A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-29 / 22. szám
A Tó PÁSZTOR 7. OLDAL SZÉP ILONKÁI SZERENCSÉJE — Teringettét! Nagy bakot lőttem, hogy mindjárt be nem zártam. Hiátha valaki feljön a parkból a kastély udvarára? Onnét aztán könnyen be is jöhet a házba. Már le kell mennem és bezárni a kert ajtaját. így legalább nyugodtan alhatok. Le is ment becsukni az ajtót. Ezzel legalább még azt is eléri, hogy Viktoria nem mehet le még egyszer a kertbe. Mindez az alat ttörtént, mig Armand anyjával beszélgetett, úgy, hogy mire ez visszatért, a kert ajtaját már zárva találta. — Az ördögbe is! — mormogta magában Armand. — Úgy látszik, valaki itt járt és bezárta az ajtót. Valakit tehát mégis ügyel. Hogyan fogok én már most kijutni? Vissza kell térnem anyámhoz! Neki talán lesz kertajtó kulcsa. A lady örült, hogy megszabadult tőle. így legalább a parkba sem kellett lemennie és éppen nyugodni készült, mikor ismét jött valaki. Ajtaja ekkor már be volt zárva! A kilincs megnyomódott kívülről. — Bizonyosan John akar utánna nézni, vájjon csakugyan itt vagyok-e, gondolta magában. — Én tőlem nyomhatja a kilincset. Most kopogtattak. Viktoria az ajtóhoz lépett s kérdezte: — Ki van itt? — Én vagyok, mama! — hallatszott Armand hangja. — Az Istenért, mi történt? — kérdezte Viktoria ijedten. — Nyisd ki az ajtót. — De mit akarsz? — Bocsáss be anyám, nagy baj van! Nem tudok lemenni a kertbe! — Talán valaki van az udvaron? — Nem, hanem a kertajtó be van zárva! Valaki időközben lent járt és bezárta. Most fogva vagyok. De az Istenért nyisd ki az ajtót, mert utoljára még itt is rajta kapnak. — De mit akarsz nálam? Innét nem mehetsz ki! — De ki kell jutnom, ha máskép nem, hát az ablakon át. A lordhoz csak nem mehetek kulcsért. Vagy talán nálad is van egy kulcs? — Nálam nincs! — felelt Viktoria bosszúsan. — Én hozzám hiába jöttél. Én csak azt tanácsolhatom neked, iparkodjál kijutni ahogy tudsz. Erre Armand kifogyott a béketürésből. — Anyám, — mondotta, — ha rögtön be nem bocsátasz, akkorát ütök az ajtódra, hogy felriad és összeszalad az egész ház. Viktoria végre bebocsátotta fiát. — Az ég szerelmére, hogy lehetsz ilyen! — szólt reszketve a felindulástól.— Nem segíthetek rajtad, mert nincs kulcsom. — Akkor hát az ablakon kell kimennem! — jelentette ki Armand. Fel is nyitotta az ablakot és kinézett. — Ez bizony jó magas! Etelkáért pedig ki nem teszem magamat annak, hogy kitörjem a lábam vagy a nyakam. A lady izgatottan járt fel s alá a szobában. — Ez már mégis csak borzasztó! — kiáltott kezeit tördelve.— Hát nincs nálad valami csodás szerszám ? — Van, de a kerti rácsajtóhoz nem alkalmas. Meg aztán most már félelmes lemenni. Biztos, hogy valaki leselkedik, Etelkának vagy a lordnak a megbízásából. Ennélfogva inkább maradok. Végig is feküdt a pamlagon. — De az Istenért Armand, itt találnak rád leghamarabb. És akkor engem elcsapnak. — Ettől ne félj mama! Nem könnyű engem megtalálni. Nem először vagyok én ehhez hasonló helyzetben. Egyszer egy szép asszonynál voltam elbújva. A férjnek besúgták ezt s ő maga keresett engem nagy haraggal, de nem talált rám. Viktoria megállóit fia előtt s összekulcsolt kezekkel könyörgött neki: — Armand, ne tégy tönkre! — Eszembe sincs! Egyelőre azonban mégis itt maradok. Ne félj semmit, nem fognak rám találni, annál kevésbé, miután nem tudja senki, hogy itt vagyok! Reggel aztán meglátom, vájjon elosonhatok-e. Ha nem, akkor itt maradok estig. Legalább nem kell még egyszer bejönnöm s talán jó alkalom kínálkozik Etelka elrablására. — Istenem, Istenem, szerencsétlenségbe döntesz! — hajtogatta egyre a lady. — Hát ki annak az oka, hogy egyáltalán fel kellett jönnöm? — pattogott Armand. — Ha idejében lejöttél volna a kertbe s figyelmeztettél volna, hogy ma nem lehet, akkor én túl volnék hegyen völgyön! Ám hogy most fogva vagyok, ennek egyedül te vagy az oka. Viktoria ismét fontolóra vette a helyzetet, kétségtelennek látszott, hogy John zárta be az ajtót: t Már azt is fontolóra vette, hogy elmegy Johnhoz és elkéri tőle a kulcsot. John végre nem szólna senkinek. De kérdés vájjon ide adná-e a kulcsokat? Bizonyára nem adná, mert nem akarja, hogy ő még egyszer lemehessen. A lady tehát kénytelen volt erről a szándékról is lemondani. Armand ezalatt kényelembe tette magát, végig hosszig terült a pamlagon és csakhamar el is aludt. Viktoria nem tudott elaludni az aggodalom miatt — később drágalátos fiacskája még nagyokat is horkolt. — Mily cudar egy éj ez! — mondogatta magában Viktoria többször. Pitymallatkor már talpon volt. Mindenekelőtt hallgatózott, jár-e valaki a folyosókon. Majd felköltötte fiát. — El kell bújnod, Armand! — Már ilyen korán? Én még aludni szeretnék! — Nem lehet, mert a szobalány, aki takarítani szokott, igen korán bejön s legelsöbben is az én szobámat takarítja. — ördög vigye el azt a szobalányt! — dörmögött Armand. — Ezt nem jól rendezted be, mama! — Ne sokat beszélj, hanem bújjál el! Armand körülnézett. — Az a szekrény ott alkalmas búvóhely lesz! — Nem, nem! — szólt Viktoria. — Éppen az nem lesz jó, mert a szobalány azt is ki szokta nyitogatni. — Hallod-e mama, de rosszul vannak szoktatva ezek a szobalányaid! Zárd rám az ajtót és húzd le a kulcsot. — De akkor megfulladsz, te bohó? — Ebben igazad van! — szól Armand mosolyogva. — Ebből látom, hogy mégis aggódd miattam egy kicsikét. De megvan már! — tette hozzá a kandallóra mutatva. — Annak a belseje elég öblös ahhoz, hogy egy vékony ember elfér benne. Jelenleg úgy sem fíittetsz még, levegőm is lesz ott elég! És úgy tett, amint mondta. A következő percben el is tűnt a kandalló öblös belsejében. Nemsokára élénk lett a ház John is előkerült s a lord lakosztályába ment mindenekelőtt a ruhákat kikészíteni. A szolgák egyike elcsípte őt. — Nem hallott az éjjel semmit, John? — Nem! — volt a kurta válasz. — Hát maga hallott valamit? — Oh igen. a folyosón járkálást és beszélgetést hallottam. Azonfelül úgy rémlett előttem, mintha a kertiben is járt volna valaki. — Úgy? — kérdezte John csodálkozást színlelve. — Ugyan ki járt volna ott? — Nem tudom; de idegeneknek kellett lenniök, mert úgy rémlett előttem, mintha fiittyentettek volna. bosszús. S midőn a komornyik előadta neki, hogy az éjjel valami volt a kertben, legott igy szólt: — Én is hallottam valamit. Ilyesmi többé ne történjék. A házbelieknek meg kell mondani, hogy éjnek idején aludni kell, nem pedig a kertben hancurozni. — Idegenek lehettek, lord. — De mit keresnek idegenek a kertben? — Nem tudom lord. Egyébiránt házbeliek is lehettek. Ilyen és hasonló helytelenségek meggátlása végett őröket kellene alkalmazni a kertben. — Helyes, — mondotta a lord. — Kívánom, hogy holnaptól fogva ez megtörténjék. A módozatokat te rád bízom. A lord mindenekelőtt megfürdött s azután toilettet csinált. John öltözködés közben kérdezte, hogy mikor lesz az első vadászat? — Valóban még magam sem tudom. Még eddig nem gondoltam rá. De jó, hogy eszembe hoztad. Talán három vagy négy nap múlva megkezdjük. De szólj, mit végeztél az éjjel? Őrködtél-e Lady Balmoral fölött? — Igen is, lord. — És mit tapasztaltál? John nem tétovázott, mert szokva volt urának mindig csak igazat mondani. — Azt tapasztaltam lord, — úgymond, — hogy a lady lement a parkba. — Mikor? — Késő éjjel. — Tehát mégis, — szólt a lord mérgesen. — És miért ment le? — Azt mondta, hogy roppant főfájása van és nem bírja ki a szobában. Le akart tehát menni a parkba enyhülést keresni a friss levegőn. A lord nagy szemekkel nézett rá. — Tehát beszéltél is vele? Ugyan hogy tehettél ilyet? Nem megmondtam, hogy neki semmit sem szabad tudnia arról, hogy valaki figyeli őt? — Bocsánat lord, én igazán aggódtam a lady állapota miatt. Olyan rosszul érezte magát, hogy visszavezettem őt a kastélyba. — Hallod-e John, — kiáltott a lord. — Ezt igazán rosszul tetted. Én elég világosan mondtam neked, hogy úgy kell őt megfigyelni, hogy ne tudjon róla. És te éppen ennek az ellenkezőjét cselekedted. — Bocsánat, lord, de azt hiszem eljárásom nem ismer gáncsot. — Bolond vagy öreg. A lady most megtudta, hogy vigyáznak rá s ezentúl óvatos lesz. — Voltakép mi a szándéka, lord, ha szabad kérdeznem? Mit akar mindezzel elérni? A hang nem tetszett a lordnak. — Igazán ne mértelek John, — mondotta felháborodva. — Látom, hogy csalódtam benned. Ezt John nem hagyhatta szó nélkül. — Ugyan mit beszél! Maga alighanem álmodott. — De igen! — erősítette a másik. — Bizonyára idegenek jártak a kertben, ép azért jó lesz a dolgot felemlíteni ő lordságának. — Jó, jó! — mondotta John. — Majd előadom a lordnak az esetet! Azzal eltűnt ura lakosztályában s mindenek előtt kikészítette azokat a ruhákat, miket ura ma fel fog ölteni. Miután pedig addig az időpontig, melyben a lord felkelni szokott, még elég ideje volt. John átment lady Balmoralhoz, kinek éjjeli sétáját sehogy sem tudta magának megmagyarázni. A lady észrevehetőleg megijedt, amint öt belépni látta. Arca halvány volt, kezei remegtek. Ilyennek még igazán soha sem látta őt John. — Kegyed igazán beteg! — szólt hozzá a komornyik. ’■— Mégis csak rosszul tette, hogy éjszaka lement a parkba. Lám, mennyire meghütötte magát. Lady Balmoral a legnagyobb zavarban volt, révedező tekintete mintegy ösztönszerüleg a kandalló felé irányult minduntalan. — Fázik? — kérdezte John. — Talán be kellene fűteni? — Nem, nem! — kiáltott a lady élénken. — Fázni nem fázom, csak rosszul aludtam, ennyi az egész. — Persze, persze! Nagy főfájás, sok mérgelődés! Ez bizony felizgatja az embert. Nem hallott valami zajt vagy beszélgetést a folyosón? Pascal mondja, hogy ő hallott valamit! Sőt állítása szerint idegenek jártak a kertben, akik fiittyentettek egymásnak. — Semmit sem hallottam! — válaszolt a lady remegve. — Pascal pedig erősen vitatja, hogy ő hallotta! Ez is mutatja, hogy az Írek még egyre nyugtalankodnak. Egy angol földesur igazán nem érezheti magát biztonságban közöttük. '— Minek is jöttünk hát ide? — jegyezte meg erre a lady. Nem jobb lett volna Londonban maradni? — De majd kifogok én rajtuk! — mondotta John. — Ajánlani fogom a lordnak, hogy őröket állitasson a kertbe. Az ember igazán nem lehet elég óvatos ez-t zel az ir csőcselékkel szemben. Viktoria hallgatott. A füttyentésből ugyan mit sem hallott, de azért sejtette, hogy a két cinkos ily módon adott jelt egymásnak. John visszatért ura lakosztályába, ki nemsokára felkelt. Mindjárt az első tekintetre látszott, hogy — Lord, — mondotta, — ön alighanem másokban csalódik. Hogy a ladyt most figyeli és úgyszólván kémekkel körülvenni kell, ez annak az idegen nőnek a müve. Eddig a legnagyobb egyetértés uralkodott, mióta az a személy ide betette a lábát, azóta lejtőre jutott minden. — Hogy mersz te úgy beszélni az unokahugomról? — kiáltott a lord. — Azonnal takarodjál. John eltávozott. Már most kész volt a harag. John teljes életében őszinte volt ura iránt s egy hazug szó sem jött ajakára. És most hogy igazat mondott, ura megharagudott rá. Ez pedig nem igazság. Lady Balmoral nem érdemelte meg, hogy hoszszas és hü szolgálatáért ily elbánásban részesüljön. Ha az a nő ide nem jön, lady Balmoral még mindig az első személy lenne a háznál. És most ki akarják őt túrni. Ez már mégis nem igazság. Ezt nem lehet tűrni. Fel kell világosítani ő lordságát, hogy ne engedje magát egészen behálóztatni. A lord haragudott rá s más szolgát rendelt maga mellé a belső szolgálatra. Totilettejének bevégzése után átment Etelkához, ki igéző reggeli pongyolában jött elébe. — Remélem, jól tudtál kedves bácsikám? — kérdezte. — Nem éppen jól — a kertben valami rendetlenség volt az éjjel. — Valóban én is hallottam valamit, — jegyezte meg Etelka. — Engem is nem csekély nyugtalanságba ejtett. De ennek valami módon elejét kellene venni. — Már intézkedtem, — válaszolt a lord. — Meghagytam Johnnak, hogy őröket fogadjon fel. — Nagyon helyes lord. De mi van Viktóriával? — Még nem láttam őt. — Vájjon megfigyelte-e .őt John? — Meg. De nem igen vagyok vele megelégedve. — Hogy-hogy? — A vén trotyi látta, hogy lemegy a kertbe. De ahelyett, hogy kivárta volna a történendőket, utána futott és visszavitte őt a kastélyba. — Oh a vén bolond, — fakadt ki Etelka. — Ez igazán megbocsáthatatlan hiba. De én már tudom, mivel mentegette magát a vén ember. Bizonyára azzal állott elő, hogy betegnek tartotta a ladyt, azért kisérte őt vissza, a kastélyba. De ez hazugság. A vén ember összejátszott a ladyvel. (Folytatjuk) SZEMÉLYI HÍREK MRS. TRUMAN A vcHt elnök feleségét megoperálták. Melldaganat, neim iráik. Megszületett az uj unoka, Margaret fiúgyermeknek áldott életet. WALTER WILLIAMS A polgárháború utolsó veteránja, 1116 éves, ambulance kocsiban fekve résztvett Houston, Tex.-ban a Haderő Naipja ünnepségen. DEWEY Themas Dewey volt new you Iki kormányzót a jaipám kormány felfogadta exportüzleti jogi tanácsadónak évi 100.000 dollár fizetéssel. Pár év ellőtt Dewey ügyvédet a török kormány fogadta fel jogi tanácsadónak; azzal a megbízatássá,1, ihogy eszközöljön iki 300 millió dolláros amerikai kormány kölcsönt Törökországnak; ezért évi 150.000 dollár ügyvédi honoráriumot kapott. i NANCY ASTOR 80-ik születésnapjához ért el Nancy Astor, az amerikai születési aingcll, képviselőnő, aki a világháború előtt clivedeni birtokán maga ikoné gyűjtötte az angol arisztokrácia salakját és lelkes nácibarát agitációt végeztek. Régen másképp volt EDINBURGH. — A fiatalsággal kevesebb baj volt régen. A felnőttek: is fegyelmezettebbek voltaik, mondja a 1.1-ük Airlie herceg. És mindjárt elmondta ezt a jellemző históriát: A váródban az a hír terjedt el, hogy skót katonáim a fokót szeknyaegyenruha alatt rövid gatyát viselnek, ami szigorúan tilos, mert tiltja nemeseik a Highland hagyomány, hanem királyi ulkláz is. Felsorakoztattam az, embereimet és kiadtam a kommandót: “Le a szoknyával!’’ Ilyen kommandót ők miéig soha azelőtt nem hallottak, szinte 'hinni sem akartak a fülüknek, tétován néztek rám. Amire én másodszor is iájuk kiáltottam és ők enged ümesked tck. És ekkor kiderült, hogy a híresztelés nem volt alaptalan; csakugyan egy pár katona als:nadrágban volt . . . dilikor utoljára. Csak tréfa volt DEiNTÖN, Tex. — Az észak texasi College diákjai kedélyes mulatozásra gyűltek egybe, a hangulat vidám veit és emikor a jókedv tetőfokát érte el, Tommy Ray Lester 19 éves; diáik ezüstnitráit oldatot öntött Sheila Nelms 20' éves kolléganője arcúiba. Ha norm is veszíti el szómé világát. a csinos diáklány, arca; örökre seithielyes miaraid. Tommy szaladt a. lány mamájához és igyekezett öt megnyugtatni azzal, hegy “csak tréfa alkart lenni.” RITKA BOR Kemény báró, aki nagy szakértője volt a; jó bornak, azzal dicsekedett egyszer, hogy nincs az a magyar bor, amelyet ő bekötött szemmel, egyszeri kóstolás után fel ne ismerne. Fogadtak vele és azon nyomban megtartották a próbát. A báró, bekötött- szemmel, az italok megizlésé után azonnal válaszolt: — Eiz, tokaji, ez szekszárdi, ez egri. El is találta valamennyit. De amikor az utolsó pohárba tréfából vizet öntöttek neki, megkóstolta azt is, sokáig hiümimögctt utána, de végül megadta magát: — Ezt nem ismerem — mondta, — ilyet még életemben nem ittam. Irta: TÖM.YISY MIHÁLY
