A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-09 / 32. szám

J-IK OLDAL

a jo pásztor

A JÓ PÁSZTOR

(THE GOOD SHEPHERD;

_______Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította_________

Megjelenik minden pénteken Published every Friday

Published by — Kiadó

fflE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY

DANKÓ

PISTA HAZAMENT SZEGEDRE

Szerkeszt* jég és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO

Telefon: CHerry 1-5023

ELŐFIZETÉSI DIJAK:

ügy évre ....._____________,-$6.00

$'él évre ________________$3.50

SUBSCRIPTION RATES:

One Year_______________$6.00

Half Year_______________$3.50

Altered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879.

KIVÁNDORLÁS A PARADICSOMBÓL

Lengyelországiban félig-m eddig szabad a szó, így hát ki lehet mondani a rettentő valóságot, hogy a kommunista rendszerben paradicsomi élet lesz — majd valamikor kbkedden, de nem ma, sem holnap, sem holnapután. Az oroszok 1917 óta várnak a paradicsomi időkre és azóta sokan eltávoztak egy jobb világba, részben ágyban párnák ’közt, részben a fogház udvarán, a kivégzősarokban mondva búcsút a sz o v j e tp aradi es omi bald ogs ágnak.

Ennek a boldog földi életnek fő áldása az, hogy nincsen munkanélküliség. Ha nincs munka, csinálnak munkát, fele-fele munkából ketten élnek — úgy, ahogy Mao Ce-tung kínai diktátor, akinek mégsem parancsol Kruscsev, szintén megmondta: megfelezzük a munkát, igy legalább mindenkinek jut f él megélhetés.

De Lengyelországból most olyan hírek jönnek, hogy ott még fele-fele munka sem jut sokaknak. Ezért Gomulka kormánya kivándorlásra biztatja a munkanélkülieket. Norvégiába akarnak küldeni ezer lengyelt, hogy hajókon dolgozzanak. Ez lenne a lengyelországi “munkás-export” kezdete.

De nehézségektől tartanak. Attól tartanak, hogy Amerika nem engedné meg norvég hajók lengyel matrózainak és munkásainak partraszállását amerikai földön, mert kommunisták. A lengyel kormány reméli, hogy ezen a nehézségen segíteni lehet, evég iből a külügyminisztérium tárgyalásokat kezdett a varsói U. S. nagykövettel.

A legendát, -hogy a kommunista gazdasági rendszerben a munkanélküliség ismeretlen, lomtárba küldik a lengyelek. Szembenéznek a valósággal, a tényekkel, a kormány elbocsát rengeteg felesleges tisztviselőt és munkást, akikkel telerakták a hivatalokat és a gyárakat és ezeknek maguknak kell gondoskodniuk uj munkalehetőségről — otthon vagy a kommunista Éden Kertje kerítésén — a vasfüggönyön — kívül.

KI AKAR FEGYVERKEZNI?

Londonban több mint húsz hete folynak a lefegyverzési tárgyalások, a legcsekélyebb látható eredmény nélkül. Nem szívesen kockáztatunk jóslatokat, de azt hisszük, nem is fognak sikerülni. Az ok igen -egyszerű: mindenki szívesen hagyná abba a fegyverkezést, de nem meri. A helyzet még nem érett meg arra, hogy lefegyverkezzünik. Amit igazán szeretnénk, és az oroszok is szeretnének megszabadulni a fegyverkezési költségektől.

A rideg tény az, hogy egyetlen -ország sem fegyverkezik, ha nincsenek támadó szándékai, vagy -nem tart attól, hogy egy másik országnak támadó szándékai vannak.. Az amerikai külpolitika ma azt tartja, hogy a szovjet szándékai változatlanok, csak pillanatnyilag nem katonai, hanem propaganda eszközökkel próbálja megvalósítani őket. Amint azonban a helyzetet kedvezőnek Ítéli, készen lenne fegyveres konfliktusra — és semmi szándékunk, hogy ez a kedvező helyzet a szovjetre nézve előálljon.

