A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-02-27 / 9. szám
4. OLDAL EREDETI REGÉNY — így is történt! Wratiszláv nem vette észre a' ravasz cselt, amikor a füle közelében eldördült a puska, nem is gondolt arra, de nem is hallotta,^ hogy más is lő a vadra, csak -azt látta, hogy a puskavégre vett állat szabályosan felfordul a levegőben és azután mozdulatlanul elterül. A következő percben már rohant is oda Wratiszláv, hogy szemügyre vegye az elejtett vadat. És ekkor a kiséret tagjai, akik szintén a kurucok közül kerültek ki, — szintén előzetes utasítások alapján —, elkezdték a leglelkesebben dicsérni a kancellár vadászszerencséjét és ügyességét : — Pompás zsákmány! — Nagyszerű siker! — Kegyelmességed mesterien kezeli a fegyvert! — A legszebb vadak kerülnek terítékre! — Igazán szép állat! — Kegyelmességed kiirtja az erdő minden vadját! És igy tovább, a leghizelgőbb kijelentésekkel vették körül a hiszékeny prágai kancellárt, — a háta mögött azonban kinevették, amikor Wratiszláv nagy büszkén elkönyvelte a vadászsikereket és lassan-lassan maga is elhitte, hogy tényleg született vadásztehetség, akinek emellett óriási szerencséje is van. Mialatt Wratiszláv a kurucokkal mulatott és a császártól kért utasítást a tárgyalások folytatására, a császárné rábírta férjét, hogy ne kössön békét a magyarokkal. Bár József nem szerette, ha felesége beleavatkozik a politikába, a gyengébb nem varázsának nem tudott ellenállni és végül ilyen értelemben utasította Wratiszlávot. KÉTSZÁZHARMINCADIK FEJEZET. A francia vicomte. De la Vilié vicomte zseniális francia diplomata értesült a kuruc-labanc béketárgyalásokról. Minthogy a franciák érdeke azt kívánta, hogy a császári ház minél tovább álljon harcban a kurucokkal és ne fordíthassa minden erejét a franciák ellen, elindult De te Vilié Párisból és Rákóczi udvaráig meg sem állt. Itt alaposan kikémlelte a helyzetet és amikor értesült arról, hogy a tárgyalásokat egyedül Bercsényi tudná, akadályozni, aki jelenleg Pöstyénben kuráltatja beteg lábait, elindult Pöstyénbe. KÉTSZÁZHARMINCEGYEDIK FEJEZET. Fordul a kocka. Bercsényi már eltörte mankóit és akár táncra is perdült volna, oly áldásos hatása volt a pöstyéni víznek. De megfogadta a -bölcs tanácsot és be akarta fejezni a fürdő kúrát. Ekkor azonban találkozott De la Viliével, aki igazi diplomata ravaszsággal rávitte a szót a béketárgyalásokra és elmondta, hogy Wratiszláv vezeti a tárgyalásokat és a császáriak diktálják a békét, mintha ők győzték volna le a kurucokat. — A magyar delegátusok úgy tárgyalnak, mintha vesztes és nem egyenrangú fél lennének ... Az a baj, hogy túlságosan puhák, engedékenyek, Szívélyesek, már pedig az ilyen ügyben nem lehet a hires magyar vendégszeretetre hivatkozni . . . — De nem ám! — kiáltotta Bercsényi olyan hangon, hogy visszhangzott bele a nagy terem. — Az a legnagyobb baj, — mondta a vicomte —, hogy nincs »ott egy tüzes, erélyes, bátor, kemény, megingathatatlan magyar - ember, aki odaütne az asztalra és azt mondaná, hogy ilyen felté■ telek mellett pedig nem tárgyalunk, hanem tovább harcolunk . . . : Mert mi még bírjuk a harcot. . . A vicomte másodszor is szivén találta Bercsényit. A fővezér egészen lázba jött, amikor a vicomte szavait hal; lotta. Tüzes. .. Erélyes . . . Bátor . . . Kemény . . . Megingathatatlan ... Úgy érezte, hogy ezek a szavak az ő egyéniségét jellemzik. És a következő pillanatban felugrott az asztal mellől. — Igaza van, vicomte ur! Valóban nincs ott egy ilyen em, bér ... De ha nincs, még lehet.. . Még a mai nap folyamán visz\ szautazom ... ; A vicomte elégedetten mosolygott. Elférte a célját. ! És Bercsényi állta a szavát. Hamarosan előteremtette a legényét, hogy szedje össze minden holmiját s azután intézkedett, hogy kocsit is szerezzen, mert órák múlva indulni akar. Ebben az ügyben minden óra, sőt talán minden perc fontos ‘és éppen ezért Bercsényi igyekezete oda irányult, hogy minél előbb útnak indulhassanak. A legénye csomagolt is fergeteges gyorsasággal. És még nem telt el három óra azóta, hogy vicomte De la Vilié . megérkezett Pöstyénbe, már ki is gördült egy pompás úti batár, amelynek mélyén a fővezér meghagyta a kocsisnak, hogy ne sajnálja a lovakat, hanem csak azt tartsa szem előtt, hogy mielőbb Érsekújváron legyenek s hogy az ut tényleg mihamarabb lebonyolítód jék. A fővezér a legényét lóháton előre küldte, hogy a megjelölt állomásokon gondoskodjék arról, hogy váltott lovak várják a begördülő határt s ezzel se vesztegessenek időt. Ilyenmódon azután, sikerült is a legrövidebb idő alatt elérkezniük Újvárra. És ennek elsősorban a francia vicomte örült igazán... Bercsényi Miklós megérkezése nagy riadalmat keltett különösen azokban a körökben, amelyek tudtak arról, hogy a fővezér eltávolítása nem véletlen volt, hanem szántszándékkal úgy intézkedtek, hogy Bercsényi a fegyverszüneti, illetve a béketárgyalások lefolytatásakor ne legyen a fejedelem közelében, mert akkor egész bizonyosan nem lesz a tárgyalásból semmi és újra kezdődik a háborúskodás. _ , I Az emberek egymásnak adták a hirt: — Bercsényi visszatért! A hir eljutott a fejedelemasszony lakosztályáig is, ahol ugyanakkor jelen volt Emilia is. A fejedelemasszony nem akart hinni a jelentésnek, de aztán aki hozta a hirt, odainvitálta a hercegasszonyt az ablakhoz, ahonnan az udvarra lehetett látni és Bercsényi uram haragos nagy léptekkel éppen akkor ment keresztül az épület egyik szárnyából a másikba. — Tényleg ő! —Suttogta a fejedelemasszony. Emilia is elképedve nézte. A JÓ PÁSZTOR CZINKA PANNA A FEJDELEM CSALOGÁNYA w — Hogyan történhetett, hogy ilyen váratlanul visszatért? — tűnődött. Eire is hamar megkapták a felvilágosítást. — Nem egyedül jött! , — Hanem? — Egy francia úrral! A fejedelemasszony bólintott. — Akkor most már értem . . . — És ez azt jelenti, — folytatta Emilia —, hogy vesztett az ügyünk . . . Mert ahol Bercsényi megjelenik, ott nem terem fü, ahol ő vesz részt a béketárgyalásokban, ott sohasem lesz -béke . . . Valahogy igy is állt a helyzet! Bercsényi mindenekelőtt már szörnyen felpaprikázva érkezett meg. Az utazás alatt a francia diplomatának elég ideje és alkalma volt arra, hogy Bercsényi akaratában a maga befolyását érvényesítse. És Bercsényi, aki nem igen ismerte a- magasabb diplomácia kacskaringós útjait, teljesen a hatalmába került a francia vicomtenak, aki elégedetten állapította meg, hogy az amúgy is temperamentumos Bercsényi haragját sikerült a legmagasabb fokra felcsigázni. Ilyen hangulatban lépett be Bercsényi abba a terembe, ahol pppen a tárgyalások folytak. Nem köszönt, hanem mindjárt haragos kirohanással vonult be: — Hát kigyelmetek miért nem értesítettek arról, hogy béketárgyalások folynak? Károlyi Sándor válaszolt a magyar delegátusok részéről: — De hiszen fővezér uram, nagyságod hagyott itt bennünket . . . Egy szép napon se szó, se beszéd, elutazott Pöstyénbe, mert ugylátszik, az fontosabb volt. . . — ördögöt volt fontosabb! Csak egy fontos van: a haza! És inkább száradjon le a két lábam, mintsem én a hazám legfontosabb tárgyalásain ne vegyek részt... Ezzel nem várva azt, hogy a többiek milyen véleménnyel lesznek, vagy hogy megkínálják hellyel, elkapott egy széket és maga alá tette. — Hát hogy állunk? — kérdezte széles hangon a bécsi delegáció legnagyobb csodálkozása közepette. Wratiszláv megkockáztatott egy kérdést: — A fővezér ur is résztvesz a béketárgyalásokban? — Valóban résztveszek! — kiáltotta Bercsényi és úgy nézett farkasszemet a prágai kancellárral, hogy majd kirázta a hideg a szerencsétlent. Azután a magyarok felé fordult: — Mondják meg már kigyelmetek, hogy mi a tárgyalási alap, mert hogy a továbbiak során én is szót akarok kérni és tudni akarom, miként áll a helyzet. ' -Károlyi Sándor — nem szívesen bár, de nem szeretett ellenkezni, különösen pedig Bercsényivel nem — elmondotta, amit a fővezér kért. ^ Bercsényi ámuló szemekkel hallgatta végig a tárgyalási alap ismertetését, közbe-közbe nagyokat dünnyögött és meg-megrázta bozontos nagy fejét, annak jeléül, hogy a dolog nem nagyon tetszhetik neki. És amikor véget ért ez a beszámoló, Bercsényi félig a császáriak felé fordulva, megszólalt: — Ezek a pontok nem mindenben alkalmasak arra, hogy a békét megköthessük . . . Három ponttal kiegészítem, írja csak kigyelmed — ez a közbeszólás az Íródeáknak szólt —, még pedig mindenekelőtt a császári birodalomnak kötelezni kell magát arra, hogy minden katonájával kivonul a magyar területekről . . . A császáriak oldalán nagy suttogás és megrökönyödés fogadta ezeket a szavakat, Bercsényit azonban egyáltalában nem zavarta, nyugodtan folytatta tovább s most még emelkedettebb hangon mondotta: — Másodszor közölnöm kell azt, hogy a császári birodalom, százezer császári arany hadikártéritést fizet a háborúskodásért. Erre a kijelentésre lett -azután igazán nagy megrökönyödés. A császári delegáció tagjai felugráltak és izgatottan kiáltoztak Bercsényi felé .. . — Ez lehetetlen! — Ez lehetetlen! ' — Hogy képzeli ezt? — Tréfa! — Nevetséges dolog! — Még mi fizessünk? — Hogyan juthat ilyen az eszébe? Még a magyar delegáció tagjai is elcsodálkoztak Bercsényi kijelentésén és már-már azon gondolkoztak, hogy valamiképpen a fejedelmet értesítik, jöjjön be és szerelje le Bercsényik mert különben bizonyosan felborul minden tárgyalás, pedig már küszöbön volt a megegyezés. Bercsényi mosolyogva állta a feléje áradó vihart. És hogy még nagyobb nyomatéka legyen a dolognak, odaszólt a császáriaknak: — Igenis követeljük mindezeket s amennyiben nem teljesítik a feltételeinket, abban az esetben nem tárgyalunk tovább . . . Bercsényinek ez a kijelentése azután véglegesen elmérgesitette a helyzetet. A császáriak egymásután felpattantak. — Mi nem tárgyalunk! — Elég volt! — Visszamegyünk Bécsbe! — Lehetetlen követelések! Hiába igyekezett Károlyi Sándor lecsillapítani a háborgó kedélyeket, a vihar annál hevesebben tombolt. Ebben a pillanatban az látszott a legcélszerűbb megoldásnak, ha egyidőre felfüggesztik a megbeszéléseket s majd csak akkori folytatják tovább, ha valamennyire lecsillapodtak már a szenvedélyek. így is határoztak. A delegációk vezérei azután mindjárt hozzáláttak a legsürgősebb teendőkhöz. Wratiszláv azonnal papírra vetette a történteket, Bercsényi vakmerő követeléseit és utasításokat kért a császári kancelláriától, hogy ilyen körülmények között folytassa-e a tárgyalásokat. Károlyi Sándor viszont Rákóczinál jelentkezett kihallgatáson és elmondta, hogy micsoda szörnyű ribilliót keltett Bercsényi váratlan megjelenése. Ugyancsak a fejedelemhez tartott Bercsényi Miklós is és •alighogy Károlyi Sándor eltávozott a fejedelem fogadószobájából, már Bercsényi Miklós előtt nyílt meg annak gyönyörű faragásokkal díszített ajtaja. Rákóczi vakon bízott Bercsényiben és rendkívül szerette, mert tudta, hogyha vannak is hibái, amelyek miatt bizonyos körökben népszerűtlen, becsületes gondolkodásában, hazaszeretetében, hűségében még a legnagyobb ellensége sem tudna kivetni valót találni. Rákóczi tudta, hogy milyen elszakíthatatlan szálak kapcsolják Bercsényit a kuruc szabadságharc ügyéhez és éppen ezért szívesen elnézte a hibáit. És most, amikor kedvelt hive belépett, mindjárt tréfás fenyegetéssel fogadta: — Miklós! Miklós! Alig tértél vissza, máris rossz fát tettél a tűzre ... A fegyverszüneti delegációt alaposan szétrobbantottad . . . — Nagyságos fejedelem ... — Neked csak'Ferenc vagyok ... Úgy, mint régen! — mondta Rákóczi szívélyes melegséggel. — Ferenc ... — mondta erre Bercsényi —, hidd el, hogy csak becsületes szándék vezérelt. . . — Erről meg vagyok győzodvg! — A béke, aminek a tervezetét lefektették, igazságtalan lenne és nem irtaná ki azokat az okokat, amelyek miatt a Szűz Máriás lobogót kibontottuk . . . így semmi értelme nincs a békének. A mi delegátusaink elfelejtették, hogy ebben a háborúskodásban a kurucok sokkal többször és sokkal jelentősebben győzedelmeskedtek a labancok felett, mint fordítva . . . — Ebben igazad van, Miklós! — A békefeltételeket tehát nekünk kell diktálni . . . — Mindenesetre a megértő béke útját kell keresni.... — Igen, annak ia békének az útját, amely boldogságot és megelégedést teremt mindenfelé . . . Ezért harcolok én és egyetlen pillanatig sem nyugszom, hogy ennek az elvemnek diadalt Szerezzek . .. A fejedelem elégedetten bólintott: — Jól van, Miklós! A fejedelemasszony és még néhányan a fejedelmi udvarban, közöttük Wohlfahrt Emilia grófnő is, nem hiába féltette Rákóczit Bercsényi befolyásától, a fejedelmet magával ragadta Bercsényi lángoló vérmérséklete és mire Bercsényi elhagyta a fejedelem fogadótermét, már elhatározott tény volt, hogy Bercsényi továbbra is résztvesz a delegációk tárgyalásában._____ A császáriak ugyancsak prüsköltek, amikor ezt a határozatot meghallották és Wratiszláv ki is jelentette, hogy addig nem tárgyal tovább, amíg a császártól erre vonatkozólag újabb utasítást nem kap. Annál jobban örült azonban vicomte De la Vilié, aki szinte már hallotta királya meleg elismerő szavait és szinte már a mellén látta az uj kitüntetést, melyet nagyszerű szolgálatai elismeréséül, hazaérkezése után, bizonyosan megkap. Négy nap múlva azután megjött a bécsi futár. Wratiszláv kancellár izgatottan bontotta fel a pecsétes pergament. Csak ennyi volt benne: Tárgyalások megszakitandók. Ezek után nem lehet szó a fegyverszünet meghosszabbításáról. I. József. A kancellár közölte ezt a levelet Károlyi Sándorral es egyben bejelentette azt is, hogy ezek után nincs más hátra, minthogy elutazzanak. És még azon ia napon elutazott a császári delegáció. A következő napokban pedig lejárt a fegyverszüneti szerződés is, úgyhogy ismét megkezdődtek a csatározások a kurucok és a császáriak között. 1‘ KÉTSZÁZHARMINCKETTEDIK FEJEZET. A búcsú fáj Bercsényi, amikor meghallotta, hogy a bécsi delegáció csomagol és távozásra kész, vállat vont s mindössze ennyit mondott: — Csak menjenek! . . . A fejedelmi udvarban azonban nagy felfordulást keltett a fegyverszüneti tárgyalások megszakítása, mert tudta mindenki, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. A két szembenálló fél delegátusai tulajdonképpen azért ültek össze megbeszélésre, hogy a jelenleg még érvényben levő, de néhány nap múlva lejáró fegyverszüneti szerződést újabb hat hónapra meghosszabbítsák, hogy ez alatt az idő alatt kényelmesen elkészíthessék a béke tervét. Bercsényi váratlan visszaérkezése azonban meghiúsította ezt a tervet, amihez hozzájárult még az a körülmény, hogy Bécsben a császárné folytonosan befolyásolta a császárt, hogy ne kösse meg a békét és igy József tulajdonképpen a császárné befolyása alatt állott, amikor Wratisztláv legutóbbi jelentése után viszszahivta az egész delegációt. Az újvári palotában ez alatt szájról szájra járt a hir: — Újból kezdődik a háború; •— A fejedelemasszonynak is vissza kell térni Bécsbe . . . — Nem lesz semmi a békéből! Az a körülmény, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokat nem sikerült meghosszabbítani, a fejedelmi udvarban csaknem mindenkivel éreztette a szomorú hatását. Maga Rákóczi is szomorú volt, mert hiszen a bécsi udvarral kötött megállapodása értelmében most ismét-el kell válnia hitvesétől, akinek vissza kell térni Bécsbe, a további fogságba. Rákócziné, amikor meghallotta, hogy semmi remény nincs a megegyezésre, zokogva ment be a fejedelemhez: — Hát újra el kell válnunk? ! A fejedelem szomorúan bólintott: — El kell válnunk, drága hitvesem! — Hát nem volt semmi mód a megegyezésre? — Mód lett volna, de — nem akartam hazám érdekei ellen cselekedni... Amália Sarolta hercegasszony most még keservesebben zokogott. * ^ií**«**^ — Pedig már bizonyosra vettem, hogy nem kell Bécsbe viszszatérnem és reménykedtem abban is, hogy a gyermekeinket is elhozathatjuk . . . Most mindennek vége! A fejedelem szeretettel megsimogatta a hitvese arcát. (Folytatjuk)