A Jó Pásztor, 1955. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1955-11-18 / 46. szám

-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: £gy évre ---------------------->,______$6.00 One Year —___________________$6.00 Fél évre ---------------------------------$3.50 Half Year_____________________$3.50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. Az atomhajtásos Nautilus buvárhajón tett látogatás után érkezik vissza a Leyte kapitánya kábelhajón érkezik a fedélzetre. THANKSGIVING DAY — AMERIKA ÜNNEPNAPJA November hónapnak negyedik .csütörtöké öröm­ünnep egész Amerikában. Hálát adunk ilyenkor Is­ten különös kegyelmének, bőséges lakmározás, játé­kok, és vidámságok közepette. Másutt is szokásban van időnként hálaadó imával fordulni a Mindenha­tóhoz, de csak Amerikában vált a Hálaadás Ünnepe bensőséges és egyúttal hivatalos ünnepnappá, az­után, hogy 1621-ben először a pilgrimek köszönték meg az Úristennek, hogy nehéz és kalandos megpró­báltatásaikat átvészelték és első évi termésüket be­takaríthatták. A pilgrimek vallásüldözés következtében hagy­ták el az országot, amelyben születtek. Az ismeret­len vadon viszontagságait választották inkább, hogy lelkiismereti szabadságukat visszanyerjék. A 102 em­berből azonban, akik között nők és gyermekek is vol­tak, több mint ötvenen pusztultak el, az első év hihe­tetlen viszontagságai alatt. A megmaradottak William Bradíordot válasz­tották meg kormányzójuknak, aki e napot jelölte ki arra, hogy hálát adjanak az isteni gondviselésért és ez alkalmat bőségben és vidámságban ünnepeljék. Négy társukat kiküldték az erdőbe, hogy élelmiszere­ket szerezzenek. Gazdagon megrakodva tértek ezek vissza, vaád pulykákat zsákmányolva és a pulyka ma is középpontja maradt a thanksgivingi lakomának. Az asszonyok ínyencségeket készítettek abból, ami­hez szükes körülményeik között hozzájuthattak és az eredeti sült tök és kukoricamáié ma is a hagyomá­nyos ünnepi asztalra kerülnek. Az első Thanksgiving Day három napig is eltar­tott. Közben imákat is olvastak fel, zsoltárokat éne­keltek a pilgrimek és játékokat rendeztek a barátsá­gos indiánok mulattatására, akiket szintén meghív­tak a lakomára. Jó egyetértés a másféle emberekke a Thanksgiving Day lényegének hagyományos alapja. Nemzeti ünneppé George Washington avatta 1789. november 28-át. Azóta egyre több államban ün­nepelték meg a Hálaadás Napját, de az amerikai kon­gresszus csak 1941-ben tette meg hivatalos amerikai ünnepnappá minden november hónap negyedik csü­törtökét. Templomokban külön szertartásokkal méltányol­ják az ünnep jelentőségét. Sok városban a hívők fe­lekezeti különbség nélkül vesznek részt közös hálaadó istentiszteleten. A begyült adományokból kevésbé szerencsés honfitársainkat és más nemzetbelieket se­gítünk át nehézségeiken. Ebédlőnk asztalánál ilyenkor nemcsak szükebb családunk tagjai foglalnak helyet. Távolabbi roko­nainkat, barátainkat, ismeretleneket is meghívunk ez alkalomból, akik kiilömben egydül volnának. Külföldi diákok és látogatók különösen szívesen látott vendé­geink. A küszöbön álló téli időszak már nem okoz kü­lönös gondot az átlagos amerikainak, mégis azok, kik átérzik e nap jelentőségét, hálatelt alázatossággal ha­jolnak meg az isteni gondviselés előtt. “Az elbizako­dott, anyagias nép, amely nem ismeri a családi élet szentségét” (ahogyan azok jellemeznek bennünket akik nem ismernek), ösztönös természetében mutat­kozik, amikor testvéreivel ölelkezik össze. A GYORSASÁG NEM BOSZORKÁNYSÁG Az ősatyák, akik ekhós szekéren járták az or­szágutakat és egyik faluból a másikba órákon át dö­­ságtek, ugyancsak elámulnának, ha meglátnák a mai Clippereket és turbinhajtásos jetrepülőgépeket, me­lyek fecske módra szökkennek a levegőbe. Mint a bű­vészinas, aki csak annyit mondott, hogy hipp-hopp, ottlegyek, ahol akarom, úgy utazik a mai ember egyik világrészből a másikba. Nem szólva a gyorsasági rekordokról, melyek már óránkint ezer mérföldet érnek el, de a rendes ke­reskedelmi légijáratok is áttértek a turbinahajtásos . jetrepülőgépek alkalmazására. Angol és amerikai lé­gijáratok óránkint 550 mérföld sebességgel szelnek át kontinenseket. Jövőre, ígéri az egyik vállalat, 3—4 óra alatt New Yorkból Párisba érhetünk. Aki hétvégi kirándulásra Európába akar menni, az délben még Amerikában GYERMEKKORI EMLÉKEIM Nem bánom, hogy az apá­mat az érdekesség kedvéért megteszik parasztnak. Bár lett volna az! Akkor lett vol­na egy talpalatnyi földje, ott­hon maradtunk volna kis fa­lunkban, gyönyörű, fiatal anyám nem sorvadt volna el túlfeszített munka, kevés al­vás és hiányos táplálkozás I cövetkeztében 33 esztendős korában itt hagyva a hideg nyomornak hét pelyhes ár­vát. Miás, napsugarasabb, bár öntudatlanabb sors lett volna osztályrészünk. De kü­lönben is, én a parasztot tisz­telem első sorban. Nem hiába csókolta meg Széchényi Ist­ván, a magyarok vezérlő csil­­ga, apja legöregebb jobbágyé nak kérges kezét. Hihetetlen mennyiségű és minémüségü esemény fér bele egy olyan ember életébe, akire öt esz­tendős korától csak az “őran­gyal” vigyáz! Oscar Wilde azt mondja, hogy az ember lelke öregnek születik, és éveivel fiatalodik. Ez a legszellemesebb igazsá­gok egyike azok közül, amik­re az a modern mártír ben­nünket megtanít. Éln például, ki minden gaz­ságért. sőt igazságtalanság­ért kiabáltam, tomboltam, ma már csak a napos oldalon járok. De ez nem közöny vagy életuntság, vagy ember gyűlölet. Ellenkezőleg, tele van, a lelkem csodálattal és szeretettel az emberek jósá­ga, és — hogy úgy mondjam — emelkedettsége iránt mert folyton az áll a szemem előtt, hogy: — Hpnnan indultunk el! Amíg azt hittem hogy az embert a Teremtő a saját ke­zével, a saját képére gyúrta, a saját lehelletét lehelte bele lélek gyanánt, addig retten­tő követelő voltam, az embe­rekkel szemben, és igen na­gyon szenvedtem a bűneik miatt.A legnagyobb, sajgó szenvedéseimet ez életben a jóról és igazról belém oltott Irta: JÁSZAI M!ARI hitnek szószerint való fölfo­gása okozta. Tehát igen, én is ott tartok, hogy már csak a derűs olda­lát szeretem nézni az életnek, annál inkább magamról el­mondani. Azért irom le gyer­mekkoromnak csak három szép emlékét. Ami különben -megvilágítja egész környe­zetemet. Azonban az ígért három lelki -élmény elbeszélése előtt elmondok egy negyediket, a legelsőt, egy csodát, — de amelyről azóta tudom, hogy a legkétségbevonhatatlanabb megérzés volt. Ezzel kezdem. Ez az emlék a lelkem életének úgy is a kezdete. öt esztendős voltam, a vá­roson kívül a kálvária-dom­bon játszottunk egyik kis bá­tyámmal, amikor a pici ká­polnában mellettünk megszó­lal a lélekharang. Amint meg csendült, én elfeledve a ját­szást, belekapaszkodtam na­­gyobbocska testvérembe, és huzakodtam hazafelé egyre kiabálva: — Szagoljunk haza, miost hal meg édesanyánk. Meggyőződésem ugylátszik rá is átragadt, és futni kezd­tünk együtt, ahogy csak ap­ró lábaink bírták, amelyeket holmi cipő súlya nem gátolt. És csakugyan. Mily eleve­nen emlékszem rá! Akár csak tegnap történt volna. A kapu­ba érve, valaki fölkap az ölé­be és visz befelé ezzel a szó­val :' — Gyertek már, az anyá­tok nem tud meghalni. Tágra nyílt szemmel, az aj­tóra meredve találtuk édes­anyánkat, ki éppen csakhogy a fejemre bírta még ejteni a kezét, már le is hunyta örök­re, -égszinü lelkes szemeit. Az ajkai mozogtak még, de a szavát nem értettem. Az anyám akarat-ereje ve­zetett akkor engem a játék mellől haza, és az ő akarat­ereje vezetett el azok fölött a fenektelen örvények fölött, amelyek az én öntudatlan utamat kitették. Nincs abban érdemiem, ha célhoz értem, valamint nem lett volna vétkem, ha a sze­méten pusztultam; volna el. Amihez mellesleg szólva, közelebb voltam tizenhét éves koromig, mint ehhez, amíg észre nem vett a Nemzeti Színház igazgatója, -báró Or­czy Bódog. Utánam jött bi­zony Kolozsvárra, harmad­­magával, hogy megnézzen és szerződtessen, mert semjmi szóra, semmi biztatásra én fel nem jöttem Budapestre játszani, kétségbe ejtve Deák Farkast, a titkárt, újra meg újra megismételt válaszaim­mal, amelyekben csak azt hajtogattam,, hogy alázattal köszönöm az igen nagy meg­tiszteltetést, de én még sem­mi sem vagyok, semmit sem tudok, hogy jöhetnék én ide “félistenek” közé! Igen, igen, százszor jártam közelebb vég pusztulásomhoz, mint ahhoz, hogy a Nemzeti Színház tagj a legyek. Hát nem az anyám akarata amelyet utolsó érintésével küldött át belém, vezérelt és őrzött meg azokon a poklokon Keresztük melyeken sorsom, áthajszolt? ... De lássuk a szép gyer­mekkori emlékeket! Mikor észrevettem!, hogy olvasni tudok, frissen szedett körtét .vittem a tanitónak. Ez volt első boldogságom. Árván maradván, majd az egész fészekalja gyereket széthordták az atyafiak, apánk második házasságáig. Engem egy szegény özvegy ángyom vett magához Pan­nonhalmán, és beadott a kis iskolába. Most is látom ma­gamat az alacsony vályogház napsütötte küszöbén üldögél­­| ni, látom azt az ábécés köny­vet az ölemben és most is érT zeni annak a meglepetésnek a I bennem átrezzenő érzését, I amivel bekiáltottam csipke- I fejkötős ángyomnak: — Ángyi! Hiszen én tudok olvasni! Nekem az ő fehér csipke fejkötője olyan feltűnő pom­pa volt, amieleyt nem győz­tem csodálni s minden kezem ügyébe eső anyagból utánoz­ni. De szomorú vége is lett rám nézve. Mint mondom, még ma is átsuhan bennem az az édes, győzedelmes érzés, amit afö­lött éreztem,, hogy ni: én tu­dok olvasni. Ahányszor egy uj idegen nyelvnek első lapját olvasva, szótár nélkül meg­értem, ilyenformát érzek: Úgy tetszik, mintha egy kő­fal állna az utamban, melyen haladok, és azon a kőfalon se ajtó, se rés, kisvártatva azon­­! ban kitárul rajta egy kapu, j túl pedig gyönyörűséges tá­jak, remek egyengetett utak kai és mind-mind az enyém, ameddig a szemem ellát . . . Másnap ángyom leszedte a kis udvara, egyetlen fájának gyönyörű termését és elküld­te velem Ssőllősi tanító urnák. Akkor ébredt fel bennem elő­■ szőr megsértett igazságérze­tem, persze csak csodálkozás formájábtn. Szőllősi tanító ur az előtte való napon enge­­met iszoiyuan megnádpálcá­■ zott olyaa cselekedetért, ami­ért miker elkövettem, dicsé­retet reméltem, mert szép pi­ci fejkötőket raggattam ösz­­sze papirosból az iskolában. ebédel, de este már Londonban, Párisban, vagy Ber­linben, Bécsben vacsorázhat. A távolságok válaszfalai leomlottak, akár Jeri­kó kőfalai. Kisebb lett a világ, közelebb kerültek egy­máshoz a népek. Talán ilymódon majd jobban megis­merik egymást és igy nemcsak térben, de lélekben is sikerül közelebb hozni azokat, akiket a messzeség és elzártság eddig idegenként szórt szét ezen a földön. DULLES ÉS DUTTON GENF — John Foster Dulles külügyminiszter Genfben tárgyal Molotov orosz külügyminiszterrel. BELGRAD — John Foster Dulles külügyminisz­ter meglátogatta Tito jugoszláviai kommunista dik­tátort adriai szigeti villájában. DETROIT — Thomas Dutton 69 éves detroiti lakost letartóztatták, Angliába deportálják, mert kél tanú azt vallotta, hogy a Nagy Depresszió ideién lát­ták őt kommunista gyűléseken. Mrs. Dutton, 70 éve 3, benszülött amerikai, itt maradhat, egyedül. OROSZ BÉKE Római Béke volt évszázadokon át az egész két­ezer év előtti civilizált világban. Róma katonai hatal­ma őrködött a világ békéje felett. Most is lehetne békesség mindenütt a Földön, mondja Bulganin szovjet miniszterelnök. Csak meg kellene tiltani minden feltétel nélkül minden ország­nak az atom- és hidrogén-bombát. Akkor béke lesz mindenütt, orosz béke. Isten óvja meg a világot szovjet békétől! A szabadságharc anekdotakincse STRATÉGIAI VISSZAVONULÁS 1849 január 3-án csikorgó hidegben Ottinger tá­bornok Tétény és Hamzsabég közt megtámadta Gör­­gei seregét. Az osztrák vértesek elszántan robogtak a honvéd hadsorokba s nagy zavart okoztak. A huszá­rok azonban megeresztett kantárszárral, a rohamot fúvó trombiták folytonos harsogása mellett férgetek­ként csaptak rájuk s hamarosan visszaverték őket. Ekkor Görgei tábornok Raksányi nevű hadse­gédével a honvédtüzéreikhez vágtatott s harsányan igy kiáltott: — Hátrálni! Egy úri tintanyal óból lett diáktüzér erre csákó­jához emelte a kezét s igy szólt Görgeihez: — Tábornok ur, sohse halljam a szájából ezt a szót! Görgei mosolyogva felelte: — Fiam, nem hátrálunk, csak jobb helyet kere­sünk. A Duna jege már áll, s az ellenség átkelve raj­ta, hamarább érhet Pestre, mint mi. — Az más, — mondta a diáktüzér s ismét csákó­jához billentve a kezét, az ágyúra ugrott. LEVIZSGÁZOTT Barton Károly marosvásárhelyi diáknak derék szász asszony volt az édesanyja, nem is siratta a fiát, mikor honvéd lett a 12rik zászlóaljban. Már mint káplár vett részt a iköpeczi ütközetben. Az osztrák dragonyosok körülfogták a vakmerő vitézt, de ő nem adta meg magát. Szuronyával több dragonyost tedöfött a lóról, de azok sokan voltak, az egyik pisztollyal lőtte keresztül a nyakát, a többiek pedig széles kardjukkal rettentően összevagdalták. Barton halottként feküdt az általa ledöfött dra­­gonyosokon. De csakhamar feleszmélt s négykézláb kúszva elvánszorgott a halottak közül. Az arca a felismerhetetlenségig össze volt ka­szabolva. Szefcienbe vitték, ahol az édesanyja lakott. Az önfeláldozó ápolás csodát tett, a szegény ifjú felgyó­gyult. Az a golyó, mely a nyakán repül be, az orreim­­páján jött ki s azóta csak dunnyogva tudott beszélni. Hanem azért tovább Szolgált s hadnagy lett a Tolnai féle honvédzászl óaljban. Amikor Bem a Bánátba vonult, a Tolnai-zászló­alj is vele ment. Szent-Tamás alatt találkozott Barton egykori is­kolatársával, Koós Ferenc Kossuth-huszárral, aki tréfásan ezt kérdezte tőle: — Karcsi, nem félsz a haláltól? Az ifjú mosolyogva s dunnyogva felete: — Nem én, barátom, mert diplomát kaptam a haláltól, sohase bánt többet. És igaza volt. Több sebet nem kapott a szabad­ságharc alatt. 1869-ben a honvédmenház lakója lett, ahonnan gróf Teleki Sándor ikoltói birtokára vitte gazdatisztnek, ott élt a 80-as évekig, amikor aztán a halál visszavonta tőle a diplomáját. AZ ELŐÉRZET Piskinél az osztrák gyalogság rohamlépésben jött át a hídon. Bem a Mátyás-huszárok egy századát küldte ellenük. Horváth nevű kapitányuk megöleli Öccsét, a gya­logsági hadnagyot. — Szervusz öcsém, utoljára látjuk egymást. Az­zal rohamot fuvat és százada élén nekirobog az oszt­rák gyalogságnak. Iszonyú sortüz fogadja őket és Horváth számtalan golyótól találva hősi halált hal a hídon. — Szegény bátyám, előre tudta, hogy elesik, sóhajtotta az öccse, amint meglátta bátyja holttestét. TE VAGY BEM? Báró Kemény Farkas épp oly kistermetű volt, mint Bem apó, deres volt már ő is s arcban is hason­lított egy keveset hozzá. A piskii hídon, a heves tu­sában, a Császáriak közé keveredett s az osztrákok nagy diadallal kezdték ráncigálni a lováról. — Te vagy Bem? — kiáltozták a németek. — Persze, hogy én vagyok — mondta kedélye­sen báró Kemény. — Már-már le is húzták volna a lováról, de egy pár huszár szétütött a németek közt s kiszabaditot­­ták Kemény Farkast. — No egyszer legalább én is lehettem Bem apó, — nevetett a vitéz báró. Nem tudtam, hogy ott nem szabad. Csináltam úgy, aho­gyan az ángyomtól láttam, aki azzal kereste a kenyerét, és igen büszke voltam rá. Sokszor gondolok erre és kérdezem magamtól: — Vájjon még ma is meg­verik a tanítók a kis leányo­kat ilyesmiért? Én azt hiszem, beteg elfa­julása lehet gonosz lények idegrendszerének, akik kin­­zott gyermekek sikoltozásá­ban gyönyörködnek. Még egy tanítónő vert meg késeibb Győrbe, a 3-ik osztály ban, ilyen irgalmatlanul és ilyen igaztalanul. Mert ami büntetésre okot adtam, a leg­apróbbat, azt el is felejtet­tem. (Folytatjuk.) i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom