A Jó Pásztor, 1952. november-december (30. évfolyam, 46-52. szám)

1952-11-28 / 48. szám

PAGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított« Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 173« EAST 22nd STREET CLEVELAND 14. OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre ..........................$5.00 Fél évre ............................ 3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ..........................$5.00 Half Year........................3.00 Entered as second class matter September 1st, 1988, at the Post Office ox Cleveland, Ohio, ander ehe Act of March 8rd, x87 9. ÍGY MŰKÖDIK A DEMOKRÁCIA Mult héten Eisenhower, a megválasztott, és Truman, a visszavonuló elnök konferencián találkoztak a Fehér Ház­iban. A találkozás természetesen égető szükségesség volt, mert az uj elnöknek meg kell ismernie az időszerű kormányzati és világhelyzeti problémákat, hogy amikor hivatalát elfoglalja, a legrövidebb időn bélül képes legyen döntésekre. A találko­zás, mint a leírásokból olvasható, sőt a fényképfelvételekből látható is, nem valami barátságos hangulatban folyt le. Talán a szenvedélyes kampány keserű szájize még nem múlt el, ami emberileg érthető. Mindazonáltal, ez a találkozó szemléltető példa volt az amerikai demokrácia működésének formájából. A találkozó szemléltette, hogy egyéni megbántottság, sze­mélyi keserűség háttérbe szorul az ország érdekével szemben. Az amerikai politikai életben hagyomány, hogy jelöltek ke­mény, gyakran nyers módszereikkel hadakoznak egymás ellen. De ha a nép választott, a keserűség megszűnik és az uj el­nököt mindenki magáénak tekinti. Eisenhower ma mindnyá­junk elnöke — beleértve Trumant, ha visszavonul — és nem­csak azoké, akik rászavaztaík. A találkozón egyébként kizárólag kü'l ügy ékről volt szó, ami ismét csak szemléltető példája annak, hogy belügyi kér­désekben lehet nek ellentétes véleményeink, de az ország kül­­ügyei dolgában egyek vagyunk. Meg vagyunk győződve, hogy külügyi szempontból csak a személyek fognak változni a kor­mányban, a vezérlő szempontok nem. NEM KELL FÖLD A PARASZTNAK? Ha hinni lehet a pesti Népszavának, a magyar paraszt nem szereti a földét, jobban szereti a szén vájását mélyen a föld alatt. Ezt lehetne hinni, ha az ember ejhinné a Népszava itt következő meséjét: A Borsodi Szénbányászati Tröszt vállalatainál és üzemei­nél is igen sok gondot okoztak a kétlaki dolgozók. Bak Pál szuhaikállói bányász például — aki othon négy hold földjén is gazdálkodott — télen, amikor a mezei munka szünetelt, 140—150 százalékos teljesitményt is elért, március­tól azonban már csak 70—80 százalékos teljesítménnyel dol­gozott. A múlt évben igazolatlanul is mulasztott, ez gvben ugyan nem maradt távol indokolatlanul munkahelyéről, de a földmunka annyira kifárasztotta, hogy a bányában hónapo­kon keresztül nem teljesítette tervét. Munkatársa, Nagy Sándor toborzott bányász, akivel egy csapatban dolgozik, és akit ő tanított be, állandóan 120—130 százalékos teljesitményt ért el. Keresete a nyári hónapokban is megközelítette a 2000 forintot. •i. Ez gondolkodóba ejtette Bakk Pált. Felajánlotta földjét s amióta megszabadult a tehertől, frissen, kipihenten jele­nik meg a munkahelyen, melegcsákánnyal vált s augusztusban több mint 2000 forint fizetést vitt haza. Ugyan ki hiszi ezt? Az igazság a következő: Sztálin magyarországi helytartója, Rákosi Mátyás, tavaly egy uj fogalmat dobott be a magyarországi politikai szó­­használatba: kétlaki munkás. Kétlaki az olyan paraszt, akit rábeszéléssel, terrorral gyári vagy bánya-munkára fogtak és amikor a gyárban vagy bányában betanították, arra kény­szerítenek, hogy adja el az államnak a földjét s minden ide­jét, minden erejét a gyári vagy bánya-munkának áldozza. Mert a szovjet parancsára a magyarországi gyarmaton el­sőbbsége van a szovjet tábor felfegyverzése érdekében az ipari termelésnek. A természettől fogva mezőgazdasági Ma­gyarországot Sztálin utasítására át akarják alakítani nagy ipari műhellyé — a szovjet békepropagandájánaik, vagyis há­borús készülődésének szolgálatára. így kell érteni azt, hogy a paraszt, ha választania kell, nem a földet, hanem a gyárat vagy a bányát választja. És bi­zony választania kell, mert igy kívánja ezt a főur, a Nagy Fel­szabadító és Hadisarc Behajtó. Saját szüleinek volt a hóhéra Kora hajnalban, mély álom­ból vert fel a floridai Tampa város napilapjának munkatársa, Rodney Donnell, aki Cleveland­­ban p,ár év előtt a Szabadság napilap látogatója volt, és har­sányan, parancsolólag kiabálta: — Siess, a lapom repülőgé­pe már vár minket és visz a hi­res Miami városba, ahol még nekünk is ‘ szokatlan gyilkos van a rendőrség kezén. Narancs és fenyő erdők fe­lett jóformán még egy óra sa telt el, már Miamiben voltunk és szemtől-szembe láttuk a gyil­kost. akinek adatai ezek: Claus Eichen a neve, 16 éves és 22 kaliberű fegyverével ap­ját-és anyját lőtte le New Jer­sey állam Kearny városában. A többit a rendőrség embe­rei mondták él nekünk. Az őrjá­rat cirkáló rendőrnek feltűnt az, hogy a vékonypénzü legény­ke más államba való autómobilt hajt. amely tele volt porral és sárral, tehát gyanút fogva meg­állította. Az autóban hátul két­csövű nagy vadászfegyvert, két golyós pisztolyt, két nagy va­dászó kést és egy fejszét ta­lált, amire a fiút letartóztatta. — Kísérletet se tett arra, hogy ellenálljon, holott nekem fegyver se volt a kezemben. Ezt a rendőr mondta, aki a legény mellé ült az autómor bilba és anélkül, hogy megbi­lincselte volna, bevitte a köz­ponti rendőri épületbe.- Ott nyomban vallatóra fogták és ek­kor Claus szinte megdöbbentő hidegvérrel mondta: — Agyonlőttem az apámat és az anyámat, mert azt követel­ték tőlem, hogy állandó mun­kát vállaljak és többé ne jár­jak a középiskolába. Olyan módon adta ezt elő, hogy az elfogatási végző rendőr 'megdöbbenve jelentette ki: — Ez volt a leghidegvérübb bűnös, akit valaha elfogtam. A szokásos rendőri nyomozás azonnal megindult telefon ut­ján és az első szóra kiderült, hogy a legényke tényleg agyon­lőtte szüleit. Az iskolában a leg­jobb tanulók közül való volt. Az egyik vagy a másik szülőt ál-Irla: GONDOS SÁNDOR mában lőtte agyon. A gyilkos­ság után összeszedte az értékes holmikat és anyjának arany­ból való jegygyűrűjét Miami vá­rosában 12 dollárért zálogba tette, mert pénze már nem volt. Saját vallomása szerint álmá­ból ébredt fel, megtöltötte a fegyvert, lelőtte szüleit és ak­kor minden elhomályosodott előtte, csak éppen ez forgott fe­jében: — Meg kell szöknöm, mielőtt a villamos székbe kerülnék., A gyilkos fiú beismerte, hogy apját gyűlölte, mert az tanu­lás helyett testi munkára kény­szer itette, de anyját szerette és ezért esztelenségnek érzi, hogy megölte. Ez a tényállás. Most jön a nagy kérdés: Mi vitte ezt az éretlen legénykét ilyen borzal­mas tettre? Előzetes orvosi vélemények szerint a fiú ugyan látszólag épelméjű, de valami belső baja lehet, amelyet majd csak az orvosok fedezhetnének fel. Az apa lemészárlását meg lehet magyarázni, de nem azt, hogy az anya is elpusztult. Nincs talán a mai korszakban többé a gyer­mekekben az anyák iránt való szeretet? Lehetetlennek látszik az, hogy ez a német családból való fiú teljesen egészséges len­ne. A rendőri felfogás az auto­mobilban talált sok fegyver alapján azt hiszi, hogy ez a le­gény banditának készült. Ta­lán a sok rossz mozikép, detek­­tivregények, és hasonlók zavar­ták meg. Ha véletlenül nem fog­ják el, talán egész csomó gyil­kosságot követ el. Mikor majd ez a tragikus ügy bírói tárgyalás alá kerül, nem szeretnék esküdt lenni, mert benneni^rősen kiérlelő­dött ez a tudat: Egész nevelési rendszerünk rovssz, ifjúságaink el van vadulva. Öreg, hetvennyolc esztendős koromra feleségemmel, aki het­ven éves, ebben az idegen vá­rosban este vacsorázni men­tünk és annak végén gyalog indultunk hazafelé, hogy pihe­nőre térhessünk. Megdöbbenve láttuk ,hogy az utcák a város közepén tele voltak fiatal, is­kolás fiukkal és leányokkal, akik arasznyi nadrágkát visel­tek. Szinte tüntettek azzal, hogy csaknem mesztelenek és két­­izben félretoltak bennünket az útról. IMikor szelíden tiltakoz­tam, durva szavakat szórtak fe­lém. A gyermekek nevelésében a fegyelem teljesen hiányzik. Láttuk ezt a jezsuita szerzete­sek fényes templomában vasár­nap, amelyben alig volt gyerek vagy fiatal. A templom mellett középiskola van és ott is ural­kodik a jelszó: Kíméletesen kell bánni a fiatalsággal) Nádpálcának, somfavessző­­nek hire sincs a nevelők kezé­ben. A tanítók és tanárok ren­geteg bosszúságot kell nyelje­nek, bár talán már megszokták és nem törődnek vele. Az ame­rikai közvéleménynek súlyos hibája az, hogy szentnek és sért­hetetlennek tartja a gyereket és a fiatalságot, mert felfogása az: Majd ha felnőtt, az élet jobbra tanitja. Az atomkémek Irving Kaufman new yorki szövetségi biró a január 12.­­ével kezdődő hétre tűzte ki Ju­lius és Ethel Rosenberg kivég­zését. A házaspárt a múlt év márciusában atomkémkedés miatt ítélte a biró halálra. A Legfelsőbb Bíróság megtagad­ta az ítélet hatályon kívül he­lyezését, úgy hogy most már csak elnöki kegyelem mentheti meg a hazaárulókat a villany­széktől. KIS ItŐMKA KÁR ÉRTE Egy francia professzor meg­látogatta Amerikában egyik egyetemi tanár barátját. Miköz­ben beszélgettek, egy nagyon bájos diákleány jött a tanár szo­bájára. A francia professzor nem tudta levenni a szemét a szép diákleányról és mikor az el­távozott, elragadtatással kiál­tott fel: — Milyen elragadó teremtés! Szegény gyermek! — Hogy-hogy szegény gyer­mek, — kérdezte álmélkoiva az amerikai professzor. — Hát azért, mert ilyen fia­tal, ilyen szép és nem iPárisban él. Hosszuujju mester A Páris melletti Neuillyben letartóztattak egy 53 éves be­törőt, amikor éppen egy ajtóki lincset szerelt le. A vizsgálat so­rán megállapították, hogy a be­törő négy szobás lakás tulajdo­nosa, amelynek minden beren­dezési tárgyát, i a rádiótól a für­dőkádig, — összelopkodta. A szokás rabja ■——■fr — c— jfr-.' y~m — A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR HOL A BOLDOGSÁG MOSTANÁBAN? MEGÍRTAM a ROSSZNAK: én állást c*»*-ólek; olyat, amelyből majd urasan megélek. Miért legyek iró? Versfaragó költő? Miért legyen rajtam kopott a felöltő? Miért legyen csámpás öreg cipőm sarka s miért rijtes-raojtos a nyakkendőm farka? Miért legyen tükrös, fényes vén nadrágom, amelyben a saját sorsomat meglátom? HAJ, BIZONY, FELEIM: én dzsábot cserélek; olyat, amelyből majd urasan megélek. De hogy kezdjek hozzá? Van egy jó ötletem: kiknek más a dzsábjuk, sorban felkeresem. Mondják el mind sorba, mily gyöngy az életük, én pedig örömmel cserélek majd velük. / Máris elindulok hírszerző követnek; ime a válaszuk, amint következnek: ERDŐTÜZEK Egymillió akernyi erdő égett le ezidén 18 államban. A tüzek 90 százalékát emberek okozták, nem pedig- a nyári szá­razság, vagy villámcsapások. Egymillió aker füstölgő erdő sötét fellegékkel borította be az éget az ország egyrésze fölött. Milliós értékek pusztultak el, nem szólva a felperzselt mezőkről és tanyákról Az erdőőrök szerint kirándulók hanyagsága okozza a leg­több tüzet. (A. könnyelműen égve hagyott tábortűz, áz elha­jított égő cigaretta nemzeti kincseink legjavát semmisítették meg. Az ilyen tüzek oltása, ha a lángok egyszer elharapóz­tak. majdnem lehetetlen. A megoldás nem olyan egyszerű. A közönséget nem zár­hatják el az erdőktől. Néhány lelkiismeretlen ember miatt nem foszthatnak meg százezreket attól az élvezettől, hogy a nyári hőség elől hétvégeken az erdők hüsébe menekülhes­senek. Nem elég feliratokkal, jelszavakkal figyelmeztetni a ki­rándulókat. Már az iskolában kell elkezdeni átnevelésüket és rászoktatni őket az elővigyázatosságra. Azokat pedig, aki­ket rajta kapnak, hogy okai az erdő tüzeknek, példás bünte­tésben kell részesíteni. Nem úgy mint eddig, hogy aránylag kis pénzbírsággal uszták meg a dolgot. A SZABÓ: Mit hallok, jó uram: szabó akar lenni? Well: 20 évvel előbb fogják eltemetni. A szabó élete szenvedések pokla, tűnek és cérnának reménytelen foglya. A SUSZTER: Csiriz, dikics, lábszij, faszög és kaptafa átkozott, aki csak rágondolt valaha. Mintsem megkóstolja a suszteráj izit: egye meg ebédre inkább a csirizit! A MÉSZÁROS: Amikor elmentem barmok hóhérának, hogy kedvébe járjak szegény jó apámnak: keszkenőjét anyám százszor telesirta: “a taglóval viszel, kedves fiam sírba.” A villamos 'majdnem elgázolt egy embert. Nagy csődület tá­madt, valaki rendőrt hiv, a vil­lamosvezető pedig rárivall a póruljárt utasra: — Mi az? . : . Nem hallotta, hogy kétázer csengettem? — De igen — feleli angyali nyugalommal a járókelő —, csakhogy én szobapincér va­gyok és nekem háromszor kell csengetni. v A NYOMDÁSZ: Vakít a sok betű; öl az ólomméreg; mégiscsak valahogy, éppen hogy megélek. És micsoda Írók . . . micsoda Írások! Micsoda megkergült elmenyilallások! Siratom a papirt, siratom a gépet: egyik sem éri meg a nyomdafestéket! A BOSSZ: Látja, öreg álmos: ébredjen fel végre ne vágyódjék többé más, jobb mesterségre. • ...........S TM—r--<g— = ........'O-" Csodaváró Két jóbarát találkozik: — Miért vágsz ilyen rettene­tes képet? — kérdezi az egyik. — A jövőre gondolok. —■ Nem tudod, mi lesz? — Hogy mi lesz, azt tudom. Csak azt szeretném tudni, hogy addig mi lesz. ..................................................................... i «.I —— ■ ■ i " rí i ■ ' A SELMEC1 DIÁKÉLET Irta: RÓTH GYULA Steingrube volt Selmecen annak a városrésznek régi né­met neve, amelyben a főiskola régi, szerény erdészeti épüle­tei állottak és ahol az uj paloták legelsője, az erdőmérnöki, épült. Rajta kívül ott volt még a bérces Hibalka, amelynek házai körülbelül 2000 méterrel másztak feljebb a Paradi­csomhegy és Tanád meredek lejtőin. A keskeny völgy aljában volt az Alsóváros. A főiskola erdészeti palotájának közvet­len közelében állott egy kurtakorcsma, ez volt Steingrub© nagyközség községháza, itt tartotta a kupaktanács heti gyűlé­seit. Steingrube a magyar diákság alkotása volt és lakossága nagyobbrészt az erdőmérnökségből került ki, amely termé­szetesen az erdészeti épületek közelében keresett lakást. Ezek pedig a város keleti szélén lévén, az innenső hegy olda­lon. messze estek a túlsó hegygerincen álló Neuschachttól. Az a törekvés, hogy az ebben a városrészben lakó diákság számá­ra hasonló központot teremtsenek, amilyen Hibalkán a “Neu­­schacht” alkotott, hozta létre Steingrube nagyközséget, amely a diákok nagyobb részének otthona volt. A rendre Steingrube kupaktanácsa szigorúan ügyelt. Steingrubenak volt érdemes birája; régen, mielőtt Göre Gábor biró ur született, a hasonmása vezette már Selmecen a kupaktanácsot. Volt főpennája, kis pennája, kántora, voltak esküdtjei, alabárdos bákterjei és polgárai, az utóbbiak közül a pajzán diákjókedv jóvoltából az érdekes alakok egész so­rozata került ki. Volt ott nagykövet, képviselő, kutyapecér, plébános, rabbi, sakter inzsellér, okleveles bába és minden­féle egyéb. A biró jelvénye óriási bunkósbot volt, a főpennáé öles toll­szár, kis pennáé 2 méteres ceruza, a bakteré bunda, lámpás, tülök és alabárd. Steingrube nagyközség területén a városi rendőrségnek éjjel nem volt mit keresnie, a bakterek ügyeltek a rendre és este 9 órától kezdve a soros bakter óránként végigjárta Steingrube utcáit, elénekelvén Steingrube hivatalos nótáját, amelyben annak kicsúfolása foglaltatik, hogy Steingrube tor­nyán óra nem volt. Ha Steingrubeban óra volna, Már kilencet ütött volna, De mivel hogy nincsen óra, Csak úgy mondom találomra. Óra! de minek is volna nekünk? Csak azt látnok, hogy elkéstünk! így fordította Isten jóra, Hogy Steingrubeban nincsen óra! Steingrube honosította meg a diákhurcolkodásokat, amik látványossága fejlődtek ki. Ha steingrubei polgár, t. i. diák, lakást cserélt, akkor kivonult az egész nagy község, ki koffert, ki ruhadarabot, gallért, könyvet ragadott, szóval a hurcolkodó diák összes — Mm túlságosan sok — ingóságát társai vitték a hagyományos libasorban ami a selmeci szűk utcák é.s még szükebb járdák szükségképpeni következménye volt — a régi lakásából az újba, természetesen útba ejtve a fő utcát is. A nagyobb hatás kedvéért az egész ruhatárt egyenként szedték szét és a diszkrétebb ruhadarabokat diadalmi zászlókként hordozták körül. Ezt a baráti szolgálatot azonban csak steingrubei polgár­nak tették meg, annak sem ingyen, mert a községben elfoglalt rangja és tehetősége szerint a megtisztelt diáknak 1—2 kis vagy nagy hordó sört kellett “voksolnia”, amit menten beittak a községházán. A hordó sör számítási egység volt Steingru'be nagyközség­ben. Egy nagy hordó sör önkéntes lefizetése árán a diák egy­­egy évre virilista lett a községben: a rendes adó hetenként egy picula volt, amit a végrehajtó könyörtelenül bevasalt. A nem­­fizető polgárt egyszerűen ideiglenesen megfosztották polgári jogainak gyakorlásától, vagyis az elég gyakran adódó hordó sörökből nem kapott. A legnagyobb ünnepélye Steingrubenak a disznótor volt. Az erdészeti “kisgyakorlatoik” (a közeli kincstári erdő­­gazdaságban való tanulmányi kirándulások) alkalmával a szakközönség szórakoztatása körül szerzett érdemek elisme­rése fejében a szomszédos kincstári erdőhivatal vezetője évenkint egy hizott disznót adott Steingrubenak, amely az “akadémikus disznó” neve alatt hizott az ólban. A kellő göm­­bölydedség elérése után a disznót szekéren hozták fel a vá­ros kapujáig, ott már várta egész Steingrube kupaktanácsos­­tul, bíróstul, ünneplőbe kiöltözve. A disznót szépen feldíszí­tették szalagokkal és virágokkal és a steingrubei vályogvetők cigányzenés kíséretével ünepélyeS libasorban végigvitték a városon Steingrube község házáig, ahol leolték, feldolgozták és addig ülték a tort, amig a disznóból futotta. Csak a sonká­kat tették el későbbi alkalomra. Táncmulatságokat, előadásokat is rendeztek a diákok, amelyek közül kettőnek volt speciális jellege: a balekbál, amelyet a balekok rendeztek é,s a valéta-bál, a végzett diákok búcsúztatója. A farsang végén nagy álarcos felvonulást tartottak, amely a diákok .tréfás jókedvének és szellemes találékonyságának bőséges alkalmat adott az érvényesülésre. A felvonulás ren­desen revü volt, amelyben az elmúlt év eseményei tréfás vál­tozatban tértek vissza. De nemcsak mulatságból állott a selmeci diák élete-, meg­csendültek abban a komoly hangok is. A hazafias ünnepé­lyekről sohasem feledkeztek meg. A komoly mozzanatoknál érvényesült legjobban a selmeci diákélet alapja, a barátság, baráti hűség! Ha egy diák súlyosabb betegségbe esett, azt éjjel-nappal ápolták társai, akik erre az ifjúsági kör részé­ről turnosokban rendeltettek Iki. Soha meg nem történt, hogy ez alól a szolgálat alól valaki kivonta volna magát. Ha pedig a halál kaszája csapott le, tíz ifjúság közköltségen rendezett temetésü,a főiskola aulájából, olyan pompával és ünnepélyes­séggel, amilyen másutt csak az élet kiváltságosainak jár ki. A temetési szertartás ősrégi hagyományához tartozik a rava­tal mellett való állandó egyenruhás diszőrség (fel© erdész, fele bányász volt), a kétoldalt sorakozó fáklyások végtelen sora, a gyászzene, a klopacska kísérteties kopogása, a búcsúz­tató beszéd, ének, a vadásztársak sortüze és az elhunyt nótá­jának a nyitott sírnál való elmuzsikálása, valamint, hogy tár­sai vitték vállukon a koporsót a sirig és az ez alkalommal vi­selt széles fehér vállszalagot a nyitott sirba dobták. A temetést (követte a gyász-szalamander. Elsötétített te­rem homályában, teritetlen faasztalok mellé ülve sorakozott a diákság, mindegyik sörös kancsóval a kezében, néma csed­­ben, még csak suttogás sem volt hallható. A mellék terem­ben megszólalt a klopacska — a bányászokat munkába hivó, fakalapáccsal vert deszkának sajátságos, ikisérteties hangja — azután felhangzottak a sötétben a szalamander vezénysza­vai: Szalamanderek! Felállással tiszteljük meg elhunyt sza­­lamender társunk emlékét! Valamennyien felkelnek. Rövi­den, fojtott hangon pattognak a szertartás vezényszavai, vé­gül a parancs: ex! amire mindenki fenékig kiüríti poharát. (Folytatás a 7-ik oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom