A Jó Pásztor, 1958. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-18 / 29. szám

A JŐ PÁSZTOR 2-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított» Megjelenik minden pénteken Published every Friday __ Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPAQ Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry' 1-5905 53 ELŐFIZETÉSI Sgy évre __________ Fél évre__________ DIJAK: ..$6,00-$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year________________$6.00 Half Year________________$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. SZAGTALAN PUSKAPOR A gazdasági háborúban nem robbannak atom­bombák, nem dörögnek miág puskák sem. Ölni lehet vértelenül is. Sztálin politikai végrendeletében meg­hagyta utódainak, hogy Amerikát gazdasági fegy­verekkel terítsék le. Amerikának kétféleképpen le­het gazdasági téren ártani: IJjabb és újabb országok szó v jetizálásával elzárni Amerikát nyersanyagforrá­saitól és árainak piacaitól, és addig is, amig ez nem sikerül, olcsó árakkal gyengíteni az amerikai iparo­kat. Ez utóbbi gazdasági hadviselésnek jellemző pél­dája a következő: Oroszország egyre töib'b alumíniumot gyárt. Kül­földre, a szabad országokba szállíthat annyit, arneny­­nyit Kruscsev jónak lát, szállíthat annyit is, hogy az icrosz nép szükségleteire nem jut elég. Nos, ez az, amit most tesz Kruscsev. 80,000 tonna alumíniumot szállított Angliába, Franciaországba és Norvégiába — 10 százalékkal olcsóbban, mint Amerika és Ka­nada szállítani tudnak. Emiatt az amerikai és kana­dai gyárak kénytelenek áraikat annyira feszállitani, hogy az exportálás már ki sem fizétődik. Privát vál­lalatok nem exportálhatnak, nem adhatnak el sem­mit olyan áron, amelyre ráfizetnek. Az állam, a kom­munista állam, megteheti. És meg is teszi. Ez a ve­szedelem fenyeget a szovjetvilág felől és a fenyege­tés 'egyre nyugtai anitebb. Amikor azt mondta, hogy “Mi el fogunk temet­ni benneteket, kapitalistákat”, — Sztálin politikai végrendelete értelmében fenyegetőzött Kruscsev. Persze a szovjet terv rpég csak haditerv és tud­juk, hogy háborúk nem mindig a haditerv receptje szerint folynak és dőlnek el. Ma alumíniumot, holnap rizsét vagy kaviárt eladhatnak piiszkos-konkurrencia­­árakon, de ezt gazdasági életük alapszabályává nem tehetik, mert saját népeik szükségleteire még a- ter­rorista rend őrá 1 lám ok zsarnoki vezéreinek is figye­lemmel kell lenniük, nehogy Moszkvában és Lenin­­gí'ádcn, Bukarestbien és Tiranában megismétlődjék az, ami Budapesten történt. Hogy a budapesti ese­mények megismétlődésétől mennyire rettegnek a moszkvai kényurak, azt elárulták akkor, amikor a rabnépek megfélemlítésére elrendelték Nagy Imre és társai meggyilkolását. JOGTALAN ELBOCSÁTÁS A komlói Kossuth szénbánya igazgatója házat építtetett. Az építési anyagokat teherkocsik hozták. Ebben nem volna semmi különös, mert egy ház épí­téséhez annyi nehéz anyag kell, amit a munkások nem cipelhetnek a hátukon. Igen ám, de Magyaror­szágon az üzenni lopás népigazdasági intézménnyé, hegy ne mondjuk: pár évi múltra visszatekintő ha­gyománnyá lett és így csak természetes, hogy a bá­nyásztok gyanakodva nézték a öürgést-forgást és ami­kor látták, hogy a bányából is előkerült egy és más építési anyag, azt tették, amire a becsületes munká­sokat nap-nap mellett bátorítják a lapok: feljelentést tettek. Kiderült, hogy az igazgató elvtárs egy és más szabálytalanságot csakugyan elkövetett, a bánya­üzemből