A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-02-13 / 7. szám
A JŐ PÄSZTOH PAGE 5. OLDAL EREDETI REGÉNY A EEJDELEM CSALOGÁNYA Ezek után még sokkal mélyebb álomba merült Bercsényi, amelyből csak másnap délelőtt ébredt fel, most már sokkal frissebben és vigabban, úgyhogy azt hitte, már kutyabaja sincs. Nagy legénykedve egyszeriben ki akart ugrani az ágyból, de akkor vette csak észre, hogy bizony reszketnek a lábai. Egyszeriben belehasogatott a fájdalom-, mire olyat ordított, hogy az egész palota összeszaladt a kiáltásra, mert mindenki azt hitte, hogy gyilkolnak valakit. A lármára előkerült Ilonka is, de most olyan dühös volt Bercsényi, hogy még őt sem tűrte meg maga mellett. Ilonka majdnem sirt, amikor elhagyta Bercsényi szobáját. Éppen akkor találkozott össze Ocskayval és Emíliával, akik persze kihasználták azt az időt, amit Emilia a betegek ápolásával töltött el és szépen elsétálgattak a város körüli erdőkben. A rossznyelvüek ugyan beszéltek arról, hogy ezek a kirándulások nem voltak olyan ártatlanok, mint amilyennek azt Ocskay és Emilia feltüntetni igyekeztek. Mikor Ocskay látta, hogy a felesége könnyes szemekkel jön Bercsényi lakosztálya felől, elsőbben is be akart_ rohanni a fővezérhez, hogy felelősségre vonja. Ilonka és Emilia egyesült erővel alig tudták megakadályozni, hogy ne tegye meg. De valószínűleg nem tudták volna ketten sem lebeszélni, mert nagyon dühös volt, ha ebben a percben két inas nem érkezik a viaskodó és vitatkozó csoporthoz. Az egyik a fejedelem belső inasa volt, aki a fejedelem parancsát hozta, hogy Ocskay azonnal, jelentkezzék, a másik meg Bercsényi inasa volt, aki a vezér szépen megfogalmazott sorait hozta Ilonkának, amiben bocsánatot kért az előbbi viselkedéséért és nagyon kéri Ilonkát, jöjjön vissza és folytassa az ápolását, de még szigorúbban, mint eddig. Erre azután Ocskay eleget tett a fejedelem hivó parancsának, Ilonka meg hirtelenében megbocsátott Bercsényinek az előbbi sértés miatt — ami nem is volt sértés, csak éppen nem illő hangon beszélt a vezér — és elsiettek, az egyik jobbra, a másik balra. Emilia egyedül maradt a folyosón. Mikor látta, hogy senki sincs a közelben, majdhogy táncra nem kezdett, hogy a terve minden apró részletében ilyen szépen sikerült. El is határozta, hogy ha az, amit ő még magában is csak “nagy dolog” néven nevezett meg, sikerül, akkor kegyes alapítványt tesz a bécsi Szent István templomban. % * Ilonka úgy ment vissza Bercsényi szobájába, mintha^ nem történt volna semmi közöttük. Bercsényi uram szörnyen szégyelte magát az előbbi viselkedésért. Ez az érzés egészen uj dolog volt a fővezér előtt, mert bizony eddig ő nem szégyelte soha semmiféle cselekedetét. Ilonka pedig most még szívesebben és még kedvesebben foglalatoskodott körülötte, amitől azután Bercsényi annyira kedves kezdett lenni, hogy azt meg már Ilonka kezdte megsokallani. Lehet, hogy ki is szaladt volna a szobából, ha nem kezfl hatni az az altatószer, amitől azután Bercsényi rövid idő alatt annyira megjuhászodott, hogy már csak a szemeit tudta igen hálatelten emelgetni Ilonka felé. Aludt is azután — hála a dupla adag orvosságnak — egészen hajnalig. Akkor felébredt és berendelte az íródeákját, mert ismét olyan jól érezte magát, hogy hivatalos ügyeket volt kedve intézni. Csaishítpiar azonban elkedvetlenedett és elküldte a diákot. Gondolkodni kezdett azon, hogy mi baja lehet, inig végre rájött .arra, hogy hiányát érzi valaminek. Előbb azt hitte, hogy éhes, és hajnali négy órakor felverette a szakácsot, hogy azonnal adjon neki enni. Mikor azután megkapta az ennivalót, már nem kívánta. Akkor meg azt képzelte, hogy szomjas és mindenáron inni akart. De bizony a sok orvosságra étlenül nem smakkolt a bor. Végre azután rájött arra, hogy Ilonka hiányzik mellőle. Eleinte gúnyolta és korholta magát, hogy ugyan hogy juthat ilyesmi az eszébe, amikor tudja, hogy Ilonka mennyire szereti az urát, aztán azzal kezdte ugratni jobb hiányában saját magát, hogy talán bizony vénségére megbolondult és szerelmes a más feleségébe. Végül egészen belezavarodott és nem tudta, hogy is van ezzel a dologgal,, de annyit bizonyosan tudott, hogy egyelőre még csak hat óra van és Ilonka a legjobb esetben is csak nyolc órakor jön be hozzá. Ezt a két órát azután nagyon türelmetlenül töltötte. Mikor azútá'n Ocskayné újra beállított a betegéhez, egyszerre rendbejött minden. Ahogy Bercsényi uram azokba a szép kék szemekbe nézett, mindjárt másképpen látta a világot, mindjárt elmúlt a morózus kedve, sőt még a köszvénye se hasogatta anynyira mint azelőtj. Ilonka vidáman és mosolyogva köszöntött be: — Nos, hogy vagyunk, fővezér uram? Bercsényi is mosolyt erőszakolt a morc arcára, amit ha meglátnak a palotabeliek, hát el nem hisznek a világ minden kincséért sem. / Bercsényi Miklós és mosolyogni? Hogy pászol ez a kettő össze? Már pedig igy volt, amin különben Ocskayné is nagyon elcsodálkozott, mert hát ő is hallott arról, hogy Bercsényi száműzte arcáról a mosolyt, a vidámságot De most olyan volt a fővezér, mintha kicserélték volna. A rigyolyás betegből, akinek még a közelébe is rettegtek menni, kezes bárány lett. És mindez egy asszony müve . . . * Csodájára is jártak Bercsényi uram kedélyváltozásának. Mert Bercsényinek ez a változása nemcsak külsőségekben nyilvánult meg, hanem a gondolataiban is . . Benn voltak néhányan a szobájában és ekkor valahogyan szó esett Vak Bottyánról. ■Egyszer csak megszólalt Bercsényi: — Vak Bottyán! . . . Nagyon derék ember ... És nagyon jó katona . . . A jelenlevők mintegy adott jelre összenéztek. Néztek és csodálkoztak! Nem akartak hinni a fülüknek, nem akarták valóságnak elfogadni azt, amit tulajdon füleikkel hallottak. Hihetetlen és csodálatos volt. Bercsényi Miklós megdicsért valakit, Bercsényi Miklós jót mondott valakiről. Ez olyan volt azok számára, akik jól ismerték a fővezért, mint valami csoda. Különös ember volt Bercsényi Miklós. Tele volt izzó hazaszeretettel, a magyar ügynek talán nem volt lánglelkübb rajongója, mint ő, amellett katonának is kitűnő volt, mert fegyelmet tudott tartani az egész kuruc sereg felett, hadászati tervei pedig már sok szép győzelemmel igazolták helyes gondolkodását. És mégis, Bercsényi minden zseniálitása mellett sem volt népszerű. Hire, neve meg sem közelítette Vak Bottyán vagy különösen Ocskay László népszerűségét. Ez is fájt Bercsényinek, de ennek maga volt az oka. Nagyon szerencsétlen természete volt, összeveszett, összeszólalkozott mindenkivel, amellett örömét lelte abban, ha embereket sikerült egymással összeveszitenie és ő, mint nevető harmadik örült annak, hogyan kapnak hajba miatta. Mindenkit kikezdett, mindenkiről csak rosszat tudott mondani. Dicséret, elismerés? Ezt ugyan hiába várták Bercsényi uramtól. Annál nagyobb volt hát most a meglepetés és csodálkozás most, hogy Bercsényi Miklós meghazudtolva egész múltját és Akik benn voltak a szobában, nem tudták sokáig magukban tartani ezt a szenzációt és amint elszéledtek a palotában, lelkendezve újságolták mindenkinek: — Csoda történt Bercsényivel! — A fővezér jót mondott valakiről . . . — Bercsényi megdicsérte Vak Bottyánt! A híradás hihetetlen izgalmakat váltott ki mindenkiből és aki csak hallotta, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Nem akartak hitelt adni . . . Annyira valószínűtlennek tetszett! Őszi szerelem Bercsényi uram nagyon megváltozott és mindezt egy aszszonynak köszönhette. Ocskayné alaposan ráncbaszedte a fővezéért, akinek állapotában lényeges javulás állott be, amióta Ilonka tulajdon patyolat kezével kenegette Bercsényi fájós részeit és úgy adta be néki az orvosságot, mint ahogy a kisgyereknek szokás beadni. Persze, járni azért még nem tudott és továbbra is szobafogságban kellett élnie, ami ellen erélyesen lázadozott volna a fővezér, ha nincs olyan szép ápolónője, mint amilyen Ocskayné volt. Olyan volt Ilonka ebben az időben, mint a viruló rózsa. Bercsényi uram az asszonynépet is lenézte, csak úgy foghegyről beszélt velük, amig csak úgy távolról ismerte, Ocskaynét sem sokra becsülte, annál jobban kezdte azonban azóta kedvelni, hogy alaposabban megismerte. S minél jobban megismerte, annál jobban megszerette. * Berc'sényi lepődött meg a legjobban akkor, amikor arra eszmélt, hogy mennyire szereti Ocskay feleségét. Ám amennyire meglepődött, annyira meg is rettent. — Szerelem ... — dörmögte magában egy éjszakán, amikor nehezen jött álom a szemére. — Nem való ez nékem, ilyen vén csontnak és mégis . . . Nem tudok szabadulni annak az asszonynak a képétől . . . Folyton csak Ilonkát iatta mzr^Hfiött. Akkor is, amikor nem volt mellette, amikor nem ápolta. Ilyenkor a lelki szemei varázsolták az újvári szobába és Bercsényi uram meleg szeretettel simogatta végig tekintetével karcsú, finom alakját. És ilyenkor, amikor senki nem hallotta, senki tanúja nem lehetett, akkor kitört belőle a vágyakozás, a sok elfojtott sóhaj: — Ilonka . . . Ilonka . . . Bercsényi szivében fellángolt az őszi szerelem. Ez az ember, aki annyira társtalan volt, annyira magába zárkózott mindenki elől, most szerelmes volt, mint valami süldő pataki diák. Ez a szerelem azonban nem a szépségeit hintette szivébe, hanem a keserűségét . . . A rózsa Bercsényi számára csak — töviseket termett. * * Mindjárt az első napokban érezte, hogy a szerelem menynyire lehetetlenség az ő számára. Egyszer szeretett életében és akkor is — férjes asszonyba kellett bélszeretnie, olyanba, aki — tudta nagyon jól — olthatatlan lángolással szereti az urát. Bercsényi érezte a helyzet visszáságát. Hiába lángolt fel a szivében ez az őszi szerelem, az asszony, akiért epekedett, elérhetetlen volt számára mindörökre. Annyira már ismerte Tisza Ilonát, hogy a szeretője nem lesz, az urát pedig el nem hagyja, még akkor sem, ha történetesen őt szeretné . . . De hát ettől is messze volt, ez is reménytelen volt számára. És keserű gúnnyal mondta önmagának: — Bolond, vén szivem . . . Csak fordulj be és folytasd tovább téli álmodat! De bizony hiába mondta, a szive nem fogadta meg a parancsot. Továbbra is hangosabban vert, amikor Ilonka belépett a szobába és Bercsényi uram arca ilyenkor kipirult, a szemében pedig csodálatos tűz lobbant fel. Hamarosan meggyőződött arról, hogy ez igy nem mehet tovább. Semmi értelme nincsen annak, hogy önmagát eméssze ebben a reménytelen szerelemben. Erősnek kell lenni és elfelejteni . . . Végét kell szakítani! Igen ám, de ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy ne lássa Ilonkát, mert ha látta, akkor akárhogy is ellene volt, mégis csak fellobbant szivében a vágy. Csak azt nem tudta, hogy szakadjon el tőle? A nagy titkot meg akarta őrizni a mama számára, senkivel nem akarta közölni, legkevésbé pedig T'onkával. Amikor uiból együtt voltak, beszélgetni kezdett: . — Hei, Ilonka — mondotta — rém leszek én már sohasem egészséges? . . . Ez a két rossz ló — és a combjára ütött — ugylátszik egészen el akar hagvni . . . — Már hogy mondhat ilyet kigvelmed, fővezér uram, amikor máris sokkal jobb az állapota, mint volt, amikor elkezdődött a kurálás . . . Ugye, hogy a kenőcs meg az orvosság mégis csak hatott . . . — Hatott, hatott — dünnvögte Bercsényi, — de mit érek vele, ha mégsem tudok vele táncra perdülni, de még csak sétafikáim sem. — Maid megjön ennek is az ideje! — Ki tudja, mikor? — Csak kigyelmedtől függ! — Tőlem? — Hát persze! — Hogyan? — Hogyan? Hát úgy, hogy fővezér uram komolyan gondol a baja kikurálására ... • — Bizony komolyan gondolok! Csak éppen doktort nem akarok látni . . . Ilonka nevetve legyintett: — Nem is kell ahhoz doktor! — Hát? — Van más orvosság is! — Micsoda! — Hát Pöstyén! Arról a helyről legendákat beszélnek . . . Emberek, akik már nem is voltak emberek, csak csuszó-mászó férgek, ép és egészséges férfiakká váltak, hogy fürdőztek a tó vizében . . . Azt mondják, hogy csodálatos hatással vah minden olyanfajta bajra, ami kegyelmedet is kínozza . . . Bercsényi megcsóválta a fejét. — Nem hiszek én abban! A következő pillanatban azonban már arra gondolt, hogy helytelenül cselekedett, rosszul beszélt, mert hiszen éppen a pöstyéni utazás volna a legnagyszerűbb alkalom arra, hogy elszakadjon Ilonkától és eltemesse szive mélységes, nagy szerelmét. És ebben a pillanatban már meg is fogamzott Irénné az elhatározás, hogy elmegy Pöstyénbe. Nem azért, mintha hitt volna a gyógyulásában, hanem csak azért, hogy elszakadjon Ilonkától. Az elhatározáson azután alaposan segített Ilonka, aki el kezdte biztatni, kapacitálni Bercsényi uramat: — Dehogy is nem segít . . . Rosszul teszi fővezér uram, ha ebben is hitetlenkedik . . . Vannak ilyen gyógyító erejű vizek, amelyek jót tesznek bizonyos betegségnek . . . Jómagam is tanúja voltam, hogy milyen áldásos a hatása, hogy amikor Bécsből odavittek, hogy kicseréljenek . .. Láttam, hogy mennyire használt és hallottam az emberek hála adó szavait . . . Bercsényi felkacagott: — Hát jó. Isten neki! Elmegyek! Ilonka megörült. Csak úgy ragyogott a zarca a boldogságtól. Nem azért, hogy Bercsényi beleegyezése voltaképpen azt jelentette, hogy a fejedelemasszony és Wohlfahrt Emilia grófnő elérték a céljukat, hanem tisztán, becsületesen csak annak örült, hogy Bercsényi végre-valahára ad valamit az egészségére és bizonyosra vette, hogy Pöstyén meg is gyógyítja, egészségesen tér majd vissza. Boldogan újságolta mindenfelé, hogy a fővezér megfogadta a tanácsát és elutazik Pöstyénbe. Emilia is meghallotta. És elégedett mosollyal szólt Ilonkához: — Brávó! Gratulálok, ezt nagyon ügyenesen csinálta. * A következő nap Bercsényi uramat felpakkolták egy gyorsjáratú kocsira és Héczy Boldizsár, egy fiatal vice-hadnagy kíséretében elutazott Pöstyénbe. A fővezér nagyon meghatottan búcsúzott Ilonkától, megköszönte, hogy annyit fáradozott érette. Többet nem igen mert mondani, mert már nagyon remegett a hangja, már pedig az elérzékenyülés nem igen volt kenyere a morcarcu és zordszivü Bercsényinek. Inkább abbahagyta hát a bucsuzkodást. Ilonka is megindultan búcsúzott, javulást és jó egészséget, táncos lábakat kívánt Bercsényinek, mire visszatér Pöstyénből. És a bucsuzásnál még odakiáltott Héczeynek: — Aztán kigyelmed jó ápolója legyen a fővezérnek . . . Legalább olyan jó, mint amilyen én voltam . . . * Annak a napnak az estéjén, amelyen Bercsényi uram elutazott a pöstyéni betegkurára, egy poros hintó futott be az érsekújvári fejedelmi szállás udvarára, két más kocsi kíséretében. Wratiszláv volt, a prágai kancellár és munkatársai, akik a fegyverszüneti tárgyalások meghosszabbítása, illetve a békefeltételek ügyében érkeztek Újvárra . . . Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély A szekér, amelyben Vinczédi Marci és Czinka Panna vívták ádáz, elkeseredett küzdelmüket, amely e pillanatban már —*■*-' különösen a leány számára — élet-halálharc volt, vad robajjal robogott előre, a megvadult lovak vonszolták, ragadták, magukkal a meredek völgy felé, ahol a biztos halál várakozott mindkettőjük számára. így folyt ez a küzdelem már jó tiz perce és hogy Panna eddig is tartani tudta magát a hatalmaserejü Marcival szemben, az csak az elszántságával volt magyarázható, elszántan, mindenre készen szállt szembe könyörtelen üldözőjével s még attól sem rettent meg, hogy talán belepusztul ebbe a gyötrelmes küzdelembe. Ütötte-verte, tépte, harapta, karmolta Marcit, ahol csak érte s bizony más legény már récén feladta volna a küzdelmet az ilyen makacs és konok ellenféllel szemben, Marci azonban nem olyan legény volt, hogy legyőzötten visszavonult volna, különösképpen győzni akart, most, hogy ennek a győzelemnek édes ára álmainak álma: Czinka Panna lett volna. A nagy viaskodásban nem vettek észre semmit . . . ami körülöttük történik. Azt sem vették észre, hogy amikor a megvadult lovak a szekérrel együtt levágtak az országútiéi az erdei útra, a jobb kéz felé eső részén, egy tágas tisztáson lovasok pihentek. Hogyan is vették volna észre ezeket a békességben heverésző lovasokat, amikor néhány pillanat alatt elsuhantak mellettük s ezalatt a néhány pillanat alatt is folytonosan egymással voltak elfoglalva. Czinka Panna minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon Marci kezei közül, amelyek vaskapcsokként vették körül, Marci viszont igyekezett keresztülhúzni Panna számításait és amikor észrevette, hogy a kocsiról le akar ugrani, még szorosabban szorította magához. Közben Panna persze folyton kiáltozott: — Segítség! . . . Szabadítsanak meg . . . Mentsenek meg . . . Segítség! . . . A kétségbeesett kiáltás elszállt a tisztáson heverészőkhöz, akik különben már észrevették a viaskodást is és látták,, hogy valami nincs rendben. A pihenő lovasok mind török ruhában voltak. (Folytatjuk)