A fegyverkezés nem az oka a feszültségnek, hanem a következménye. Ha tehát a feszültséget sikerül enyhíteni, minden ország magától abbahagyja a fegyverkezést, amely meddőén emészti nemzeti vagyonát. Amíg azonban feszültség létezik, hiába tárgyalnak a lefegyverzésről, maga a veszély nem múlik el, még ha a fegyverek mennyiségét csökkentik is. Az orvos is igyekszik a lázat — tehát a betegség tünetét — csökkenteni, de a láz -csak akkor múlik el, ha a betegség okát megszüntetik, és -ez vonatkozik a fegyverkezésre is.

Száraz volt Budapesten a tél első föle, de újév napján leesett a hó s kora-hajnaltól fogva olyan sok esett, hogy a bársonyos takaró délutánra már egészen eltakarta a Tinódi Lantos Sebestyén szdbra előtt a térséget. A Rókus-kén ház első emeletéről halovány arcú, -beteg ember tekintett ki az ablakon át. A fehér teret nézte . . .

Az ispotály főkapuját akkor nyitotta ki a deres szakállu portás s kiszólt az utcára:

— Nos, most már lelhet!

A beteg! átogatők csendesen bevonultak. Közöttük lépett befelé egy szép és komoly, ékesebb úriember: íPósa Lajos szerkesztő ur, a költő, akit az egész ország szeretett. Sietve igyekezett az ódon épületbe és abba a szobába nyitott be, amelyből a beteg férfi nézte a fehér telet.

— Hát felkeltél, Pistám? — kérldezte meglepődve és örvendezve.

— Fel. Nézem ezt a nagy fehérséget . . . Örülök neki. Jó lesz ez nekem, szemfedőnek.

— Ne mondd ezt, Pistám!

— De mondom. Mert ahogy láttam, hogy hull a hó: tudtam, hogy az nekem szól. Nekem üzen a fehérség, hegy mehetek, hogy elfogadja testem, lelkem.

A költő gyengéden átfogta a beteg rogyadozó derekát és visszasegitette az ágyra.

— Hohó, pajtás, nem úgy van az! Nem engedünk téged! Ma délután eljön hozzád Jókai, hogy itt aiz; ágyad mellett kívánjon neked boldog uj esztendőt. Msgláid, Pistám, tavaszra hazamegyünk Szögiedébe.

— Haza ám, Lajoskám, ha hazaviszitek az én koporsómat.

Kívülről kinyitotta valaki a betegszoba ajtaját és betessékelt egy megilletődött arcú öreg úriembert, aki botot és kalapot tartva, nyújtotta előre két karját, igy szólván nagy szelídséggel:

— Boldog uj esztendőt, Dankó Pista!

Dankó Pista felemelkedett az ágyszélen ültéből és gyönge lábával előre lépett:

— Köszönöm, Jókai ur!

Néhány perc múlva bekocogott Béfcefi Antal is.

Odakint ereszkedtek lefelé

a hópelybok. A három látó- ! gató örcunteljes tavaszt jósolgatott a beteg nótafának, I de az már érezte az örök telet és csak azzal felelt:

— Majd betakar a hó!

A koradélutáni alkonyat még egy vendéget hozott: szépszál, szcmonuaircu fekete embert, aki hegedűt hozott magával, de majdnem térdreesett fájdalmas ijedelmében, amikor meglátta a nagybeteg nótafa sárga arcát.

Pósa Lajos fogadta és vezette az uj vendéget az ágy mellé.

— Nézd csak, Pistán, ki van itt.

Dankó Pista szemén az öröm gyenge lángocskái lob- j bánták meg, ahogy1 felismerte Czukor Bélát, a vásárhelyi cigányprímást.

— Béla, hát eljöttél? De jó, hogy elhoztad a hegedűd! Már azt hittem, sohasem hallok többé hegsdüszót.

— Mind benne van a sok világszép nóta, amit te csináltál.

— Tudom, vérem.

Pósa kinyitotta a tokot és Béla cigány kezébe adta a finom, barna zeneszerszámot. A cigány lehajtotta hires szomorú fejét és a vonót vógigsimitotta a felsóhajtó húrokon:

Vásárhelyi sétatéren 4 Béla cigány müzlikul. Hajlik ide, hajlik oda Liliomszál, rónaszál.

A szemek csendesen pergették a gyöngyüket.

Jkkai Mór megérintette tenyerével a beteg nótafa homlokát, mint anya a gyermeket.

Pósa szivart vett elő, de a betegszobában nem gyújthatott rá, tehát csak nézte volna, de a könnyektől nem látott.

Kint már nem esett a hó és a szobáiban felgyújtották a gázlángot.

A hegedű, mint egy árvalány, felzckogott:

Most van a nap lemenőbe

Kimegyek a temetőbe . . .

Szelíd női hang hallatszott az ajtóból:

— Méltóztassanak készülődni! Négy óra van!

Dankó Pista lassan felült az ágyon. Egyik kezét Jókai fogta, a másikat Béla cigány. Pósa Lajos föléje hajolt és megcsókolta száraz, forró

homlokát.

— Szeretnék hazamenni, C

Ide imár nem lelhet . . . ígérd ' meg, Lajoskám, hogy a koporsóimat haizaviszitek. c

— Hazavisszük!

*

Néhány nrjp múlva Pósa e szerkesztő ur egy nagy ár- e kus hivatalos levéllel látogat- j ta sorra a fővárosban élő Írókat. A levél “Szeged város r tekintetes Tanácsának” szólt ^ s ma is ott fekszik a város levéltáráiban. Érdemes irodalmi ereklye ez, tartalmazván <• szószerint a következőket:

Dankó Pista zseniális dalköltőnk utolsó tusáját vívja £ a halállal. És bár ő maga még dallal, melódiával teli szivé- t nek minden hitével csügg az életen, az orvosi tudomány _ immár lemondott róla. Nekünk is, akik a kórágyon ver- 1 gődő szánalmas emberrencsot láttuk, szivünkbe nyilait a vigasztalan tudat, hogy ] ebben a szörnyű küzdelem- ] ben a győzelem a halálé leszen. E szomorú győzelem már csak napok, legjobb esetben hetek kérdése lehet.

Dankó Pistát, örök büsz- ^ keségére, Szeged adta a hazának. A tiszaparti nép, a ma- - gyár metropolis ősmagyar tekvényéből sarjadt ki ez a mi gyönyörű, dusvirágzásu nóta- , fánk. Onnan indult ki ez a csodálatos pálya, amely a füstös cigányputritól a ragyogó csillagokig, a dal, a költészet tündérhonába emelkedett. És amelyen a szegényt, — hajh! — annyi szúrós tövis vérezte, meg ő kétkézzel szórta bűbájos dalainak rózsabokrétáit.

Dankó Pista érdemeit, dicsőségét nem kell bővebben ecsetelnünk. Dalait, amelyek egy ősmagyar talentum eredeti zamatéival telvék, zengik, dalolják szerte a hazában, kunyhóiban és palotában egyaránt. Az édes szerelmi és kesergő ihonfibánat az ő szivén át bűbájos dalokká szűrődve dobogtatja örök időkig a magyar sziveket. S ennek a nagy daltermő szívnek, amelynek mindnyájan örök hálával tartozunk, egy forró, egy utolsó óhajtása van. Az az óhajtása, hogy ha majd szive dobogni megszűnik, vigyék haza szülővárosába és ott temessék el, a sze; gtlii temetőbe.

i

Azzal a kéréssel fordulunk tehát a tekintetes városi Tanácshoz, hogy méltányolva I nagy szülöttének halhatatlan érdemeit: halála esetén kegyeskedjék hazavitetni a halhatatlan daliköltő holttestét s forró kivánata szerint az édes szülötte föld pihentető hantjai alá eltemettetni. Hadd süssön dicső sírjára örök csillagként Szeged szerető szive.

Ezt a szépséges hangú hivatalos levelet legelsőként “Dr. Jókai Mór” irta alá. Utána következtek sorban: Ráko-' si Jenő, Fadrusz János, Bariba Miklós, Várady Antal, Koroda Pál, Ábrányi Emil. Pékár Gyula, Herczeg Ferenc,, Szávay Gyula, Zempléni Árpád, Jakab Ödön, Pósa Lajos, Eötvös Károly.

A nótafa 1903 március 29- én dőlt ki az élők sorából. Április elsején temették e] Szegeden, a nagyokat megillető pompával. Tiz év múlva leplezték le fehér márványból faragott hegedűs-szobrát a tiszaparti parkban. Mellette pedig Erzsébet királyné márványszobra mereng a halhatatlanságba.

A boldogtalan királyi aszszony és a szegény muzsikus cigány . . .

A Jó Pásztor Verses Krónikája

VISSZASÍR A MÚLT

Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ

ERKÖLCSTAN

A budapesti lapok jelentik, hogy az iskolákban egy uj tanátrgyat vezetnek be: erkölcstan. A gyermekeiket arra fogják oktatni, hogy tiszteljék a szüleiket, szeressék az igazságot és gyűlöljék a hazugságot, tartsák tiszteletben a köztulajdont stb.

Reméljük, hogy ezzel az erkölcstannal több szerencséjük lesz, mint volt az ifjúság imarxbta-leninisfca-sztalinista mérgezésének kísérletével.

Visszasír a régi magyar múltak lelke, muszkáé a magyar ezeréves telke.

Tetszhalottá vált csak régi magyar éltünk, mintha elfolyt volna immár minden vérünk.

Hogy forrt egykor, régen a nagy magyar katlan, azt hittük, hogy tüze örök, olthatatlan.

Szörnyű sötét jelen. Mi lehet még hátra?

Vörös utón döcög az ország határa.

Hol a magyar lélek, amely lánggal égett? ( Lesz-e még uj tavasz, mikor újra éled?

Kelünk-e még egykor hősi nagy bírókra?

Mi lesz a felelet a muszka sírokra?

Jönnek, múlnak percek, órák, napok, évek: újra égre tör majd az eltiport lélek.

Bár a magyar élet most csak muszka pokol, újra talpra áll majd, .aki most haldokol.

Mert minden múló perc feltámadást munkál, s nem áll majd a muszka Munkácsnál és Ungnál.

Adjunk a jövőnek pár év előleget, s Magyarország addig újra szabad lehet.

Mert a jövő teremt, mert az idő rombol, s régi elveszett, ki a jövőre nem gondol.

A jövendő reánk mosolyog az égből, s kicsúszik lassanként a szovjet kezéből.

1848-AS EMLÉKEK

A CSÚFFÁ TETT BARÁT

Feleki Miklós a néhai jeles színművész, szállóhelyén, Udvarhelyneken honvédzászlóaljat toborzott. Egy napon beállít hozzá egy hatalmas termetű franciskánus barát s kéri, hogy vegye he honvédnek. Feleki örömmel kapott rajta. Kezet csaptak.

— De baj van ám — mondta a barát — nincsen csizmám, ebben a rongyosban pedig nem mehetek.

— Nekem sincs — mondta Feleki — de adok egy jó tanácsot. Tegnap a gvardiánnál voltam és az előszobában egy egész csomó csizmát láttam, menjen hozzá valami ürügy alatt s annektáljon egy párt.

A barát elment s a gvardiántól ki jövet, félszemével az ajtóra sandítva, elemeit egy pár csizmát és sietett Felekihez.

— Jézusom! — kiáltott fel, amint megnézte a csizmát.

Felemás volt az, egyik német, másik magyar. Vissza nem mehetett s igy kénytelen volt a felemás csizmát felvenni.

— Szervusz, fele magyar, fele német! — évődtek vele az újoncok.

Amint az újonc zászlóalj Szebenbe ért és Bem apó szemlét tartott felettük, odasugta a hadsegédnek:

— Er muss so bleiben — s a barátra mutatott.

A zászlóalj tehát honvédruhát kapott, csak a barát maradt csuhában. Nemsokára megérkezett Feleki is a másik ujonczászlóaljjal. A barát rögtön hozzásietett s savanyúan panaszkodott:

— Uram, még nem kaptam honvédruhát; csúffá vagyok téve. A tiszt urak mind megbámultak, a hajtársaim pedig regementspáternek gúnyolnak.

Feleki megígérte, hogy segít a baján. Elment Bem tábornokhoz s elmondta, miért kesereg a barát.

— Nem, nem, neki igy kell maradnia. Segédtisztje pedig megsúgta, hogy a barát roppant tetszik az öregnek és százszor nagyobb a tekintélye igy, mintha közhonvéd volna.

A páter a kapuban várta Felekit.

— Nos, kapok honvédruhát?

— Kap, hogyne kapna — biztatta Feleki, — hisz ő másnap úgyis tovább indult.

De biz a barát ezután se kapott egyenruhát. Zászlóalját a vöröstoronyi szoros védelmére küldték. Az oroszok betörésekor aztán a barátcsuha mentette meg a fogságtól, mert a muszkák nagyon tisztelték benne a papot és hazabocsátottak.

A barát aztán sietett vissza a kolostorba. Az elnyűtt felemás csizmát pedig e szavakkal nyújtotta át a kvardiánnak:

— Ezt visszahoztam, de a szabadságot elvesztettük.

A férfiak tizenötéves korukban minden lányba szerelmesek, busz éves korukban sokba és harmincéves korukban csak egybe.

MEGÁLLJ, NÉMET, MEGFIZETSZ MÉG EZÉRT!

Budavár körülzárásakor Kmety tábornok a Lükácsfürdó' környékét szállta meg. Mikor a vitéz vesz-' prémiekből alakult tizedik zászlóalj a cölöpi rétig nyomult, egyszerre pokoli ropogás, golyósüvöltés hallatszatt s az ólomeső pattogón omlott közéjük.

Az első sortüzre földre hullott a golyótépett lobogó, mert a.zászlótartó holtan rogyott össze.

— Föl a zászlót, kiáltá Thun Miklós százados, mire egy káplár kapta kezébe a zászlót, de ez is holtan bukott le a zászlóval.

Ekkor maga Thurn ragadta kezébe a lobogót, de néhány pillanat múlva egy golyó vállon csapta s ő is leroskadt. Hanem gyorsan magához tért, talpra ugrott s hátrálót fuvatott. A zászlóalj visszavonult a fedezék mögé. Ekkor ágyúgolyók kezdtek hullani a várból, s az első egy szegény asszonyt ölt meg, aki gyógyszerért ment a patikába, a másik meg egy 10. zászlóaljbeli közvitéznek mind a két lábát leszakította. Amint hasra vágódott, felkapta egyik lábszárát és megfenyegette véle a várbelieket:

— Megállj német, megfizetsz még ezért!

S a hős ifjú pár pillanat múlva kiadta lelkét, de a német május 21-én csakugyan megfizetett érte.

A HÁLA

A magyar nép lóra termett nép, azt az egész világ elismeri róla. Megszámlálhatatlan lovas-bravúr fűződik a 48-as honvédhuszárok nevéhez. így a túrái csatában, ahol a muszkák Dessewffy Arisztidet vörös tábornoki dolmányáért püspöknek nézték, a Károlyi huszárok fiatal hadnagya, az alig 18 éves Beniczky Lászlót három vasas német fogta körül.

Hősiesen vagdalkozott az ifjú, de megsebesült s már-már elfogták. E válságos pillanatban villámgyorsan vágtat elő egy fiatal huszár, a megszeppent vasasokat oldalról támadja, az egyiket nyomban levágja, a másikat is megsebesíti, mire a harmadik odébb áll, ő pedig a sebesült hadnagyot nyergébe kapja és szélsebesen elvágtat vele.

Beniczky nézi-nézi a fiatal huszárt s egyszerre csak megszólal:

— Pista, te vagy az?

— Én vagyok, urfi, Süveges Tari Pista.A hadnagy megölelte megmentőjét, aki egy volt jobbágyuk fia s gyermekkori játszótársa volt.

Ilyen vitézekből állt akkor a magyar föld népe.

ti