elvitt anyagéként fizetett, ha nem is becsü­letes árat, — de amit csinált, az mégsem volt lopás. De következményei voltak. Az egyik feljelentő bányászt lem in ősi tették és kisebb fizetéssel járó munkára fogták. A másik önkéntes detektívet, a né­pi vagyon másik éber őrét, kirúgták. Miért? Nem az­ért, mert jóhiszeműen megrágalmazták az igazgató elvtársat, hanem azért, mert most egyszerre felfe­dezték, hogy rosszul, hanyagul dolgoztaik mindig, akkor is, amikor egyre-másra kitüntették őket jó munkájukért. Most hirtelenül felfedezték azt is, hogy az egyik, a le degradált bányász, lepkemódra szokott röpködni csinos fehércselédek körül. Ilyesmi — a nagyságos igazgató ur alaptalan, vagy nem egészen alaptalan megvádolása — előfor­dult már máskor is, máshol is. A komlói eset mégis feljegyzésre méltó, érdekes azért, mert itt az történt, hogy a bánya tulajdonosait kirúgta az üzem vezeté­sére a tulajdonosok által kirendelt alkalmazott igaz­gató. Mert ne felejtsük el: A népidemckráciákban “Minden a miénk” az alkotmány sarkalatos elve, minden termelési eszköz a nép tulajdona, a komlói bánya a komlói bányászok tulajdona . . . papiroson. A SZIGORÚ VICISPÁN ÉS FIA, A BETYÁR Irta: NAGY ENDRE Szelémy Mihály, a mi alis­pánunk, ritka magyar ember volt. Pesten végezte a jogot, aztán Parisban nevelődött egy esztendeig, járatta a ma­gyar és külföldi újságokat; hanem azért télen-nyáron sarkantyus csizmát, zsinoros dolmányt hordott és zsírral pödörte hegyesre a bajuszát. Azt vallotta, hogy akármeny­­nyit tanul is az ember a kül­földtől, erkölcsben maradjon magyar. Egyetlen fia Szatmáron jár­ta a gimnáziumot. Szé-v hir­telen nőtt fiú volt, ko. mife­kete hajjal, villogó kék szem­mel. Nem igen fogott a tudo­mány a fiun, de hát az apja nem nagyon bánta, ha meg is ismételj^egy-egy osztályt. Rá­ér a fiú.'Még jó, ha nem kerül pulya-korban az életbe. Úgyis az a baj, hogy mostanában már arra sem ér rá a gyerek, hogy benőj jön a fejelágya. Mjég a bajusza sem serkede­­zik, már doktor lesz belőle. A nyári vakációra hazajött a fiú és ilyenkor mindjárt el­ső nap le kellett vetnie a vá­rosi gúnyát. Háziszőttes ga­tyát, borjuszáju inget kapott és pitykés mellényt. Ezzel az­tán ki is volt az egész öltö­zete. Egy cseppet sem külön­bözött a zsellérfiuktól. A kastély mögött, a majo­ros udvarban gyülekeztek már hajnali két órakor az aratók. A fiatal Miskának is ilyenkor kellett ébrednie. Sarlót kapott, mint a többiek és ki kellett mennie a mező­re, aratni napestig. Ott delelt a napszámosokkal, szalonnát ebédelt, este pedig velük te­lepedett le a bogrács köré. Aztán, mikor vége volt a vakációnak, újból felvehette lakkos csizmáját, szép sötét­kék magyar ruháját, finom, hímzett ingét és ment vissza Szatmárra gimnazistának, — úri naplopónak. De legalább, ha esténként elküzdött a klasszikusokkal, vagy elme­rült az algebrába, eszébe ju­tott a szép tiszaháti róna, a kövér asztagok, a mélázó ara­tódalok és lelkében átsuhant a frissen főtt bográcsos illa­ta. Kamasszá sürdült a fiú és a róna fiai módjára korán lett érett emberré. Arcát barnára sütötte a nyári nap, testét megedzette a munka és a szi­vében erjedni, forrongani kezdtek a falusi esték hangu­latai. Oh, ti bűbájos falusi esték- Sóvárgó sóhajok dalokba csendülnek lelkemben, iha rá­tok gondolok- Mikor mozdu­latlan, csendes az egész vi­lág, csak szivem dobbanása hallatszik és e dobbanó, lükJ tető, vonagló kicsi jószág egyetlen központja a néma mindenségnek! Mikor elröp­pen az ajkról az önfeledt só­haj és elindul gerlice módjá­ra a levegőégben, hogy meg­keresse párját, amely bizo­nyára egy sóvárgó leány aj­káról szökött el . . . Lobogott a láng a bogrács alatt, vékony füst kanyaro­dott fel a sápadt alkonyi ég­be és amíg lassú morgással főtt a gulyáslé, az öreg Kócz Péter mondott meséket az ő idejéből, a régi jó időkből: — Abbiony! Azért, hogy én már ilyen öreg ember va­gyok, én se voltam utolsó le­gény annak idején! Abbiony! A beregszászi törvényszék­urak vallattak engem! Ültem én Munkácson is, meg Illa­­ván is! Olyan hires betyár-le­gény voltam én! Miska áhítattal hallgatta az öreget, aztán tikkadt han­gon kérdezte: — Ma már nincsenek be­tyárok, Péter bácsi? —- Aztán miért nincsenek? Az öreg nagyot szitt a pi pájából és megvetően mond­ta: — Mert ma már nincs er­kölcs az emberekben! . . . Hej, bezzeg az én időmben! Még nótát is csináltak rólam: A munkácsi vár udvara Márványküvel van kirakval, Márványküvel van kirakval. A Kócz Péter sétál rajtal! Valami szepaoru, egyhan­gú, jajgató melódiája volt en­nek a nótának és amint az öreg elkezdte, valamennyien utána zümmögték. Julis is, a Kócz Péter leánya, aki a me­zőn a Miska nyomán szokta marokra szedni a búzát és most is mellette ült a tűznél. Apró feketeszemü, pirosképü leány volt és danolás közben öntudatlanul is a Miska ölébe ereszkedett gömbölyű karja. Miska is meztelen nyakára hajtotta a fejét és úgy danol­­ták tovább a második strófát: Hivatja ez szolgabiró: Mi a neved, mondd te fickó! Hej Kócz Péter az ein nevem. Birkalopás mestersiegem! Elkövetkezett a szeptember. Miskának búcsúznia kellett. De az utolsó pillanatban, már a városi ruha volt rajta, da­cosan az apja elébe állott: — Édesapám, én nem me­gyek Szatmárra. Idehaza ma­radok! Az öreg Szelémy elképedt és megdöbbenve kérdezte: — Aztán mit akarsz ideha­za csinálni? He? — Dolgozni fogok. Nekem már elég volt a tanulásból. Én jobban érzem magam ide­haza. Aztán meg . . . — No, csak ki vele! Mit akarsz még aztán? — Aztán meg akarok há­zasodni! A manóba! . . . Talán már ki is szemeltél valakit? Ki én. Elveszem Julist, a Kócz Péter leányát. Az öreg végigvágódott a dí­ványon neveltében. De mi­kor jól kikacagta magát, letö­rölte könnyes szemét és el­komolyodva mondta: Ne bolondozz, annyit mondok! Vagy talán azt hi­szed, hogy beengedem a há­zamba azt a leányt? A fiú sötét daccal válaszol­ta: Ne is. Majd megélek én édesapám nélkül is. A többi legény is megél! _Hallod-e, most már elég legyen! Marrs! —- Azt pedig nekem ne mondja édesapám, hogy marrs! Se édesapám, se sen­ki, mert . . • Az öreg alispán elsápadt. A szemét elfutotta a vér, ökle csszeszorult és teljes erőből csapott a fiú arcába. Miska eóhördült: — Magütött! Édesapám, megütött! . . . Kifutott a szobából és át­ment a maga szobájába. Jó hatlövetű pisztoly lógott a fa­lon, ezt zsebre tette, aztán ke­­vélyen kiment a kastélyból. Az apja szelíden kiáltozott utána: — Miska, no, ne bolondozz hát! Gyere vissza! Hová mégy? De a fiú hátra se nézett, csak ment előre. Az öreg gyorsan előszólitotta hajdú­ját: — Jancsi, szaladj az ifiur után. Mindig a nyomában légy! Értetted? Miska ment, ment és hama­rosan kiért a faluból. Itt a szőlődombokon a harmadik kapálás folyt és a kapások nótája idehallatszott üdén: A munkácsi vár udvara Márványküvel van kirakval. A fiú szive megdobbant, mert úgy érezte, mintha a i-zagyva nótán átcsendült vol­na egy egészséges leányhang. Gyorsan lekanyarodott hát erről az útról és rátért az or­szágúira, amely a Tisza men­tén kanyarodott Lápos, a me­gyeszékhely felé. Az utszélen, a zöldelő falién kicsi ménes legelt, a Verpeléty Bálint mé­nese. Barna csikós-gyerek a szűrén heverve furulyázott; nem kellett vigyázni a lovak­ra, hogy tilosba tévedjenek: köröskörijl csupa talló volt az egész határ. Miska kiszemelt egy pej hátaslovat, amelyet a csikós már meg is nyergeit magá­nak. Odalopózott és lábát óvatosan tette a kengyelvas­ra. De a csikós mégis észre­vette és tisztességtu'dással megemelte a kalapját. — Jó napot kívánok, ifiur! A lovamat próbálja ki? Miska kirántotta a piszto­lyát, a csikós mellének sze­gezte és vésztjóslóan kiáltot­ta: Ha megmoccansz, lelő­lek! A csikós meghökkent. Mit véthetett ő a hatalmas vicis­­pán fiának, hogy ilyen na­gyon megharagudott rá? Nem is mozdult, hanem nézte nagy nyugodtan, hogy mint ül föl lovára az ifiur. Hiszen csak hadd üljön, jó helyen van az a ló, ahol van. Épp meg akarta sarkan­­tyuzni Miska a lovát, amikor lihegve ért oda a hajdú. — Ifiur, ifiur! Várjon, majd én elhozom az ifiur hátaslo­vát! Miska dühösen förmedt rá: — Ejnye,, azt a . . . hát kend én utánam leselkedik? Leszállott a lóról, leoldot­ta az istráng kötelet és össze­kötözte vele szorosra a hajdú kezét. — Most menjen kend visz­­sza, amerről jött! Ha meglá­tom mégegyszer, úgy lelölöm, mint a kutyát! Most már igazán megsar­­kantyuzta a lovát és elvágta­tott. A csikós-gyerek szájtát­­va bámult utána. Most leg­alább estig elgondolkozhatik azon, amit látott. Úri hintó jött szembe Mis­kával. Verpeléty Bálint ült benne. Látogatóba indult az alispánhoz és nagyon meg­örült, amikor meglátta ke­resztfiát. — Szervusz, öcsém! Hát te honnan tudtad meg, hogy jö­vök? Miska azonban komoran szedte elő a pisztolyát és el­szántan mondta: — Pénzt, vagy életet! Verpeléty nagyot kacagott. — Hehehe, nagyon jó tré­fa! Heh ehe! Nesze, öcsém, itt van a bugyellárisom, hehehe! Kivette a bugyellárisát és odaadta Miskának, aki a lova nyakára hajolva elvágtatott vele. Verpeléty pedig az egész utcn nevetgélt a tréfa fölött: Hehehe! Mégis csak tréfás ember az én komám! Más em­ber csak a kerekeit szedeti ki a vendégének; ő pedig a bu­gyellárisát is zálogba veszi! Alkonyaikor ért Miska Lá­­posra és egyenest a “Bunda” elé kocogott. A Bunda kis kocsma volt a zsidó-utcában, ócska, emleetes há*zban. Bolt­­hajtásos, sötét szobáival, me­lyekben örökre benrekedt a kocsma-szag, nem valami nyájas, bizodalmas hely volt, de ünnepeken nagy dáridó­­kat szokott itt csapni a me­gyebeli dzsentri. Egyébként pedig kocsisok és cigányok szoktak tanyázni itten. Most azonban egész üres volt a kocsma, csak a gitáros Julcsa gunnyasztott egy sa­rokban. Aszottképü, kurtára nyírott hajú cigányasszony volt gitáros Julcsa és rekedt hangon szokott dalolgatni a vendégeknek, ócska gitárját pengetve. Miska a lovát a fészerbe kötötte, ő maga. benyitott a kocsmába és nagyot ütve az asztalra, elbődült! — Bort! A kocsmáros fürgén hozta a literesüveget, de Miska a földhözcsapta és dühösen ki' áltotta: — Hát minek néz engem kend, hogy ilyen bort hoz? Butéliás bort hozzék kend ne­kem! Szegénylegény vagyok, betyár vagyok, van pénzem, hogy megfizessem! Végigkönyökölt az aszta­lon, aztán rászólt gitáros Jul­­csára: — No, öreganyám, hát csak szedje elő a szerszámját! Énekelni kezdte: Korcsmárosné szentem. Csak egy a kérésem: Száz itce bort, száz szál gyer­tyát Adasson kend nékem! — Hát hol az a sábesz-gyer­­tya? Száz szál gyertyát ide! Én mulatok, nem más! A vigasság zajára néhány lézengő alak benézett a kocs­mába. De 'Miska előrántotta a pisztolyát és rájuk ripako­­dott: —- Takarodjanak ki! Nincs itt komédia! Mint a futótűz, úgy szaladt végig a városon a hír, hogy a vicispán fia a Bundában mu­lat, pisztollyal fenyegetődzik és talán már le is lőtt néhány embert azóta. Maga a főbíró jött el nagy sietséggel érte. A fiú épp akkor tördelte ösz­­sze a tükröt, amit alighanem erre a célra aggatott a falra a kocsmáros,,mert egyébként olyan fancsalit mutatott, hogy borzalom volt belenéz­ni. A főbíró megbotránkozva, de tiszteletteljesen mondta: — Fiatal ur, fiatal ur! Mit csinál? Miska vadul végig nézett rajta. — Azt teszem, amit akarok! • — De ha édesapja, az alis­pán ur megtudná . . . —Nekem nincs édesapám! A vicispánnal pedig nem tö­rődöm, mert én - szegényle gény vagyok! — De fiatal ur! . . . Miska fenyegetően fordí­totta feléje a pisztolyát. — Hallja-e, főbíró uram, csak annyit mondok, hogy el­menjen innen szépszerével, mert lövök! A főbíró ijedten fordult ki a kocsmából és épen szembe találkozott az alispánnal, aki lóhalálában sietett a fiú után, amint a hajdúja összekötött kézzel tért vissza hozzá. Ag­godalmasan kérdezte: — Itt a fiam? — Jaj, alispán uram, itt van, de borzasztó, hogy mit müvei. Rá sem ismertem, hisz olyan szelíd fiú volt az eddig, mint a tej! Folyton a pisztollyal fenyegetőzik, le is lőtt volna, ha ki nem ugróm a szobából! — No, majd meglássuk. Bement a kocsmába és a fiú összerázkódott, amint t meglátta. De aztán, dacosan fordult el tőle. Az alispán szemrehányóan kezdte: — Fiam . . . — Nem vagyok a fia! Én betyár vagyok és nem állok szóba senkivel! Az öreg kevélyen kiegye­nesedett. Megvillant a szeme és vésztjóslóan mondta: — Nohát, ha te betyár vagy, én pedig a vicispán va­gyok! Majd elbánok én ve­led! Hé, főbíró, szaladjék kend a pandúrokért! Jött is mindjárt kettő és a kardjuk markolatát, szoron­gatva nyomultak a szobába. Az alispán könyörtelenül pa­rancsolta: —- Fogják meg ken'dtek! A pandúrok nekirohantak, de Miska hátraugrott és két­ségbeesetten kiáltott: — Isten áldja meg, édes­apám! Mindnyájan megdermed­tek a rémülettől. A fiú a ha­lántékához emelte a pisztolyt és elsütötte a ravaszt . . . Halkan esettant a pisztoly ka­kasa, aztán . . . aztán mind csodálkozva néztek össze. Egyetlen töltés se volt a pisz­tolyban. Hát bizony, egy kez­dő betyárral megesik az ilyen kis gondatlanság.- A pisztoly koppanva hul­lott a földre és Miska sírva rejtette el arcát. Azt hitte, megöli a szégyen e pillanat­ban. Az öreg karonfogta, ki­vitte, beültette a kocsiba és odaszólt a kocsisnak: — Hajtson a vonathoz. Me­gyünk Szatmárra! HIÚSÁGOK VÁSÁRA George Clemenceau francia államférfit! 83 éves volt már, amikor egy napon Dr. Voronoff, a fiatalító eljárás feltalálója meglátogatta, hogy szolgálatait felajánlja. — Majd, ha öreg leszek — felelte a francia mi­niszterelnök. * Napoleon a nagy francia császár és hadvezér, aki 73 csatát nyert és összesen hármat vesztett, — szeretett kötekedni az orvosával és egyszer azt mond­ta neki: — Mondja meg őszintén doktorom, hány embert szállított már át a másvilágra? Amire a szellemes francia orvos nyomban visz­­szavágta: — Legalább egy millióval kevesebbet, mint Fel­séged. ABOUT FACE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom