A Jó Pásztor, 1955. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1955-11-25 / 47. szám
tí-lK ni.DM A Jö PÁSZTOR Advent első vasárnapja EVANGÉLIUM Szent Lukács, 21. fej., 25—33 Jelek lesznek a napban és holdban és csillagokban és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt, s megdermednek az emberek azok félelmétől és várásától, amik a földkerekségre jövendők. Mert az egek erői megindulnak és meglátják majd az Emberfiát, amint jön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Midőn pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel fejeteket, mert közeleg a ti váltságtok. És hasonlóságot monda neki: Nézzétek a fügefát, tudjátok, hogy kát. — Amikor azok már hajtanak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Úgy ti is, midőn ezeket történni látjátok, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek, el nem múlik e nemzedék, mígnem mindezek meglesznek. Az ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Japánban kipróbálták a “Becsületes Jánosnak” elnevezett uj rakétalövedéket. A rakéta 14 mérföld távolságban robbant fel a Fuzsijama tűzhányó oldalán. “Becsületes János” atombombát tud kiröpiteni, de a próba alkalmával ehelyett egy darab cement volt a hegyében. ADVENTI VÁRAKOZÁS SZENTBESZÉD A kelet felé néző szobor Athénban Valahol egy messzi országban egy sirhalom áll, amelynek kövére nem a halott nevét, hanem ezt a szót vésték bele: “Hiába!” Ki fekszik ezen kő alatt ,azt senkisem tudja. Szerencsétlennek és kétségbeesettnek kellett lennie annak, aki ilyen sírfeliratot választott. Ez a szó elbeszéli nekünk, hogy midőn a haldokló a jövendők felé tekintett, csak fekete, barátságtalan éjszakát látott s semmi reménysugarat, amely a sötétben világítana. “Hiába éltem, hiába kerestem a boldogságot, hiába reméltem!” Óh, kimondhatatlanul szomorú halálnak kell lennie az ilyennek, meghalni e szóval az ajkon: “Hiába!” Nem nehéz elképzelni, minő vigasztalást tartalmaz ez a szó: “Megbocsátás”, de még könnyebb kétségbeejtő ez a szó: “Hiába!” A régi perzsák egyik királya egyszer három bölcs embert hivatott magához és megkérdezte tőlük: mi a legnagyobb nyomorúság a földön? . . . Az első igy válaszolt: “A legnagyobb nyomorúság a betegség.” A másik igy szólt: “A legnagyobb nyomorúság az öregség.” A harmadik pedig ezt mondta: “A legnagyobb nyomorúság a halál percében egy elvesztegetett életre visszanézni.” Valóban ez félelmetes lehet... A legnagyobb elhagyatottság érzése is megenyhül az életben, ha elmondhatod: “Valaki mégis közel van hozzám: az Isten.” És a legnagyobb szenvedés és a legkinzóbb fájdalom megenyhül, ha ezt mondod: “Mostani szenvedéseim mértéke szerint fog egykor az örkkévaló öröm szivemben szétáradni.” De ha ezt kel lmondanod: “Isten távol van tőlem, mert elfordultam Tőle” és ha a halál pillanatában is, amidőn már nincs többé visszatérés, ezt kell mondanod, ez minden borzalmak összessége. “Megbocsátás” — minő vigasztalás rejlik e szóban. Midőn a haldokló múltjára visszatekint, bűneinek tömegét látja, amelyek mint sürü ködfelhők nehezednek lelkére és megfojtani akarják, de látja azt is tisztán és világosan, miként törnek elő a kegyelem napjának sugarai, hogy a ködöt eloszlassák, hogy abból semmi se maradjon. Látja továbbá, amint most lelkének termőföldjén, ahonnan a bűnök kipusztultak, Isten kegyelme napjától előcsalva, kedves erényvirágok nőnek s az aratás napjára, mely most eljött, kinyillottak. Ha pedig ezután a jövőbe tekint a haldokló, ott látja az örök Bírót, aki vár reá, hogy vele számadást tartson, de tudja azt is, hogy nem kell a Biró előtt félnie, reszketnie, mert szive a kegyelem számára nyitva volt és bünbánatot tartott, bűneiért bocsánatot nyert. Földosztás a Fülöp Szigeteken A Fülöp Szigetek köztársaságában, ahol nemcsak fegyveres erővel, de földhözjuttatással is védekeztek a Hűk kommunista lázadók ellen, most a kormány megkezdte a nagybirtokok felosztását és a földek kiosztását paraszt családoknak. Elsőnek egy 2560 akeres birtok került sorra. Dolgozók és nem dolgozók A kormány közli, hogy októberben a dolgozók száma 65 és egynegyed millióra emelkedett, ami október havi rekord. De a munkanélküliek száma, 2,1131,000 változatlan maradt, holott októberben a munkanélküliség 10 százalékkal csökkenni szokott. HALLOTTA MÁR? ... hogy 1814-ig a kongreszszusi képviselők 6 dollár napidijat kaptak. Ingyen vakációzás messzi országokban akkor ismeretlen fogalom volt. A ókori görög világ központjában Athénban, a Fellegvár ormán ott állott Athénének, a város védőistenasszonyának, a Szűznek keletfelé séző szobra. A görög léleknek ez a gigászi alkotása is kifejezte az emberiség vágyódását, álmát, hogy ott Keleten válik tán valóra az emberfeletti. Mert az egész ókori világ várt valamire. Az emberiségnek ezt az ádventi várakozását idézi többek közt a mai vasárnappal kezdődő Uirjövet ideje, amely eszünkbe juttatja elődeinknek az Ige testbeöltözése előtti szomorú sorsát. Csalóka hiedelmek tartották fogva ezt az emberiséget. A világ műveltségének legelső megalapozói, az egyiptomiak például sokáig hittek egy Kr. e. 1500-1400 táján leirt jövendölésben, amely megjósolta a szorongatta« napjait: háborúk lesznek, a hazugság és igazságtalanság uralkodik, a Nílus elapad, a Nap és a Hold elsötétedik; ám a szörnyű időkből egy nagy király, “a jónak adója” az istenség fia, megmenti a népet. Ez legyőzvén az ellenséget, a szegények pártját fogja majd, -bőséggel leszen minden és az életbenmiaradottak kívánják, bár támadnának föl a régen elhaltak, hogy részesedhetnének az aranykor áldásaiban. Ám soha ilyen uralkodó nem támadt; Egyiptom sorra a babiloniak, a perzsák, a görögök uralma alá került és az idők beteljesedésének idején a rómaiak gyarmata volt. Pontosan igy járt a Kelet másik ősi kulturnépe, a babiloni is. Hiába álmodott a világ legelső csillagász-népének vallásos irodalma a nagy világtavaszró, amikor m!ajd eljön a Tammuz, aki király, főpap, Isten és egy szűz fia — ez Babilonban sem következett be és az Ulr eljövetele korában ez a nemzet is ősi műveltségének rongyaiban csupán a római birodalom egyik koldusa volt. A régi vallások csalóka voltát felismerve lázasan keresett valami újat a római birodalom soknyelvű nemzeteiből eggyékovácsolt hatalmas néptömeg. Avult volt már a régi sokistenhit; Augustus vallási reformja éppen a legfontosabbat nem érte el: azt, hogy valaki higyjen is a restaurált istenekben. A műveltebb rétegek tehát a Kelet félő1! rohamosan beszivárgói misztérium-vallásokban kerestek vallásos elmélyedést, remélve, hogy a titkos vallások csillogó Ígéretei talán megvalósulsak. Mert nem furakodtak e val-, lások hirdetői a legnagyobb Ígéretekkel,'. Mindnyájan az erkölcsi szennytől való tökéletes megtisztulást helyezték kilátásba biztos másvilági boldog életet, sőt testi feltámadást. Mikor azonban a misztériumokba beavatták őket, nagyon sokan csalódva távoztak: csak árnyékoknak hittek. , Ám, ezek az árnyképek mégis rengeteg embert készítettek elő az Igazság befogadására. Krisztus valóságát könnyű volt elfogadni, hiszen történetilleg ebenőrizbető volt; évtizedékig éltek ezrek, akik látták, tapintották csodái mellett tanúskodtak. Krisztus eljövetele a Birodalom egyszerű népének roppant tömege számára sokkal inkább volt örömihir, mint a müveitek számára. Ezt a szegény népet kígyóként bűvölte a félelem,. Sötét hatalmaktól félt akár hellén, akár tihrák, kelta vagy keleti lett légyen. Mindenben szellemet] sejtett: a fűben, fában, virágban, forrásban, folyam-l ban; ők fokozzák a terméJ kenységel^s az elemi csapj! sokat,, az ' áradást,’ íu?iri" gést, járványokat egyaránt. Ezeket a szellemeket kell engesztelni, kérlelni, varázsolni. Boldog, aki nevüket tudja, mert az ily tudós szent szart vakkal “kényszerítheti” a| szellemeket. A Krisztus-hit ezeknek a szegényeknek valóban megváltás volt a démon-hit rettenetes igája alól. A két-háromezer év előtti társadalom képét szemlélhetjük az ószövetségi Szentirás megdöbbentő szinekkel vázolt leírásaiban. A prófétai irodalom elmondja, hogy a dologtalan előkelők mekkora pompával vonultak fel, elefántcsont ágyakon lustálkodnak, köreveteken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csordák borjaiból; hárfa hangja és fuvolaszó mellett énekelnek, serlegekből kénetekkel kenik magukat. Akkor, midőn Görögország és Róma még paraszti egyszerűségben élt, a régi Kelet kulturnépeinél mindenütt megtaláljuk azt a tébolyitó lukszust, melyet egyedül Izrael prófétái merészeltek ostorozni. A jeruzsálemi “úri tölgyek” divatőrületét például Izajás próféta pécézi ki, elmondván, mit vártak ezek a nők férjeiktől: homlokszalagokat, fülönfüggőket, karpereceket, lábcsattokat, fátylakat, haj választókat, orrkarikákat, díszes váltóruhákat, remekmívű palástokat, arany szálból szőtt kendőket, táskákat, tükröket, fej szalagokat, köpenyegeket. m Miagától értetődik, hogy ez Iz eszeveszett fényűzés csak ■.agyon vékony rétegnek jutott ki, s a gazdaság a legki■néletlenebb kiz.sákmányolá■on alapult. Amint Ámosz Ibróféta mondta: a gazdagok Pa földporába sújtják a szebAvyek fejét.” Ezeknek kiállotta oda MSkeás próféta: »'Erőszakkal húzzátok le a •szegényekről a bőrt s a húst ■Sutjaikról: népem húsát ■ ^ríjátok, szinte üstbe ap- H^atok és fazékba mint a ■ lt!” R/A bomló ókori társadalom Pépéhez hozzátartozik még a pzéteső^ kultúrák hullafoltja: |az öncélú paráznaság. Az ókor népeinél a paráznaság egyenesen vallásos cselekéinek számított. Korinthos kéttengerü városában a város védőasszonyának, Aphroditének templomában ezer kéjnő szolgálta a szentnek mondott érintkezést; ugyanígy tisztelték a föníciaiak Astórethet, a rómaiak Venust. így élt az emberiség évezredeken át sötétségben, bűnöktől rozzant testtel, érezve, hogy nagyobbra született és valamit várva. Vergilius irta meg az akkoriban világszerte uralkodó hitet, hogy szűztől születik majd egy gyermek, aki visszahozza az aranykort. Ezért nézett az athéni Akropolis óriási szobra is Kelet felé. Mert csakugyan ott keleten látta meg a napvilágot az igazi Szűz, aki Istent hozta el az emberiségnek. A hegylakó durzok, fanatikus harcosok, Izrael hűséges szövetségesei akik Judea dombjain gyűlnek össze harci gyakorlatokra. Legutóbb is bátran küzdöttek az egyiptomiak ellen. Pünkösd után 26-ik vasárnap EVANGÉLIUM .. Szent Lukácstól, VIII. rész, 71. Azon időben: Tanít vala Jézus a zsinagógában szombaton. És ime egy asszony, kin a betegség lelke tizennyolc év óta vala, ott görbedezve, teljességgel föl nem nézhetvén. Kit midőn látott Jézus, magához hivá őt, és mondá neki: Asszony! mentve vagy betegségedtől. És rája teve kezét, és azonnal fölegyenesedék, és dicsőité az Istent. Felszólala pedig a zsinagóga fejedelme, bosszankodván, hogy Józus szombaton gyógyított, és mondá a seregnek: Hat nap vagyon, mely alatt dolgozni kell, azokon jöjjetek tehát és gyógyittasatok, de ne szombatnapon. Felelvén pedig neki az Ur, mondá: Képmutató! Ki közöletek szombaton nem oldja-e el ökrét vagy szamarát a jászolától, és nem viszi-e itatni? Ábrahám ezen leányát pedig, kit a sátán kötve tartott ime tizennyolc éven át, nem kellett-e feloldani e köteléktől szombatnapon? És mikor ezeket mondotta, pirulának minden ellenkezői, és az egész nap örvende mindazokon, mik általa oly dicsőségesen vitettek véghez. SZENTBESZÉD A mai evangéliumban olvassuk, hogy a zsidók Jézust a szombat megszegésével vádolták, mivel ezen a napon egy beteget meggyógyított. A zsidók a legszigorúbban tartották meg a szombatot, mert hiszen a tízparancsolat harmadik parancsolata ezt mondja: Emlékezzél meg róla, hogy a hetedik napot szenteld meg! Mi keresztények a szombat helyett a vasárnapot szenteljük meg. A vasárnap megszentelése elsősorban nemcsak abból áll, hogy ne dolgozzunk, szüneteljen a munka, ezt követeli nemcsak Isten, de az emberi természet is, mert nem szabad az ember erejét mértéktelen munkával kihasználni. A vasárnapi munkaszünetnek másik célja, hogy mikor abbahagyjuk a hétköznapi munkát és igy időhöz jutunk, fordítsuk azt lelki ügyeink rendezésére. Vasárnap tehát első kötelességünk templomba menni és imádkozni, mert vannak akik csak félig szentelik meg a vasárnapot, nem dolgoznak, de templomba sem mennek. Pedig vallásosaknak tartják magukat és azt mondják én vallásos vagyok, imádom az Istent, de nem templomban szent misén. A vallásossághoz nem kell okvetlenül templomba járni, imádhatom én az Istent az én szobámban, mert Istent lehet mindenütt imádni. Vallásunk hirdeti ugyan, hogy Istent mindenütt lehet imádni, de hirdeti azt is, hogy nem lehet mindég és mindenütt egyforma melegséggel imádkozni. -Isten ugyan mindenütt közel van hozzánk, de vannak helyek ahol mégis jobban érezzük az ő közelségét, sőt mi katolikusok tudjuk, hogy a templomban valóban közöttünk van az oltáriszentségben. Sokan hivatkoznak Jézus ezen mondására “te pedig mikor imádkozol, menj be kamarádba és az ajtót betéve imádkozzál Atyádhoz rejtekben és Atyád ki lát rejtekben megfizet neked.” Ez úgy látszik mintha Jézus elitélte volna a nyilvános Istentiszteletet, a templombaj árást. Ez csak látszat, mert Jézus ezt a farizeusokra mondotta, akik hivalkodva az utcaszegleteken imádkozva mutogatták áj tatosságukat, belsőleg pedig gonoszsággal voltak eltelve. Jézus nem tiltja, sőt ajánlja a közös imát, mikor azt mondja: “Ahol ketten, vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Jézus ezen szavai bizonyítják, hogy a nyilvános, közös imádság Isten előtt kedvesebb és hathatósabb, mint a magán imádság. A közös ima növeli bennünk a vallásos érzelmet. Ha sokan vannak a templomban, ha egy nagy tömeg ember térdre hullva énekli: “Szent, szent Uram”, vájjon nem örömmel telik-e meg a szivünk, vájjon nem gyullad-e fel bennünk nagyobb vallási áhitat? Ha valaki tudott egyedül csendben imádkozni, az bizonyára Jézus volt és ha valaki nem szorult arra, hogy templomba járjon az bizonyára Jézus volt és mégis azt olvassuk róla, hogy minden szombaton rendesen eljárt a templmba. Az apostolok is rendesen jártak a templomba. Járjunk a templomba, mert ott találunk valamit amit lelkünk nélkülözni nem tud, amit sehol másutt nem tudunk megtalálni. Mit? Az érettünk magát feláldozó Krisztus keresztáldozatát, a szentmisét. A szentmise megújítása Jézus kereszthalálának, le hozza lelkűnkhöz Istent és igy a misének az értéke csodálatosan nagy. Nincs egyetlen ájtatossági gyakorlatunk, amely értékben megközelítené a misét. Mivel a mise oly nagy értékű, becsüljük azt meg és könynyelmüen ne mulasszuk el annak hallgatását. A szentmise nemcsak lehozza hozzánk az Istent, de felviszi lelkünket az Istenhez és megtanít bennünket igazán imádkozni. Ha a szentmisében elbeszélgetünk az Istennel, lelkünk felfrissül, újból erőt kapunk az élet küzdelmeinek az elviselésére. Minden miséből kell, hogy áldás fakadjon. Nem elég, ha előveszük az imakönyvet és ott egy órát ájtatoskodunk és hazamenve másként cselekszünk, mint ahogy imádkoztunk, de kell, hogy az isteni malaszttal, melyet minden egyes szentmisében kapunk, munkálkodjunk is, vezessen az bennünket minden cselekedetünkben, godolataink érzéseinkben, kerülve mindazt, ami érdemtelenné tenne bennünket Krisztus szeretetére. Ámen,
