A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1954-08-13 / 24. (33.) szám

Sí JÖ PÁSZTÓ® f AGE S. OLÖAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY IDEGEN SZAVAK Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office <736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 •4M)» 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: évre ............................$5.00 él évre ......................................$3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ..................................$5.00 Half Year ..................................$3.00 Intered as second class matter •September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. AMERIKA-ELLENES PISZTRÁNG Miközben a kongreszusi vizsgálóbizottságok Vmerika-ellenes kommunistákra vadásznak, Dwor­­diak idahoi republikánus szenátor Amerika-ellenes pisztrángokra halászik. Minthogy a külföldi piszt­ráng piszkos konkurrenciát csinál a benszülött ame­rikai pisztrángnak, a szenátor javasolta a piszkos konkurrensek száműzetését az amerikai éttermek asztalairól. A javaslat úgy szólt, hogy a vendéglős vagy hoteles, aki pisztrángot szolgál fel vendégeinek, köteles annak nemzeti eredetét deklarálni. Ha Japán­ból jött, elevenen vagy holtan, az étlapon ott legyen a bélyegző jelző: “Japan pisztráng”! Tréfa? Dehogyis tréfa. A Dworshak-féle törvény javaslat utolsó paragrafusa úgy szól, hogy a vendég­lőst vagy szállodást, aki Amerika-ellenes étlapon nem jelöli meg a pisztráng nemzeti eredetét, három évi börtönnel és 10,000 dollár pénzbírsággal sújtják. En­nek a fele se tréfa — másfél évi börtön és 5000 dollár! Nevettek a szenátorok, amikor elibük terjesztet­ték ezt az Amerika-védő törvényjavaslatot? Nem ne­vettek. hanem megszavazták. A külügyminisztérium felelős tisztviselői sem ne­vettek. Ők kárhozatosnak tartanak minden idegenel­lenes törvényhozást, minden behozatali tilalmat vagy az árubehozatal korlátozását. Mert Hull külügymi­niszter óta mindmáig, Dulles külügyminiszterig, az amerikai külkereskedelmi politikának sarkalatos elve az, hogy meg kell engedni külföldi országoknak az Amerikába való árueladást, hogy dollárokra tegyenek szert, amely dollárokért aztán amerikai ipari cikke­ket és mezőgazdasági termékeket vásárolhatnak. De ezt a helyes nemzeti politikát újra meg uira elgán­csolják az érdekeltségek, melyek magas vámokat és behozatali tilalmakat kérnek, "hogy kényelmetlen kon­kurensektől megszabaduljanak. Önérdek és nemze­érdek oroköo kcvx-cban cvllx-xevl*. c;Komkövx. ÁZ Amerikai Hotel Szövetség elnöke, Mr. Ryan úgy nyilatkozott, hogy ha a Dworshak-féle javaslat­ból törvény lesz, a közönségnek good-bye-t kell inte­nie nemcsak az Amerika-ellenes pisztráng felé, hanem a benszülött amerikai pisztráng felé is, mert egyetlen vendéglős vagy hoteles sem teheti ki magát annak a veszélynek, hogy ha esetleg egyszer véletlenül idegen nemzetiségű pisztrángot tálal fel, lecsap reá az FBI detektív je és dutyiba csukát ja. A kongresszus képivselőháza még nem döntött hogy jóváhagyja-e a Dwoshak-fél pisztráng-ellenes törvényt. PARIS DIVATKIRÁLYA * ELVETETTE A SULYKOT « A vér megfagy a férfiak ereiben, amikor olvas­sák a legfrissebb párisi híreket. Nem Indokináról kommunista tüntetésekről van szó. A dolog sokkal ko­molyabb. A francia divatkirály, Dior, visszatért az 1920-as évek “flapper”-jéhez, a jazz muzsikás idők tébolyrázta hölgyeinek divatjához. Aki nem emlék­szik rá, miként öltöztek akkortájt a hölgyek, azoknak röviden eláruljuk. Minden lógott rajtuk, mintha cafa­tokba szaggatták volna a ruhájukat, csupa lebegő sallang, szalag volt a blúz és a szoknya. Ráadásul pe­jig kiforgatta a nőket a formájukból, eltüntette, hogy nem mondjuk: ellopta a derekukat. A természetes for­mák, amelyek olyan vonzóvá teszik a nőket Éva ős­anyánk óta — eltűntek és hölgyeink úgy néztek ki, ikár egy ruhafogas, amelyre vasvillával dobálták a ruhadarabokat. A krumplis zsák karcsúbb, mint ezek i flapperek. Hát ezt a divatot felújítani — kész botrány. Su­­yos következményei lehetnek, kiábrándulások és vá­­óperek, melyekért a felelősségét a felelőtlen párisi livatdiktátorra hárítjuk. Amig nem késő, összetett fezekkel kérjük Amerika leányait és aszonyait: boj­­cotálják az egész őrültséget, ne okozzanak ekkora halódást a férfinépnek. HAMUPIPŐKE MILLIÓI Barbara, egy litván bányász csinos szőke leánya, a való­ságban végigálmodta Hamu­pipőke és a Herceg meséjét. Feleségül vette_őt egy dollár­­princ, a mesés Rockefeller va­gyon egyik örököse. Bobo né­ven országos hírre tette szert Barbara. Az újságok majd­nem annyit foglalkoztak sze­mélyével és szerencséjével, mint Joe McCarthy politikai lóugrásaival. ' Csoda volt az, ami Boboval történt, és ezért (és bizonyá­ra más okokból is) nem lehe­tett tartós,. A kiábrándult mil­liomos otthagyta Bobot, Bobo nem hagyta magát, feltétele­ket szabott a válás fejében. Rockefeller nem tehetett egye­bet, teljesítette az ágrólsza­­kadt szegény kis Hamupipőke követeléseit és most a renoi válóparadicsomban Belford bí­ró kimondta a válást. Az ár hat millió dollár volt. Bobo és 5 éves fia pár évre el vannak látva pénzzel. . . A régi jó időkben egy elő­adásom után egyik irotársam kifogásokkal állott elő. Ezt mondotta: — Nem vagyok egy vélemé­nyen az előadóval a nyelvtisz­­titást illetőleg. Ha tőlem füg­gene, nemcsak hogy nem száműzném az idegen szava­kat, hanem tüzzel-vassal ter­jeszteném, hogy mennél több idegen elem tarkítsa szókin­csünket és ez fűzzön össze a környező népekkel. így egy sziget vagyunk a nyelvek ten­gerében. Úgy legalább is hi­dakat vernénk közénk és közé­jük. Testvértelenségünk ezál­tal még inkább növekedett. A külföldiek, akik itt járnak, kétségbeesetten, sokszor föl­­háborbdva panaszkodnak, hogy cégtábláinkat, fölirása­­inkat egyáltalán nem lehet megérteni és kínos zavarban vannak, valahányszor egy ven­déglőt, egy patikát keresnek. Ennek pedig idegénforgal­­munk adja meg az árát. Irótársamnak igy feleltem: Furcsállom, hogy most, mi­kor szót merünk emelni nyel­vünk védelmére, nem ezt az elhagyott, hamupipőke-sorban sínylődő árvát sajnálják meg, hanem a szegény külföldieket,1 akik dollárokkal bélelt pénz­tárcával huszonnégy vagy negyvennyolc óráig időznek közöttünk. Véleményem sze­rint ezek a külföldiek jogtala­nul estek kétségbe és'hábo­rodtak föl. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy bizonyos esetekben mi is külföldiek va­gyunk. Valahányszor elhagy­juk határainkat, külföldiek vagyunk. De még sohase vet­tük zokon, hogy például Dá­niában dánok a cégtáblák és Lettországban lettek a fölirá­­sok. Mindezt természetesnek tartottuk. Amit nem értettünk meg igyekeztünk megérteni. Ha nem sikerült ez, akkor se forgott veszedelemben se ké­nyelmünk, se nyugalmunk, se Lean e^ocgiiiiK. ííármíly vad, idegen nyelvgyürü vett is kö­rül bennünket, még nem for­dult elő, hogy egy patikában kértünk volna pecsenyét és, egy vendéglőben nyakkendőt.’ A mai városok berendezése — Pekingben, Chicagóban és Bu­dapesten egyaránt — oly szemléletes, hogy egy patikát lehetetlen egy vendéglővel összetéveszteni. Aki az illő olajak illatából és az ételszag­ból, a gyógyszeres bödönökből és a teritett asztalokból, a fe­hérköpenyes patikusokból és a tányérokat cipelő frakkos pincérek sürgő-forgó hadából nem tudja eldönteni, hogy me­lyik a patika és melyik a ven­déglő, az otthon is, külföldön is félkegyelmű, akinek kétség­­beesésén vagy fölháborodásán csak mosolyognunk lehet. Az idegen minden nyelvtu­dás nélkül is bemegy a ven­déglőbe, letelepszik egy üres asztalhoz, kezébe vesz egy ét­lapot, rábök — találomra — egy fogásra és a pincér máris hozza. Mi is igy cselekszünk. Úgyszólván némán érintke­zünk a pincérrel, a kalauzzal, a szálloda személyzetével. Az idegen nem is akkor szánandó, ha hallgat, Akkor szánandó, ha a nyelvkalauzok cikornyás mondataival fordul a vendég­lő pincéréhez, ilyeténképpen: “Úgy látom, tisztelt barátom, egyikébe ama helyiségeknek érkeztem, melyekben feleba­­rátjainak étkezési szükségle­tüket szokták elintézni, ennél­fogva ön nyilván époly termé­szetesnek, mint emberinek fogja tartani, hogy most egyet-mást rendelek, ami al­kalmas egyre kinzóbbá fajuló éhségem csillapítására, illetve megszüntetésére.” Bernard Shaw bölcsen álla­pítja meg, hogy az idegeneket csak akkor nem értik meg kül­földön, amikor mindenáron be­szélni akarnak. Nemcsak sza­vakkal lehet beszélni. A tár­gyak és a helyzetek is beszél­nek. Sőt többnyire csak azok beszélnek és mi egy bólintás­­sal tudomásul vesszük, befe­jezzük a lélektani mondatot, melyet ők fogalmaztak. Utón pedig főkép a pénz be­szél. Egy niagyar nemrégiben végigutazta a világot, anélkül hogy magyaron kívül más nyelvet birt volna. Sehol se akadt kellemetlensége, még csak félre sem értették, mert '°lt Péra^as az beszélt helyet­­te- soknyelvű tudós volnS^^M*redménnyel. Nem féltem az idegeneket, hogy nálunk éhen halnak és a patikában nem kapnak vérző sebükre kötőszert, csak azért mert nem tudnak magyarul. Idegenforgalmunkat se féltem emiatt. Hogy miért nem láto­gatják jobban országunkat, ar­ról lehet vitatkozni. Talán azért, mert a Mont Blanc nincs itt, vagy azért, mert nem le­lik meg itt se a Dodge-palotát, se az Eiffel-tornyot, se a Bri­tish Museumot. Semmiesetre A Jó Pásztor Verses Krónikája MERENGÉS Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ IRAMUK AZ ÉLET, suhannak a percek; az életmécs lassan egészen elserceg. Hej, de amíg éltünk, nem tudtunk alkotni, sőt legtöbbször szépen meg sem tudtunk halni. Mennyi alkalom volt szépet és jót tenni s az életünk mégis elpazarolt semmi! Hány milió perc volt, amit végig éltünk? S hány millió lesz még, amit elfecsérlünk? Elmúlnak a nercek, vissza sohsem jönnek s mégsem hordozói igazi örömnek. Ha a sok tűnő perc szívvé hasonulna : életünkben mennyi jót tehettünk volna! EGYEDÜL VAGYOK BÁR a szerkesztőségben; mégis külön ülünk három külön székben. Jómagam az egyik, GOND APÓ a másik s MISS CSALÓDÁS, aki tőlem el nem válik. Itt ülünk hármasban; hárman egy személyben: e nagy misztikumot én hogyan is értsem? Együtt a Szerkesztő: a Gond és Csalódás: mindhárman Egytestvér, mindhárom Egyflótás. Elmélázva lassan forgatják a lapot: kiről írtak megint potyán dicsőt, nagyot? Melyik egylet mit tett: lapért, kultúráért, de főként, hogy mit tett ki-ki ömnagáért? Hát sok álbarátunk hogy tölté a napot s boldog volt-e hogyha potyán olvoshatott? És ha fizetett is: mennyi jut egy napra? Egész életében mennyit költ egy lapra? Mondjuk úgy tiz évig: mennyi a lap ára? Elfogy biz az sokszor egy-egy mulatságra . . . sem azért, mert cégtábláink és fölirásaink magyarok. Ezen a közönyön akkor se segítenénk, ha mindannyian egyszerre le­mondanánk anyanyelvűnkről, ami pusztán az idegenforga­lom föllenditéséért nem volna éppen célszerű. K 1 $ ItOMKA A KOPASZ KÖLTŐ Echegarayról, a nagy spa­nyol drámaíróról a következő kedves apróságot örökítették meg: Echegaray meg kapta a leg­nagyobb érdemrendet: az aranygyapjas lovagrendet. Hagyományos szokás szerint Alfonz király a kitüntetéssel járó ceremóniák után meghív­ta ebédre az uj cousint (igy nevezi a király az aranygyap­­juval kitüntetett lovagokat.) Ebéd után a fekete kávé mel­lett a király megkérdezte az el­mélázó drámaírót, hogy jól érzi-e magát, megvan-e elé­gedve ? — Ah, Síre! — felelte Eche garay — bizony nem egészen. (És teljesen kopasz fejére mu­tatva, sóhajtva tette hozzá): Még egy aranygyapjura lenne szükségem. . . FENSÉGES KAMASZ Az ifjú czárnevies, Alexi még nem töltötte be a tizedik életévét, de mint Oroszország jövendő urának, már is kijárt neki a katonai őrök részéről a megkülönböztetett tisztelgés. Az egyik ilyen őrtálló kato­na pontosan az,ifjú trónörökös lakása közelében volt elhelyez­ve és gyönyörűen szokta ki­vágni a parádés szalutálást, ha a kis hercegecske elvonult előtte. A kis czárevicsnek roppan­hogy minél többet gyönyör­ködhessék benne, kereste az al­kalmat, hogy minél sűrűbben mehessen el a derék kozák előtt. Mi több, azt ismegtette, hogy minden ok nélkül lépdelt fel és alá előtte, úgy hogy a szegény katonát már a hideg rázta, amikor njeglátta a paj­kos trónörököst. Eljutott a dolognak hire Miklós czárhoz, aki elhatároz­ta, hogy szerénységre tanítja a fiát. Elrendelte, hogy ezen­túl nem szabad az őrzsemnek a czárvics előtt tisztelegnie. A parancs parancs és ami­kor legközelebb újra megje­lent a kis Alexi, a katona szé­pen tovább sétált előtte, mint­ha semmi sem történt volna. Nagyon felháborodva sza­ladt a czárevics a katonához és szigorúan figyelmeztette az őt megillető tiszteletnyilváni­­tásra. — Hja, — mondta a kato­na, — a czár megtiltotta, hogy szalutáljak. A trónörökös erre a lesújtó hirre sírva fakadt, majd köny­­nyes szemekkel odafordult a katonához: — Bácsi kérem, csak még egyszer, utoljára szalutáljon, de tudja: olyan feszesen! Bi­zony, nem mondom meg a pa­pának. A LEGKAPÓSABB FÉRFI Milton, az “Elveszett para­dicsom” költője, vaksága da­cára is megnősült, még pedig — másodszor, és ami általános feltűnést keltett: igen szép fiatal leányt kapott feleségül. Egyik barátja meg is mondta Miltonnak. — Hja, — jegyezte meg a költő — ha vakságom mellett még siket is volnék, egész Angliában én volnék a legkapó sabb férfi. NEM JÖTT ZAVARBA Shakespeare egy alkalom­mal egy udvari szinelőadáson “VI. Henrik” cimü drámájá­nak címszerepét játszotta. Az előadáson jelen volt Er­zsébet királynő is. ki a jeles drámairó és színész rögtönző BOLONDOK PARADICSOMA Riport a régi Magyarországból Nem hívják az itt ápolt embert betegnek, mert nekik csak az beteg, aki nem tud megmozdulni, őrült­nek sem mondják, mert abban sértést éreznek. A leg­szebb szóval illetik, amit asszony csak ismerhet. Em­beremnek mondják, holott igy hívják a férjüket is. Gergely bácsi szomszédja másfajta beteg. Haj­naltól késő estig beszél, helyesebben: szónokol. Meg­kérdeztem tőle, hogy hívják? — Első Ferenc József hon- és iskola alapitó va­gyok — feleli. — Azonfelül világszellem is vagyok és van egy — speciatélom. — És mire jó az a specialitás? — A speciatélommal egymásután hatszázezret lehet lőni és éppen azért nem kell megvárnunk, amig az ellenség Kolozsvárról ideér ... Itt vannak a tervek, a rajzok . . . Ha ezek se jók . . . Szőkefalván, egy másik székely községben, szin­tén igen sok a beteg. Egy szép, ragyogóan tiszta öreg bácsit megkérdezek: — Mennyi idős? — Százharmincnyolc éves vagyok. — No az igazán szép kor. Tehát maga látta a for­radalmat is? — Láttam, igen . . .akkor nyolc éves voltam. — Úgy ... és melyik évben született? — Negyvenegy, január negyedikén. — így már lehet. Ezernyolcszáznegvenegy. — Nem, kérem alássan. Ezernyolcszáznegyven­egy. —Persze . .. persze .... A legszomorubb beteg ebben a községben a sze­gény Rozsondai Károly, református tiszteletes, gyö­nyörű szál magas ember. Bent a melegre fütött szobá­ban is télikabátban ül. A kabátja gallérja fölhajtva, mintha fáznék a tiszteletes ur, pedig csorog róla az izzadtság. — Jó napot, tiszteletes ur. Hogyan érzi magát? — Hát, könyörgöm, rosszul. — De jobb itt, mint Kolozsvárott volt, az inté­zetben. — Könyörgöm, egyformán rossz. — Miért? — Itt is, ott is fogoly az ember. Értelmes, pontos feleletek. Merész elhatározással I a télikabátra terelem a beszédet, mert nyilván ott rej­tőzik a baj. — Nincs melege ebben a kabátban, tiszteletes ur? — Könyörgöm, muszáj fölvennem, mert nagy gé­pekkel, nagy fúrókkal jönnek felém és belém fúrnak.. mimng iurnaK. itt is látni, elszaggatták a kabáto­mat ... Bajt nem igen okoznak ezek a szerencsétlen em­berek, noha van köztük elég sok olyan is, aki gyilkolt, vagy egyéb rémséget követett el, mielőtt felügyelet alá vették. (Vége) tehetségéről sokat hallott és próbára akarta ezt tenni. A királyi páholy a szinpad fölött volt és odanyiló lépcső­­zete előtt két testőr állott. Shakespeare kilépvén a szín­re, alig kezdett beszélni, mi­dőn a királynő eléje ejtette kesztyűjét. A költő királyi sze­repében csakhamar feltalálta magát és beszéde közben a kö­vetkező verset rögtönözte: Bár küldetésünk terhes munkája vár, Örömmel hajiunk meg, hogy felvegyük Magas nénénk lehullott kesztyűjét. Ezzel az egyik testőr dárdá­­jahegyére téve a felemelt kesz­tyűt — honnan a királynő mo­solyogva vette el —, Shakes­peare nyugodtan folytatta to­vább szerepét. A Missouri csalahajó nyugalomba vonul, tartalékba helye­zik, mert már nem felel meg, az óriásbombázók és atom­bombák korában, feladatának, hogy ellenállhatatlan erővel szálljon szembe a vizeken bármely ellenséggel. Korán érte ez a szomorú sors az amerikai hadiflottának ezt a büszke­ségét. Tiz évvel ezelőtt futott ki először nyílt tengerre. Tiz év nem nagy idő általában egy hadihajó életében, de most az évek sokszorosan számítanak. Már közvetlenül a háború után felmerült a terv, hogy a hajót — amelyen a japánok a kapitulációt aláírták — nyugalomba kell küldeni, de Tru­man elnök nemet mondott. Ő hü maradt a hajóhoz, amely államának nevét viseli és amelynek keresztelője Margaret leánya volt. Azóta a Missouri résztveít két koreai misszió­ban ér kitett magáért. Ha aktiv szolgálatban maradna, fenn­tartása évente hat és fél millió dollárba kerülne. Ennyit a mai katonai világhelyzetben nem ér meg — mondták a haditengerészet szakértői és ez megpecsételte a Missouri sorsát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom