A Jó Pásztor, 1956. október-december (34. évfolyam, 43-52. szám)
1956-11-09 / 45. szám
2-IK OLDAL A JO PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 ___ _ 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: í-gy évre----------------------------$6.00 One Year_________________$6.0C Fél évre------T--------------------$3.50 Half Year_________________$3.5C ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. SÖTÉT NAPOK Az ezeréves 'magyar történelemnek, amely bővelkedik tragédiákban, talán még sohasem voltaik sötétebb napjai, mint ezek. Emlékezetünkben a tatárjárásig kell visszamennünk párhuzamért, ami most Magyarországon történik. A szovjet módszeresen öl és rombol. Orvosok ,ápolók, setesültek épolyan áldozatai a tankoknak, mint a hősies ellenállók. A világ megrendültén áll a magyar tragédia előtt. Nehéz a szivünk, amikor e sorokat írjük. Ez a magyar nép legnagyobb megpróbáltatása, és egyetlen vigaszunk az, hogy a tragédia a világ szemeláttára történik, úgy hogy nem lesz elefeljtve soha, és bizonyosak vagyunk, hogy a magyar véráldozat előbb-utóbb meg fogja hozni gyümölcsét. A magyar nép szabadságharcát katonai értelemben meg lehet törni, de lelkileg soha. Mostantól kezdve a szovjet nemcsak porkoláb lesz Magyarországon, hanem kénytelen a rendőr és hóhér szerepét vállalni. Amit tesz, az számlája terhére lesz Írva és egyszer elkövetkezik még a számonkérés ideje. Következtetve a magyar nép halálraszánt hangulatából és a nyugati világ felzaklatottságából, a számonkérés talán nincs is olyan messze, mint nemrég gondoltuk volna. Ebben a tragikus órában csak szorongó aggodalommal figyelhetjük a magyarság Szenvedéseit, de reményeink nem aludtak ki. A nép, amely oly roppant életerőről és szabadságszeretetről tett tanúságot, meg fogja állni helyét ebben a véres viharban. Csak a költő szavait idézhetjük: “Megfogyva bár, de törve nem él a nemzet e hazán”. SZUEZ ÉS NASSER Lapzártakor érkezett jelentések szerint Kairóban tüntetések voltak Nasser diktátor ellen. Egyiptom népe némi késéssel ráeszmélt, hogy igazi ellensége nem a nyugati világ, hanem a nagyravágyó diktátor, aki Hitler módjára világbirodalom alapításáról álmodozott. Ennek megvalósitása érdekében évekre elzálogosította Moszkvában Egyiptom gyapot termését. Cserébe jetrepülőgépeket, tankokat kapott, hogy katonásdit játszhasson a Nílus mentén. A Szuez csatorna kisajátítása csak egy lépés volt világhatalmi törekvéseinek megvalósitása felé. A nyugati hatalmak, a béke érdekében, tárgyalni próbáltak a diktátorral. De ia hónapok óta húzódó tanácskozások nem hoztak eredményt. Közben Izráel elunta az egyiptomi terroristák örökös zaklatásait és benyomult a Sinai félszigetre, amelyet elfoglalt. Ugyancsak elfoglalták Gaza városát is és elérték a Szuez csatorna aqabai bejáratát. Angol-francia ejtőernyős csapatok Port Saidot foglalták el és a jelek szerint a Szuez csatorna hamarosan felszabadul a diktátor uralma alól. UN kezekbe akarják azt helyezni a nagyhatalmak, hogy a nemzetközi hajózás e fontos viziutja szabad maradjon. Nasser bukását arab körök is bizonyosra veszik. Az egyiptomi nép majd rájön, hogy érdekei nem azonosak Nasserével, hogy csak egy demokratikus kormány adhat neki igazi szabadságot és jólétet. Ledöntötték a győri kommunista szobrot a magyarok Amerikába megy a falu Irta: LENGYEL GÉZA KI drágít? mi drágít? John L. Lewis haragosra ráncolta bozontos szemöldökét és kimondta a szentenciát, hogy nem igaz az, amit azok a gonosz újságírók firkálnak, hogy a szervezett munkásság béremelései drágulást idéznek elő. Hát ha a gyár magasabb béreket fizet, a magasabb bérek mértéke szerint leszállítja termékeinek az árát? No, nem, erről komolyan kell beszélni. A dolog úgy áll, hogy ha a munka produktivitása növekszik, a magasabb munkabér nem drágít szükségszerűen. A kérdés ez: Mennyivel növekedett egy bizonyos évben a munka produktivitása és mennyivel emelkedtek abban az évben a munkabérek? Ha egy-egy munkás 10 százalékkal többet produkál és 10 százalékkal tcbb bért kap, a két tényező kiegyenlíti egymást. De ez csak egy elméleti feltevés, a 10 százalék csak példa. Mit mutatnak a valóságos számok? Semmit. Mert nincsenek valóságos számok. Csak találgatások vannak, becslések. A legáltalánosabban elfogadott szakértői becslés szerint az amerikai mun-Patakfalvát ősszel elvitte a viz. Olyan tökéletesen elvitte hogy csak a templpom maradt volna meg belőle, ha lett volna. De nem volt. A patakfalviak a szomszédba jártak imádkozni, a harmadik faluba a jegyző úrhoz és ha törvénybe kellett menni, hát fél nap alatt jutottak a városba., Patakfalván semmi se volt, csak két sor ház a parton, a házak végében kert és azontúl egy kis szántó, meg a közös legelő. A földből szegényesen, rendesen kijutott mindenkinek. Koldust úgy tartott a falu, a kinek pedig sok volt a kis telek, meg a föld, amiből sok bajjal meg lehetett élni, az a korcsmában elihatta a magáét. Rendes, munkás embereknek termett valamit a homokos föld és termett csontos, kemény legényeket, barnaszemü izmos leányokat. A legények vasárnap verekedtek, ősszel hazavitték a leányokat az apai kis fehér házba ahol még egy családdal több meg sem látszik. így is keservesen voltak ők együttvéve. Most pedig még kisebbnek látszik a falu népe, ahogy elgondolkozva áll az elmosott hajlékok helyén. Az öregek a botjukkal ütögetik a sáros földet és Szabó Dánielről beszélnek, akire jó lett volna hallgatni, mikor azt magyarázta, hogy menjünk Amerikába. A részből kitelik az útiköltség, még marad is. Pénzért ott is lehet házat csinálni, akik jó emberei egymásnak, együtt maradhatnak. És házzal együtt mégis csak jobbamkelt volna el az a kis föld. Az okos beszédre bólintgatnak, a fiatalság pedig áhitatosan hallgat. Most már csakugyan nincs semmi gondolkozni való, megy az egész falu Amerikába. A földet szívesen megveszi az uraság. Szinte belekivánkozik a birtokába, amelyik körülölelte a határt. A nagy tervet kevés szóval intézték el maguk közt a patakfalviak. Éjjelre összetákoltak néhány alacsony tek a paphoz, a jegyzőhöz. j Tisztelendő ur a reggelinél tartott vendégével,, a jegyző úrral. Meghallgatták a patakfalviak szószólóját és egyszerre borús lett a homlokuk. Tiszte-! lendő ur beszélni kezdett ar-' ról, hogy nem szabad a hazát csak úgy szó nélkül itthagyni. Nekünk is szükségünk van az erős karokra, nálunk is van város, amelyik a munkásembert eltartja. — És a véreink között lesztek, — folytatta — magyarok közt, nem vet idegen, vad nép közé a tenger. Jegyző ur helyeselt és az öregek zavartan néztek össze. No, arra nem is gondoltak, hogy elmenni. Hisz azért összetartanának és magyarok maradnának Tisztelendő ur tovább beszélt és a patakfalviak hajlanak végre a szép szóra. Jegyző urnák írást adnak, hogy csináljon szerződést a földről. Két ember itt marad mig meglesz a pénz, a többi máris indul. ‘ Szekerekre rakják, amit még meghagyott a nagy rombolás. A leányok sivalkodnak, a legények hangos szóval végzik a munkát. Sokan hátukra veszik a batyut, és indulnak a városba, ahonnan vasút visz tovább. Egy-két szegény zsellér elmarad útközben, ahol éppen nekivaló helyet talál. Néhányan a szomszédban sógoroknál, rokonoknál húzódnak meg. Harminc, vagy negyven család még együtt vándorol. A' mátratői falu maga igy verődött össze a nagy alföldi város ban. Idemosta őket a viz, a patak, amelyik most már ártatlan lassúsággal folydogált az elhagyott szülőföldön. A patakfalviak méltóság alá rejtett kíváncsisággal járták a várost és a város megbámulta a leányok cifra, százrétü szoknyát. Két hét múlva megjöttek az öregek, hozták a pénzt. A falu munkához látott és úgy határozták, hogy városi , földeken próbálnak kertész-Benszülött, tollasodni kezdő zsellérek kevélykedtek az árverésen és csúnyán néztek a jövevényekre. —■ Mit keresnek itt ? — mondották. — Van elég szegény ember nálunk is. Maradtak volna otthon. — Magyarok volnánk mink is, — védekeztek a bevánorlók és bátortalanul nézdegéltek körül. Mégis kaptak kerteket jó drágán. A nyár nagy munkával telt el, mire mindenki lesoványodott. A munka pénzt vitt és a gyümölcs meg a káposzta nem hozta mind vissza. Esős, hideg napok jöttek. A város legvégén ahol összezsúfolva kibérelt, meg hirtelen összetákolt viskókban éltek a patakfalviak, megindult a szó, számolgatták az esztendőt és az arcok elsötétedtek. — Nem kellett volna a tisztelendő urra hallgatni, — halllatszott már. fészert és reggel már átmen-1 kedni. Nehezen ment a dolog. kás produktivitása az utolsó ötven évben évenkint két és fél százalékkal növekedett. Évenkinti két és fél százalékos munkabéremelés eszerint nem drágítaná az árukat, ha — a gyár terméke nem menne át olyan sok kézen, szállítóik, bankok, nagykereskedők, kiskereskedőik, ügynökök, hirdetők, raktárnokok, csomagolok stb. stb. kezén, amely kezek mind a saját zsebük felé fordulnak. Mindenki, amikor áraiba belekalkulálja a magasabb munkabér okozta többletet, hozzácsap még egy pár centet. Amire legjobb példa a túlsó oldalon akad, a farmerek oldalán. A búza, amelyből lisztet őrölnek és kenyeret sütnek, a városban olyan drága, mintha nem is fanner, hanem patikus hozta volna piacra. A fiatalok nekibátorodtak, valamelyik legény kimondotta. — Nem is magyarok ezek — Furcsa a beszédük, kemény, a virtusuk is furcsa. Bicskát rántanak a csizmaszár mellől, úgy szúrnak, hogy észre se lehet venni. Nálunk, aki legény, megforgatja a nádbotot, nagy darab ólom van a végén, aztán összecsapnak, mig be nem törik valakinek a feje. Azért nem lesz abból baj. Az öregek suttogtak. Napszám itt nincs télen. Jobb lett volna mégis odaát. Néha bennszülöttek is hallgatták a beszélgetést és hamar végigszaladt az egész soron, hogy a patakfalviak Amerikába készülnek. — Nem is valók ide — csufolódtak a városi parasztaszszonyok. Az emberek pedig hallgattak és összevont szemöldökkel szitták a pipát. Tél lett, hosszú estéken sok beszéd folyt. A bevándoroltak messzire küldtek valakit és az ember egyszer csak nagy levelet küldött. Nagy sürgésforgás támadt akkor ott a szélen és a városi asszonyok rákezdték a szörnyű nagy rivási A patakfalvi leányok magukra szedték a rengeteg szoknyái ás csudálkozva nézték a sirdogálókat. ők tán már megszokták a vándorlást. Egy éjjel aztán az egész karaván összeverődött a vasul előtt. Ugyan hol kell annyi kubikos? — találgatták a vasutasok. A népek hallgatták és várták a hosszú vonatot. Mine ott voltak a patakfalviak, akii nem is egy esztendeje hagytál ott az elmosott szülőházakat A tábor most kétszer akkora A patakfalviakkal ugyanany nyi városi megy megpróbálni nem jobb-e odaát. Monsieur Csákváry Monacóban Monaco, nyáréjszaka: a Monte-Carlo-i öböl hajlatában, a palotasorok rétegvonalaival térképezett négy oldal aljában stadion, a stadion gyepién fényszórók füzében magyar legények-leányok a kállai kettőst járják, mögöttük a tenger, szembe velük a tribünön háromezer gazdag és finnyás-előkelő, kiváncsi §s elragadtatott néző. A nézőtéren mindenki tapsol, csak egyvalaki ül mereven, kőarccal, a tribün tövében, az egyik öltözőből hozott kispadon: egy fehér szakállas, matrózinges vén tengerész. Délelőtt az együttes tagjai kisebb-nagyobb 'csoportokban ismerkedtek a várossal. Néhány táncos felfedezett a kikötőben egy horgászó öreg matrózbácsit, amolyan igazi tengeri medvét. Hószin körszakálla, szél- és napcserzette bronzvörös arca, matrózsapkája, kék-fehércsikos trikója, kurta pipája: mindmegannyi hiteles bizonyíték, hogy hamisítatlan tengeri ember állt előttünk! Kattogtak a fényképezőgépek, elhangzottak az első kiváncsi kérdések, néhány innen-onnan összeszedett francia, olasz, angol szó: hány éves a bácsi, milyen nyelven beszél? Az öreg válaszolgatott, megmondotta, hogy 78 esztendős és hogy olyan nyelven felel, amilyenen csak akarják . . . Az egyik táncos, talán éppen a nagybaj uszu Léka Géza, társaira hunyorít; szaván fogja az öreget és tréfából magyarul kérdi: — Ha a bácsi minden nyelven ért, tud-e hát magyarul? Az öreg csendesen felel: — Tudok, fiam. Azt hiszik a mieink, hogy a magyar szót csak úgy elleste az öreg, faggatni kezdik hát, hol szerezte a tudományát? — Az anyám mellén — mondja az öreg, egyszerűen, de olyan egyszerűen, hogy a mi mókáskedvü fiataljaink hangulata a tréfálkozóból nyomtan meghátottá fordul. — Akkor maga hazánkfia — komolyodik el az égyik fiatalember. — Mi meg magyar népi táncosok vagyunk. — Isten éltesse magukat. Én Csákvári József vagyok — parolázik velük sorra az öreg. Aztán abbahagyja a horgászatot és amikor a fiuk körbeülik a rakpart lépcsőjén, mint unokái a mesemondó nagyapót, a vén tengeri medve hol tréfásan, hol meghatottan, el-elgondolkodva, fakuló emlékek után kutatva, szép, izes dunántúli szóval pergeti a mesét: élete történetét. > - • Hatvan esztendeje hagyta oda a Csákvári-család Magyarországot: kitántorgott annyi más ezen ü idősb Csákvári József Lyonba, ahol a szorgalmas szövőmunkás falásnyi kenyérhez juthatott. A mi Józsi bácsink, ifjabb Csákvári József akkor 18 esztendős-süvölvény volt — de sokat próbált, de sokat látott idegen országban, de sokat bujdosott, mig meg nem állapodott egy állhatatlan mesterségben: a haj osságban! Három évtizedet töltött hajón az öreg, harminc évet hadihajón! — Verekedtünk mi Horthy Miklóssal is az Adrián — mondja az öreg és lesi, mit mondanának rá a fiuk. De azokat nem érdeklik a tengeri csaták, inkább arról kérdik, most hogyan él Józsi bácsi? — Mint egy nyugdíjas tengerész. Pipázgatva, a vacsoráravaló halacskát kivárva. Néha a látogatókat megcsónakoztatom . . . Nem akarnak hinni a fülüknek az együttesbeliek: hatvan év múltán oly ízesen, oly hibátlanul, oly szépen fűzi az anyai szót az öreg, gyönyörűség hallgatni! Hogyan lehet, hogy nem felejtette el? — Nem lehet ezt elfeledni. A fiaim is tudnak magyarul. Tudják-e, hány onokám van? Tizennyolc. Mind a tizennyolc ért magyarul. Józsi bácsi Becsület-rendet kapott második hazájától a francia hadihajón teljesített becsületes szolgálatáért. A bécsi magyarok tüntettek az orosz követség előtt.
