejtékes munkával kell megszerezniük a létfentartás legelemibb szükségleteit is, valóban nehezükre eshet, hogy mindezt nyugodtan végig.nézzék. A legszomorübb ellentét ez, ami az életben csak előfordulhat, dé a valóságban a milliók urainak' >ezek a különcködései vagyonuknak vagy jövedelmükben csak csekély részét emésztik fel. A milliomosok vagyonainak tovább kell dolgozniok és a milliók urának saját személyes szükségleteire aránylag csak nagyon szerény folyószámla áll rendelkezésére a bankban. Vasúttársaságaink, hajósvállalataink, kohóink és más ipari vállalkozásaink minden rendelkezhető tőkét magukhoz vonzanak és ezzel dolgoznak. Az alaptőkének nagy része pedig megint csak kivándorol az 'acélfalu pénztárszobákból munkabérek alakjában. Nem ismerek egyetlen milliomost sem, aki aranyait pántos pénzesládákban halmozta volna fel, vagy pedig úgy fecsérelte volna el, hogy abból másoknak nem lett volna haszna. A dolog éppen ellenkezőleg áll: az a milliomos, aki millióját maga kereste meg, rendszerint fölöttébb egyszerű Ízlésű és egyszerű szclkásu ember, aki a pénz kiadásában módfölött elővigyázatos és akitől távol áll mindennemű pazarlás. A gazdasági élet méhkasában ő éppen az a méh, akinek saját szükségleteire a legkevesebb kell, ellentétben örököseivel, akik rendszerint az “aranyifjuság” tagjai közé tartoznak. De visszataszító dolog is, vén pénzkuporgatókat látni, akik mintha még most is hozzá volnának bilincselve a taposó-malomhoz, amelyből nem tudják kiszakítani magukat; zsugori milliomosokat látni, akik céltalanul és minden haszo# nélkül halmozzák egymásra aranyaikat és ott ülnek pénzeszsákjaikon, hogy azután, ha földi életük véget ért, az örökösök hajbakapjanak a- hagyaték fölött. Szánalmas sors ez: sokkalta szánalmasabb, mint -az igazi szegényeik sorsa. Milliomosnak lenni, ez úgy sem valami megtisztelő, díszes titulus. A milliomosok emlékezete csak nagyritkán Irta: ANDREW CARNEGIE áldott és mint osztályt, senki sem szereti őket. A pénz tehát ne legyen ura és parancsol ója az embernek, hanem szolgája. A vagyon elosztása a mai viszonyok mellett önmagától folyik, jótékony irányban. A csekély számú gazdagok napról-napra szegényebbék lesznek és a dolgos, munkás elemek viszont naponként gazdagodnak. A nagy tömegre nézve ez talán nem is olyan előnyös, mint ahogy azt sokan gondolják, mert az anyagi eszközök sokasága egy vállalkozó szellemű embernek kezében, aki még egyre tovább dolgozik, gyakorta a gazüagság legproduktivabb formáját jelenti. , Vegyük példaképpen a földkerekség egyik leggazdagabb emberét, aki néhány évtizeddel ezelőtt halt meg New Yorkban. Mi derült itt ki? Az, hogy egy elenyészően kis összegtől^ elhintve, amit saját napi szükségleteinek fedezésére íorditdtt, egész vagyonát és jöverteimének minden fölöslegét Vállalatokba fektette, amelyek Amerika vasúti rendszerét tökéletesítették és a mi népünknek a földkerekség legolcsóbb közlekedési eszközeit szerezték meg. Akár akarja a milliomos, akár nem, a ma fennálló viszonyok mellett nem vonhatja ki magát ama törvény alól, amely arra kényszeríti, hogy miliőit az emberiség javára fordítsa. Mindaz, ami részére a hatalmas vagyonból jut, abban áll, hogy rövid földi életének tartama alatt finomabb házban élhet, finomabb bútorokkal veheti körül magát, amelyek mellé még a művészet alkotásait is sorakoztathatja. Még azt is megtehetné, hogy nagyobb könyvtárat rendez be magának és ezzel az isteni gondolatokat és szépségeket közelebb hozhatná magához; ele amennyire én a milliomosokat ismerem, a legtöbbjének épipen a könyvtár az, mit a legkevésbbé tart szükségesnek házában. Jobb ételeket is ehetne és nehezebb borokat is ihatna, de ez csak ártana a szervezetének. A jelenkor feltalálásai természetszerűleg minden ipari és kereskedelmi vállalkozásnak szinte hihetetlen mértékben való koncentrálását és óriási üzemekben való fellendülését eredményezték. Például a Bessemer-féle acélgyártást nem lehet eredményesen űzni anélkül, hogy az emberek ezreit egy helyen ne foglalkozhatnék. A hajók gyártása és felszerelése lehetetlenség volna, ha előzetesen milliókat nem költenének el. Senki sem tudna egyetlen yard vásznat sem előállítani a nagy világversennyel szemben, ha nem volnának óriási gyárak és nem foglalkoztatnának azokban ezer -és ezer munkást és munkásnőt. Nagy villiamois-telepek is csak akkor mutathatnak fel eredményeket, ha előzetesen milliókat fektetnek beléjük. Ilyen feltételek mellett a pénznek szükségszerüleg is kevesek kezébe kell folynia, még pedig a személyes szükségletek fedezésénél is sokkalta nagyobb mértékben. De feltéve, hogy mindez a vagyon csak kevesek kezében összpontosulna, mi volna ezeknek a keveseknek kötelessége? Hogyan lehetne a pénzért való küzdelmet abból a piszkos atmoszférából, amely minden üzletet övez, tisztább légkörbe fölemelni? Az ember nem csupán kenyérből él és öt vagy tiz százalékkal több jövedelem ezernyi részekre szétforgácsolva nagyon keveset, vagy éppen semmit sem használna. De hatalmas alapra összehalmozva és felhasználva, mint ahogyan Cooper vagyonát a Cooper-intézetre fordította, olyasvalamit jelent; amely nemzedékeket tud túlélni. Ez a szellem neveléséhez, az ember magasabb műveltségéhez tartozik és azt is szolgálja. A szegényeknek, mihelyt azt kívánják, olyan létrát juttat, amelyen a magasra törekedhetnek; de ugyanekkor haszontalan és meddő vállalkozás olyanokon segíteni akarni, akik nem tudnak és főként nem akarnak önmagukon segíteni. Senkit sem lehet egy: létrán feltolni a magasba: kell, hegy az illetőben meglegyen az akarat, hogy saját erejéből igyekezzen, — ha csak valamicskét is, — a magasba jutni. Csak akkor lesz a milliomos a társadalom áldása, ha fölös gazdagságát már életében helyesen használja és ilyen élet mellett, ily módon a kereskedő is, aki újabb vagyont gyűjt, a legelőkelőbb hivatások képviselőinek magaslatára emelkelik. Ekkor méltósága egyenrangú lesz az orvoséval, akinek hivatása egyik legelőkelőbb hivatás, mert ekkor belőle is orvos lesz és ha nem is tudja meggyógyítani az emberi bajokat, de legalább — elejét tudja venni azoknak. Az a sirf ölirat, amelyet minden gazdag embernek a maga számára kérnie kelllene, Pitt emlékművén díszeleg: ^ “Élt feltűnés nélkül és meghalt szegényen;” Ilyennek kellene lennie minden embernek, aki számot tart arra, hogy a késő utókor is tisztelje majd. Azok pedig, akik visszavonultak az üzleti élettől és millióknak birtokában, gazdaságuknak használása nélkül élik le további napjaikat, megkönynyezetlenül, tisztesség nélkül és ének nélkül múlnak el. Csak amikor a dollár átváltozott olyan eszközé, amely embertársaink érdekeit szolgálja: csak akkor adta a vagyon jogosultságának tanúbizonyságát és szánalomra méltó és tisztátalan az élete annak, aki nem tud okosab-KIRÁLYOK SÓSSÁ VII. CHRISTIAN, Dánia volt királya, dacára elmebetegségének, igen jól értett a reprezentálás művészetéhez, sőt nagyon gyakran találó humor is nyilatkozott meg szavaiban. A királynak óriási, de igen finom metszésű orra volt, úgy hogy valósággal büszke volt rá. Miután tudta, hogy egyik királyi kollégáját szintén megáldotta a természet jókora nagy orral, egy udvari fogadás alkalmával igy szólt a nagyorrú király követéhez: — Mit gondol excelenciád, melyikünknek az orra hosszabb, az enyém, vagy pedig az ön királyáé? Amire a követ, lehet hogy csupa udvariasságból, vagy pedig megzavarva a különös kérdéstől, igy válaszolt : — A felségedé sokkal nagyobb. — Türelem, kedves barátom, — viszonzá Christian —, az ön királyáé is ilyen hosszú lesz, ha annyi ideig fogják az orránál fogva vezetni, mint engem. ❖ DÁVID ÉS SALAMON Schiller, a hires német költő ifjúkorában hárfázni tanult. Egy rossznyelvíi ismerőse gúnyolódva jegyezte meg egyszer: — Kedves Schiller ur, ön úgy hárfázik, mint Dávid király, csak nem olyan szépen. — És ön — viszonzá találóan a fiatal költő — ön úgy beszél, mint Salamon, csak nem olyan bölcsen. * A ROSSZUL SIKERÜLT ARCKÉP. Lord Byron, az angolok egyik legnagyobb költője, igazi világfi volt és ámbár müveiben a világfájdalomnak volt a megéneklője, nem vetette meg a világ gyönyörűségeit: kivált a női nemnek volt nagy tisztelője. Egyszer egy ismert szépség kegyét hajszolta és végre is sikerült neki meglágyitani imádott ja szivét. A boldogság egyetlenegy napja után azonban az állhatatlan költő megunta bálványát és a faképnél hagyta. A vérig sértett hölgy úgy töltötte ki Byronon bosszúját, hogy egy regényt irt, melynek hősében mindenki könnyűszerrel felismerhette Byront. Képzelhető, hogy nem valami szelíd ecsetvonásokkal rajzolta meg benne a költő arcképét. A regényt Stael asszony, a kiváló francia írónő is elolvasta és mikor legközelebb találkozott Párisban Byronnal, igy szólt hozzá: — Egy angol hölgy irt önről könyvet, elolvastam és mondhatom, hogy az arcképe nincs hízelgőén megfestve benne. — Bárónő, — viszonző a.szellemes költő —, nem szabad nagyon szigorúan megítélni azt az arcképet: csak egy ülés alatt készült. HAJDANÁBAN... FEST fÁROSÁBAN... Fiatal színész koromban bizony még sokszor kapupénzre sem telt. Házmesterünk (aki a régi Népszínház kórusában énekelt) egy darabig szótlanul tűrte fizetésképtelenségemet. Később azonban kezdte megsokalni potyázásaimat és kérte a tartozást. Nem tudtam fizetni; dadogtam, zavarban voltam. Erre a mi derék házmesterünk megharagudott és a legszörnyiibb kritikát vágta a fejemhez: — Na, magából sem lesz Blaháné! * Hajdanában egyszer filmezni hívtak. Kérdezték: tudok-e lovagolni? Addig, csak képen láttam lovat. Azt feleltem: természetesen. Gondoltam ugyanis, hogy a forgatás megkezdéséig kijárok majd tanulni a lovardába. Nem volt szerencsém. Mert másnap megkezdték a felvételt, az egyik Pest környéki huszárlaktanyában, ahol egy kadét szerepét kellett játszanom az “Emmi” cimü filmben. Lepénzeltem az egyik huszárt, hogy a lehető legöregebb lovat adja alám. Amikor felültem a lóra (aki még nem volt lóháton, nem is sejtheti, hogy milyen magas is tud lenni egy ló!) kivezettek az udvarra és a huszár elengedte a kantárszárat. A ló egy jól irányzott mozdulattal visszaszaladt az istállóba. S ez már vagy tizedszer ismétlődött, miközben állt a felvétel. A filmesek dühöngtek. Én könyörögtem a lónak. Mindhiába. Egyszer aztán mégis megindult, sőt, vágtatott velem, keresztül-kasul az udvaron. A rendező izgatottan felém kiáltott : — Galopp, Laci, galopp! Én a nyeregből félájultan visszakiáltottam: — Ne nekem mondd, hanem a lónak! K. L. ROTTERDAM, Hollandia. — Cornelis Schaeffert és feleségét hat-hat évi börtönre Ítélték, mert 11 gyermekük közül hatot mindjárt születésük után megöltek. A gyermekek csontvázait a padláson megtaláltak. bat cselekedni, mint lelkét elfojtani a halomnyi aranyak számlálásában, amelyek lehúzzák őt az erkölcsi posványba. A gazdaság jutalma: annak elosztása és az öntudat, h-ogy meg fogja szépíteni és meg fogja javítani az utánunk következő nemzedékek életét. 53