A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-06 / 36. szám

2-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-502S 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre_________________$6.00 Fél évre________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year________________$6.00 Half Year________________$3.50 'ntered as second class mattér September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. KAPITALISTA ELVTÁRS Marosán György, a vérszomjas kommunista, aki büszkélkedett azzal, hogy ő hivta be — illetőleg ő is behívta — Budapestre az orosz tankokat és a mon­gol katonákat, az acélgyári munkások előtt nagy be­szédet mondott, amelynek lényege az volt, hogy a munkabérek emeléséről szó sem lehet, ha nem fokoz­zák a termelést. Ez az elmélet, hogy a 'munkateljesít­mény fokozása az egyedüli jogos alap a munkabérek emelésére, nem uj. Nem Marosán elvtárs mondta ezt először. Marosán előtt százszor és ezerszer mondták ezt Amerikában — az acélipar vezetői is, akikről min­denki tudja, hogy nem kommunisták, hanem kapita­listák, mégpedig a javából: milliomosok. Marosán elvtárs tehát megerősítette a kapitalis­táknak azt a gazdasági elvét, hogy a munkabért ki kell érdemelni, vagyis több munkákért csak az eset­ben lehet kapni, ha a termelt árukért a vállalat — magán vagy államosított vállalat — több pénzt tud kapni. Megmondta Marosán a hallgatóságának: “Volt olyan idő, amikor egy munkásgyülésen valaki felállt és követelte, hogy a kormány emelje 50 százalékkal a munkások életszínvonalát. Hát erről szó sem lehet, minket nem fognak sarcikbaszoritani ilyen népbolon­­ditó követelésekkel!” Rámutatott Marosán arra is, hogy — akár hi­szik, akár nem — az elmúlt években a magyar mun­kásoknak túl jó' dolguk volt, a munkabérek a kiérde­meltnél magasabbak voltak. Ennek nem szabad meg­ismétlődnie. A munkásoknak többet kell tenmelniök és le kell nyomniok az önköltségeket. Szószerint igy fejezte be azt az okoskodását: “A párt és a koimány szilárd elhatározása, hogy csak olyan mértékű kere­seti emelkedést' enged meg, ami megfelel az ország teherbíró képességének.” Eszerint a kommunisták akkor, amikor komoly gazdasági problémákról van szó, kénytelenek elis­merni a kapitalista termelési rend helyességét. De az a baj, hogy Magyarországon és a többi szovjeti­­zált országokban nem a nép szükségleteinek kielégí­tésére termelnek, hanem a szovjet gazdaság és mili­­tarizmus javára és igy a dolgozó ember, aki egyben fogyasztó is, nem kaphatja meg a munkájából faka­dó gyümölcs őt megillető részét. Hozzájárul a bajhoz az is, hogy a kommunista rendszerben ingyenélők egész ármádiája nem termel, csak fogyaszt. Az in­gyenélőkre pedig feltétlenül szükségük van az ország kommunista urainak, hogy sakkban tarthassák a né­pet. CASANOVA A BUDAI FARSANGON Negyvenéves volt Eeingalt lovag, a Casanova néven vi­lághírű kalandor. Sikereinek tetőpontján állott. Bejárta a fél világot, királyi udvarok­ban dőzsölt és cselédektől hercegnőkig mindenki rajon­gott érte. Seingalt lovag eb­ben az időben miég nem volt fogalom a nőhóditás terén, legfeljebb ha Don Jüannak becézték kedvesei és életét nem annyira a nőknek, mint elsősorban az intrikáiknak és pletykáknak szentelte. Híre­ket vitt és hozott, valóságos eleven újság volt, országok között szállította a legfris­sebb 'hálószoba szenzációkat. Mikor forró lett alatta a ta­laj, áttette székhelyét egy másik európai fővárosiba. Budára is igy került, me­nekülőben, 1765-ben. Kis idő­re el kellett tűnnie, hogy el­felejtsék vakmerő csinyjeit. Pénze folytán volt, előkelő palota helyett he kellett ér­nie egy csendes budai sárga házzal. Kitűnő ajánlólevelekkel felszerelve érkezett a ma­gyar és német , nemesekhez és a Mária Terézia korabeli urak tárt karokkal fogadták a délceg diplomatát, aki egy kis “európai levegőt” hozott közéjük. Casanova természe­tesen diplomáciai- kiküldetés­ben szerepelt. Még a legbi­­zafimatlanalbbak is — ezrk rendszerint a fiatal férjek voltak, akik a feleségüket fél­tették a mézesszavu lovagtól — hittek neki. Hisz Európa legelőkelőbb arisztokratáival levelezett, mindig a zsebében hordott egy-egy névkártyát, melyet, “testi-lelki jócimbcrá­­ja” X. herceg küldött neki, amikor is meghívta vadász­kirándulásra. Még inkább meghódolt előtte a polgári középosztály, az arisztokratákat majmoló gazdag iparosok, kereskedők, akiket valósággal elbájolt a kellemes modorú férfi. Sza­­lónak és erszények nyitottak meg előtte. Mindkettőből ki­vette részét . . . Az idő azonban elmosta ezeket a históriákat. Csak MŰVELT ÍRÁSTUDATLANOK Tudást, ismereteket csak Írásból, könyvből le­het elsajátítani? Ez a kérdés foglalkoztatja most Bra­zíliában a politikai pártokat és a közvéleményt. A kérdést a technika fejlődése, a rádió és a televízió tette aktuálissá. Akörül folyik a vita, hogy az irni­­olvasi tudás legyen-e továbbra is a szavazójog elő­feltétele. A jelenlegi helyzet az, hogy analfabétáknak nin­csen szavazójeguk, de ezt a szabályt nem veszik na­gyon szigorúan és megelégszenek azzal, ha a szava­zásra jelentkező analfabéta a saját nevét le tudja kanyaritani. A kormánypárt most a szavazójognak az írástudatlanokra való kiterjesztését ajánlja, az­zal az indokolással, hogy a rádió és televízió korá­ban az írásnak már nincsen olyan jelentősége, mint volt régebben; ma az irni-olvasni nem tudó ember elegendő ismeretekre és politikai tájékozódottságra tehet szert, ha szorgalmasan hallgatja a rádiót és a televíziót. Ezzel szemben az ellenzék ragaszkodik az írni tudás követelményéhez, sőt annak megszigorí­tását javasolja, mert a névirásos rendszer sok vis-z­­szaélésre, választási csalásra vezet. Mert, mondják az ellenzékiek, a jelöltek nevének olvasni-tudása nél­kül becsületes szavazás elképzelhetetlen. Ennek a vitának nagy fontossága van olyan or­szágban, ahol az óriási kiterjedésű vidékeken nincse­nek iskolák és a lakosság legnagyobb része Írástudat­lan. egy kalandjára emlékeznek vissza a budai Casanova-ház lakói. Ez a történet valahogy megmaradt, szájról-szájra ad­ták, talán hozzá is tettek va­lamicskét, talán el is vettek belőle egy keveset, de így is érdekes, annál inkább, mert sem Casanova emlékiratai­ban, sem a Casanova élet­rajzokban semmi nyoma nem maradt budai vendég­­szereplésének. A régi budai farsangok ve­télkedtek a mai nizzai és pá­risi farsangi ünnepségekkel. Az ország minClen részéről, de még külföldről is érkeztek vendégek, kik Karnevál her­ceg fényes, több napig tartó diadalmenetét bámulták, tán­coltak, ettek, ittak, vigadtak, hogy aztán egy esztendőn át a legközelebbi farsangig le­gyen miről beszélniük. Az 1765-ös esztendő különö­sen jónak Ígérkezett. Enyhe tél volt, a városba érkező te­mérdek idegent alig tudták elszállásolni, sokan pajták­ban és a szabadiban háltak. Husihagyókedden tetőfokát érte el a jókedv. A farsangi tömegben bolyongott Casano­va is a barátaival. Az elké­nyeztetett lovag unatkozott. Különben is kifárasztották a sorozatos éjszakai tivornyák. A magyar urak vad mulato­zásaihoz nem volt hozzá szok­va. Ásítva búcsúzott: — Megyek aludni. Amint a Dunapanton át­vágva, szállása f lé tartott, az egyik erkélyei palota ab­lakában egy női arcot pillan­tott meg. A lovag gyakorlott szeme nyomban észrevette a nő rendkívüli szépségét. Mintha gyökeret vert volna a lába: megállt és mereven bámult felfelé. A nő észre­vette és ’ elimosolyogott. Casa­nova ezt biztatásnak vette. Az utca néptelein volt, mesz­­sziről odahallatszott a mula­tozó tömeg zsivaja, fáklyák fénye lobbant, különben pe­dig sötétség borult a kis tér­re. Casanova egyetlen ugrás­sal az erkélyen termett. A meglepett nő még szóhoz se juthatott, amikor a lovag fél­térdre ereszkedett előtte és ünnepélyesen felkiáltott: — Rendelkezzél életem­mel! És amint illik, megcsókolta a nő ruhája szegélyét. A bájos hölgynek tetszett a vadregényes lovag, aki ime a selyem cipellői elé rakja a szivét. — Az Istenért, halkabban, -meghallhatják! — suttogta rémülten. Casanova ugyanis harsány, sőt cuppanós csókokat nyo­mott a karcsú bokára. — Nem félek az ördögtől seim! — jelentette ki szikrázó szemekkel a kalandor. A büszke hölgy természe­tesen elérzékenyült. — Most menjen — suttog­ta elhalóan, — minden pil­lanatban itt lehet a férjem, de egy óra múlva ... -a szom­szédos sarkon . . . cigánylány­nak fogok öltözni . . . , Casanova udvariasan meg­hajolt és eltűnt az éji ho­mályban. Az egy óra egy örökkéva­lóságnak tűnt. Végre feltűnt a sarkon a szép cigánylány. Álarcot huzva elvegyültek a tömegben. Hajnaltájban Casanovának feltűnt, hogy két álarcos fér­fi állhatatosan követi őket. Figyelmeztette rá az asz­­szonyt is, aki reszketve is­merte fel bennük férje kém­iait. Casanova kérlelte: — Ki vagy te? De az asszony nem mon­dotta meg a nevét. — Ne kérdezz, elégedj meg azzal, hogy itt vagyok . . . — Mikor láthatlak újra? — Talán holnap . . . add ide a elmedet és a nevedet. — Casanova vagyok . . . A név semmi különösebb hatást nem tett a nőre. Most hallatta először. — Foglalkozásod? — A diplcmáriai testület­nél . w. Mig Casanova elterelte a kémek figyelmét, az asszony kisurrant a tömegből. Másnap Casanova hiába várt. Türelmetlenségtől hajt­va elsétált a palota elé. Régi, sokcimeres épület volt. Be­csöngetett. Az ablakiban öreg szolga feje jelenít meg. — Ki lakik itt? — Báró Gölldinger! — és becsapta az ablakot. Harmadnap egy kemorna állított be Casanovához. Le­velet hozott úrnőjétől. A szo­balány csinos volt. Casanova megcirógatta az állát. — Hány éves vagy? — Tizennyolc, — felelte szemérmetesen a leányzó. Casanovának tetszett a fia­tal teremtés és csakhamar he­vesen udvarolt neki. Elborí­totta csókjaivál és a lány a heves ostromnak nem tudott soká ellenállani. — Jaj, ha ezt a miéltóságos asszony megtudja! — rémül­dözött a szobalány. — Nem lesz semmi baj nyugtatta meg Casanova és lepecsételte a lilaboritéikos válaszlevelet. Az erkély tündér aznap éj­szakára várta Casanovát. A lovag beparfümözte magát és ^lindult. A kötélhágcsó elő­írás szerint hullt a lábai elé. Seingalt lovag könnyed ug­rásokkal mászott felfelé és diszkréten megkocogtatta az ablakot, amint azt tőle szive hölgye a levelében megkíván ta. Az ablak kinyílt és Casa­nova belibbent. Két kar szo­rította magához. Ezek a ka­rok azonban nem forró női karok voltak, hanem kemény férfi karok, melyeknek tulaj­donosa vészes morgás köze­pette szorongatta a lovagot. Casanova a vaksötét szobá­ban nem látott semmit, de annál fájóbban érezte az üt­­legeket, miket egy láthatat­lan kéz mért rá. Rettenetesen elpáholták. Maga se tudta, 0MVISSZÄ Londonban felszállt egy BOAC repülőgép és 56 utas­sal repült Gander newfound­landi repülőtérig. De átha­tolhatatlan köd miatt nem szállhatott Ö3, visszafordult és visszarepült Londonba. A Jó Pásztor Verses Krónikája NYÁRVÉGI VERS EGYRE SZOMORÚBB a magyar sorskép ábra: szegény Magyarország: jaj mi van még hátra? Szabadságod szárnya szörnyen megnyirbálva, véresen vergődöl végső sorsod várva, kik szabadságod gáládul megölték: készek már, hogy szived szintén általdöf jék. “Felszabadítottak” véres muszka hévvel, s most kezdődik talán már a sirbatétel? Ássa, egyre ássa sirját már a MEDVE; “necsak haldokoljon, legyen eltemetve . , S ha nem ölhetik meg mindjárt egy csapásra: azt hiszik, hogy sir ja végleg meg van ásva. TART MÉG, JAJ, egyre tart a muszka sirásás s késik, egyre késik a magyar megváltás. Miijókat pusztit el a bolsi kárhozat s bclsik frontján egyre több lesz az áldozat. Letérdel a magyar: Szállj ránk égi áldás!” S mi a válasz rája? Börtön, deportálás. Rejtezik a magyar erdőbe, bokorba; rátalálnak s viszik a muszka pokolba. Sirás, könnyhullatás, ima mindhiába: elviszik a magyart nagy Szibériába. Véres erdő, mező s a tavalyi avar: szabadságra meddig várjon még a magyar? TITKOK SZENT FÜGGÖNYE: mit takarsz előlünk? “Elmúlt nép” vagy újra nemzet lesz belőlünk? Mi van megírva a csillagokban rólunk? Újra nemzet leszünk vagy csak nemzet voltunk? Elmulik-e gyászunk, dalol-e a határ? Feltámadunk-e még, mint a Főnix madár? Karold fel, óh Urunk, tiprott magyar népünk, akiért lelkűnkben mi is egyre vérzünk. Alkosson a magyar újra nagyot, szépet, győzzön a szabadság, a szent szabad élet. Múljon a muszka dölyf, legyen fénylőbb napunk, zenghessük lelkesen, hogy szabadok vagyunk! Hol a boldogság mostanában? ' Barátságos meleg cellában! A rendőrség voltaképp mindig fekete szemüveg­gel jár. Azon át nézi az embereket. Ahogy egyszer egy rendőrtiszt mondotta: — Minden ember gazember, mig az ellenkezőjét be nem bizonyítja. Ha kell, hát gyanús a levélzörrenés is. Ez már a folytonos éberség lélektanához tartozik, mely foly­vást az élet gaz ágait látja maga körül, s egyre go­nosztevőket gyúr a — beismerő vallomásig. Úgy esik meg, hogy akárhányszor a jóhiszemű feljelentő is azon veszi magát észre, hogy kémlelő tekintetek ta­padnak rá. A betörés lehet rendőri mükifejezéssel élve önbetörés is, s egy-egy tulszines regényes bűn­ügy a sérelmező fantáziájából fakadhat. A rablások krónikájában például akárhányszor kiderül, hogy az ipse elkártyázta, eldorbézolta ä pénzt, s most valami ügyes útonállási mesével akar szabadulni a kellemetlen következmények alól. Nem egyszer azonban az is megtörténik, hogy valamely nagy gazsággal magát vádolóról a rendőr­ségnek ki kell sütni, hogy becsületes, ártatlan em­ber. Szóval szakit elvével. Nem azt kutatja, hogy miért bűnös, hanem miért — ártatlan. És ezek a legnehezebb nyomozások s rendszerint roppant ér­dekesek is. A napokban például beállított nagyon dúlt arc­cal egy ember, s odaáll az inspekciós tiszt elé és mondja: — Uram, embert öltem! Csukjanak le. Úgy tör­tént, hogy ma reggel jöttem fel Budapestre. Egy barátommal találkoztam, akivel elmentem a kocsmá­ba s megittunk a pénzemet. — Ittasan botorkáltam át Budára, mert ott la­kik egy földim. A Margithidon egy részeg ember jött szemközt és meglökött. Rászóltam. Mindjárt nagy hanngal kezdte, azt mondta, hogy “tartsam a szám”, mert bedob a Dudába. — Szeretném látni! — feleltem én, de már ne­­kemugrott. Én se voltam rest, jól átnyaláboltam, a hid korlátja fölé emeltem, egy loccsanás és beesett á Dunába. Nagyon megijedtem s elfutottam. Egész éjszaka bolyongtam, de igen bánt a lelkiismeretem, itt vagyok zárjanak le. A rendőrség azon kezdte, hogy az egészből egy szót sem hitt el. Mindenekelőtt kinyomozta, ki volt a jóbarát, akivel a pénz fogytáig ivott ez az “em­berölő”. Hamarosan meg volt. És az mindjárt mon­dott olyasvalamit, ami a rendőrség hitetlenkedésé­nek igazat adott. Az ivópajtás ugyanis magához hiv­ta szállásra a vidéki cimborát. — Nem megyek én, pajtás! — dünnyögött ás — majd szerzek magamnak szállást akár egész tél » re. Úgy sincs most munka. Ahá! Egy kis vizsgálati fogságra gondolt, ánj — mint tetszik látni — nem is olyan ijesztő egy szál­lás és kenyér nélkül való embernek ebben a téli hi­degben. De menjünk tovább. — Csakugyan járt-e a Margithidon? » . — Hogyne, hisz Budára akart menni egy földijé­hez szállásra. De ki az a földi? — Itt már ümmögött az ipse. Azt mondta, hogy nevét nem tudja, az utcára és házszámra is csak úgy rátalál. Jó, vezessen oda! Ment hát a detektivekkel. Girbe-görbe utcákon át, mig végre kinyögte, hogy nem tud eligazodni, de arra már elunták a detektí­vek. — Ne komédiázzék! — förmedtek rá — ugye, hogy nem igaz az egészből egy árva szó sem. Hanem a Markó utcába akarta magát bekvártélyozni. A bus “emberölő” végre is kinyögte, hogy úgy van. A rendőrség azonban nem volt kegyetlen vele szemben. Teljesítette szive vágyát és a toloncházba inter­nálta a — toloncolásig. Hadd örüljön szegény! Ilyen különbözők a gusztusok és igy kell néha szörnyű gyilkosokról kisütni akaratjuk ellenére, hogy — a légynek se ártottak. hogyan került ismét az utcá­ra. Fejjel lefelé búik1 rács olt a kötélhágcsón, mig végre is­mét földet ért a lába. — Miért tette ezt velem? — töprengett a lovag, mig sajgó tagokkal tovavánszor­­gott. Másnap megtudta. Kétso­ros illatos levélke tudatta: Velem nem lehet ilyes­mit csinálni — irta Gölldin­­gerné, — udvaroljon inlkálbb a • komornámnak . . . Maga telhetetlen szoknyavadász! Kékszakáll botot és nem asz­szonyt érdemel! ❖ Ám a keserű tapasztalatok sem javították meg Casano­vát. Amikor a csehországi Duxban eltemették a legen­da o szerint még a sírjából is kinyúlt a nők után. A ko­porsóját, amely a temetőkert szélén pihent, ki kellett ás­ni és máshová áthelyezni, mert a sirdemb alacsony rá­csában fennakadtak a nők szoknyái és az öregasszonyok és lányok rémüldözve eskü­­döztek, hogy Casanova kap­kodott a lábuk után . . . Urak a parkban A londoni Hyde Parkból a rend ‘őre kiutasított egy ron­gyos embert és mert ez ellen­állott, a biró elé került. Geoffrey Raphael biró fel­mentő ítéletet hozott azzal az indokolással, hogy a Hyde Park padjain mindenki pi­henhet és sütkérezhet, akár rongyokba van öltözve, akár szürke keménykalap diszlik a fején.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom