A Jó Pásztor, 1951. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1951-12-29 / 52. szám
PAGE 2. OLDAL JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR Megjelenik minden pénteken (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TARRANT alapította AZ I IOISO CSODA Irta: KÁRPÁTI AURÉL Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nJ STREET Telefon: CHerry 15028 ־ CLEVELAND 14, OHIO ELŐFIZETÉSÉ DIJAK: Egy évre ........................í Fél évre .......................... SUBSCRIPTION RATES: $5.00 One Year 3.00 Half Year $5.00 3.00 Entered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 8rd, 1879. BOLDOG UJESZTENDÖT? Boldog ujesztendőt kívánunk — de vájjon úgy fest-e a kőzeledő uj esztendő, hogy boldog lesz? Nem hunyhatjuk be szeműnket a tény előtt, hogy az égen sötét viharfelhők gyülekeznek. A levegőben sok a gyúlékony anyag és az idegek pattanásig feszülnek. Hivatalosan béke van és mégis, a világ minden pontján folyik a vér. Nincs értelme újév küszöbén port hinteni a szemekbe és üresen vigasztaló szavakat mondani. A veszély nagy és hozzá kell szoknunk ahhoz az érzéshez, hogy válságos időket élünk. De vigasztalásul és bátorításul hadd emljtsük meg, hogy a “.válság” majdnem állandó állapot az emberiség életében ebben az évszázadban. A két világháború közötti két évtized egyetlen és szakadatlan válság volt. “Lelki beállítás kérdése az egész” — mondta Churchill a válságokról és ő kétségkívül tud valamit erről a lelki állapotról. Mi, a Jó Pásztor szerkesztősége, ha nem is vidáman, de bizalommal nézünk az uj év elé. Tudatában vagyunk, hogy fogadott hazánk ereje napról-napra gyarapodik és úgy érezzük, egy erős Amerika képes megőrizni a békét. S ha nem — Amerika ereje képes biztosítani a győzelmet. S igy, ismét egyszer, nyugodt önbizalommal üdvözöljük az idő kerekének forgását, abban a tudatban, hogy mi, és nem mások, vagyunk a kovácsai sorsunknak. Kérjük olvasóinkat, hogy ugyanezzel a törhetetlen önbizalommal nézzenek az 1952-es uj esztendő elé. TESSÉK KÉREM KÉZZEL-LÁBBAL DOLGOZNI! A Szabad Nép jelenti, hogy a surjányi állami gyapotgazdaságban két sztahanovista gyapotszedő lány, Gulyás Rózsi és Ha- Jász-Mari, egy nap alatt öt ,napi munkateljesítményt értek el. De akárhogy is erőltették a munkát, ennél nagyobb eredményt nem tudtak elérni. Szerencséjükre azonban, puszta véletlenségbői, a gazdaságban jár Szkoblyikov elvtárs, a hires orosz gyapotszedési szakértő, és megmutatta a lányoknak, hogyan lehet még többet szedni. így: egyszerre kétfelől kell szedni, balkézzel balfelől, jobb kézzel jobbfelől. Ennek a remek módszernek alkalmazásával aztán a lányok az addigi napi 102 kiló szedést 170 kilóra felfokozták. De ezzel sincsenek még megelégedve, azt mondják, hogy addig nem nyugosznák, amig el nem érik a napi 240 kilót. Majd elérik a napi 240 kilós átlagot, ha nem csak két kézzel, hanem két lábbal is szedni fogják a gyapotot. Persze — Rózsi és Mari még ennél is sokkal nagyobb teljesitményt érnének el, ha nem Szkoblyikov elvtársnak, a kiváló orosz gyapotszakértőnek módszerét alkalmaznák, hanem rendelnének a reakciós, imperialista, háborususzitó Amerikából egy International Harvester-féle vagy John D.-féle vagy Mack Rustféle gyapotszedő gépet. Azzal már 1937-ben napi 500 bálát vagyis 6500 fontot vagyis 3000 kilót lehetett szedni, mint a lexikonban olvassuk. Sajnos, nem vagyunk gyapotszakértők s igy nem tudjuk megmondani, hogy a legújabb modelek mennyit szednek; biztosan napi 3000 kilónál sokkalta többet. Rózsika, Marika, gyertek Amerikába, itt jobb dolgotok lesz! Itt csak a gépektől követelnek meg sztahanoyista csucsteljesitményeket.! > A forlii prédikátorok az Urnak 1290-ik esztendejét írták arannyal és pirossal festett pergamenttekercseik alá, mikor meghalt Jakab testvér, a szent Domonkosról nevezett kolostor perj élj e. Jámbor,szentéletü férfiú szállott vele sírba, akinek elmúlását a város szegényei és gazdag urai egyformán fáj dalmás szívvel gyászolták, s disz nélkül való koporsóját könynyezve kisérték utolsó útjára, a San Mercuriale székesegyház egyik mellékkápolnájába. Halála után tizednapra — épp abban az órában, amelyben lelkét kilehelte — vörös márványlappal födött sírja előtt csodálatos dolog történt. Egy Jacopo Catracane nevű béna sarukészitő, aki az elhunyt pártfogását kérte imáiban a kápolna hűvös boltivei alatt, hirtélén összerázkódott, eldobta mankóját s az esti áj tatosságra egybegyült hiyek legnagyobb álmélkodására járni kezdett. A püspök orvosa és az első vikánus, akik még aznap kiküldettek a szokatlan eset megvizsgálására, kétséget kizáróan megállapították, hogy a sarukészitő csodás módon visszanyerte hét és óta béna lábainak épségét. Ettől kezdve számtalan beteg, bélpoklos, néma, elmeháborodott s más szerencsétlen embér kereste fel naponta a kegyes életű perjel sírját s a templom könyveinek tanúsága szerint sokan meghallgatásra találta’k az Urnái,Jakab testvér érdemeiért. A csodatevő halott hire csakhamar elterjedt az egész tartományban, Bolognátói Ravennáig, sőt az Alpok lejtőin túl is és egyre többen zarándokoltak Forliba, a San Mercuriale kápolnájában keresve irt szenvedéseikre. Advent tájáp már Velencében is sokat beszeltek forlii Jakabról. ,,Amikor pedig egy selyemmel keres-ISMERÜNK SZÉP MÁKVIRÁG’ A Voice of America uj módszerrel harcol a vörös gonosztevők ellen. Minden nap lelepleznek néhány rabszolgahajcsárt, akik az urániumbányák ,és munkatáborok foglyait hajszolják a végkimerülésig. Bemondják a nevét, szokásait, címét, leleplezik a múltját és aztán igy folytatják: —- Ismerünk, szép mákvirág, emlékezni fogunk rád, ha eljón a leszámolás napja. A leleplezések következménnyel jártak, mert az underground Csehszlovákiában megölt egy ilyen fogolykinzót. Keleti Németországban több kommunista zsarnokot véresre vertek. Romániában felgyújtották egy áruló házát. Lélektanilag is eredményes az idegháborunak ez a módszere, mert a pellengérre állított kommunisták kényelmetlenül érzik magukat, amikor hallják, hogy gazságaikért számot kell majd adniok. Mint annak idején Hitler cinkosai, ők is biróság elé kerülnek, ha majd üt a leszámolás órája. Valljanak szint az urak E cím alatt egyik novemberi számunkban Láp Pál elméikédett egy Cleveland városából jött panaszos levélről, amelynek írója azt kérdi, miért nem vallanak szint a ruthén Felvidékről származó amerikai magyár intelligencia tagjai abban a kérdésben, hogy ez az ősi magyar föld, amely az első világháboru óta újra meg újra gazdát cserélt, végül is jogszerint hová tartozzék. “Mit várhatnak tőlünk, akik más vidékről való magyarok vagyunk?” —■ teszi fel a kérdést a cikk írója. Erre a levélre és erre a cikk're most egy michigani olvasónk néhány mély hazafias érzületről tanúskodó és talpraesett megjegyzést tesz. Először is, figyelmeztet, arra nézve nem lehét kétség, hogy a Kárpátalja melyik nemzethez tartozzék. Azt a területet az igazságtalan trianoni béke szakította el Magyarországtól, amely békét magyar ember sohasem ismert el jogszerűnek. Csehszlovákia nem volt annak a magyar földnek jogos tulajdonosa s ezért Benes csehszlovák köztársasági elnöknek nem volt joga 1945-ben a Kárpátalját, amely nem volt az övé, Sztálin szovjetbirodalmának ׳adni. Másodszor pedig, mondja helyesen olvasónk, a magyar hazaszeretet egy és oszthatatlan, tehát a Kárpátalja sorsa nemcsak az onnan származóknak, hanem minden magyarnak Szi’ ve ügye, aki a szentistváni Ma’ gyarországról soha lemondani nem hajlandó. kedő, gazdag nemesnek az ördögtől megszállott fia gyógyultan tért vissza a velencei lagunák közé, arról is szó esett, hogy követséget kellene meneszteni a pápához, a boldog emlékű prédikátor szentté avatása érdekében. A dologból azonban — némely beavatottak állítása szerint: a koldulok rendjének cselszövényei miatt — semmi sem lett. A következő és tavaszán a velenceiek nagyobb hadjáratban vettek részt Cyprus ellen s a váltakozó szerencsével folyó harc izgalmai egy időre elterelték a köztársaság érdeklődését forlii Jakabról De pár hónap múlva, amikor a megrongált hajókon hazatérő sebesült zsoldosok százai behurcolták a városba a pestist, a nagy rémület és fejetlenség közepette, amely ennek nyomán támadt, mintegy végső szükségükben újra eszükbe jutott a csodatevő halott, aki bizonyára elhárítaná ezt a szőrnyü csapást fejük felül, ha sirja nem lenne oly távol tőlük. Naponként erősebben nyilatkozott meg a nép ebbeli reménykedése és óhaja dómokban szónokló papok ajkán. A bajjal szemben tehetetlen velencei kormány végre összeült és hoszszastanácskozás után megegyezett abban, hogy a szent erek- Iáét megveszi a forlii polgároktói. A dózse pecsétes levelet küldött Forliba s a köztársaság nevében háromezer aranyat, kétszobrot s egy ezüsttel átszőtt biborköpenyt ajánlott föl a néhai perjel hamvaiért, azzal a hozzátoldassal, hogy Velence kötelezi magát a szentté avatás körül felmerülendő összes költségek fedezésére, ami, — beleszámítva a féltékeny koldulók rendjének elhallgattatását, — szintén jelentékeny summárarugott. A fukar velenceiek csak a legnagyobb önmsgtagadás árán s a kényszer s^^^égétől sarkallva mentek *ס״ ■ -áldozat hozatalába és türelmetlenül várták a választ. Két hét múltán, mikor a velencei házak kapuinak csaknem négy kilencede meg volt már jelölve a halál fekete keresztjével, megjött a követ Forlinból, a püspök válaszávai. A kormány teljes számban összegyűlt s lehangoltan vette tudomásul, hogy a püspök hallani sem akar az előnyös cseréről, a nép pedig a bőkezű ajánlat hírére, még inkább ragaszkodik az áldott hamvakhoz, mint annakelőtte. A dózse, akinek kapzsiságát fölülmúlta ravaszsága, meg volt róla győzödve. hogy Forlíban keveslik a fölkínált összeget. Azért újabb ajánlat megtételére bírta rá a kormányt s második levelében már ötezer aranyat kínált a jámbor perjelért. Egyben megfenyegette a püspököt, hogy ha a barátságos szónak nem enged, nem riad vissza az erőszaktól sem. Erre a fölszóllitásra azonban még csak választ sem kapott Forliból, ahol a polgárok, látván, hogy a velenveiek milyen csökönyösen ragaszkodnak szándékukhoz, valóságos imádattal vették körül a San Mercuriale márványsirját. Velencében elkeseredett izgatottsággal tárgyalták a dőlgot. A pestis dühöngése ijesztő arányokat öltött. A lagúnába dobált holttestek elfeketedett arccal, puffadtan buktak föl a zöldes viz alól a Rialtó körül s a büszkeségükben megsértett nemesek most már hangosan követelték a kormánytól, hogy váltsa be fenyegetését. A dózse, hogy némiképp megcsappant népszerűségét növelje, örömmel tett eleget a kétségbeesett kivánságnak. Egybehivatta az Öregek Ta tagjait, akik különösen kereskedelmi dolgokban határoztak s ezek akként döntöttek, hogy sürgősen csapatokat küldenek Forlira, a csodatevő perjel földi maradványainak megszerzésé céljából. Hamarosan tárgyalásba is bocsátkoztak bizonyos Matteo Malatesta nevű riminii hadvezérrel, aki hajlandónak mutatkozott hatezer arany fejében táborba szállani Forli ellen. Az egyezség megkötése után a sereg mindjárt útnak is indult s hat héttel később Malatesta hirhordó követe már bársonypárnán nyújtotta át a dózsenak, a kirabolt város kulcsait. Forli megvétele rövid, de véres ellenállás után sikerült s a győztes hadvezér a drrága ereklyével útnak indult Velence felé. A szenvedésektől sújtott Velence onwlyságában 13 mámoro: örömmel várta. Az ősrégi, kupolás mplomok, a csipkés, ferde tornyok a márványhomlokzatok zsúfolt pompája fölött narancssárga színekben izzott a nyárvégi alkonyat, mikor a nagy téren szorongó sokaság előtt feltűnt a szent hamvakat hőzó gondola maagasba nyúló, aranyzott orra. A palota lépcsőin, a lemenő nap sugaraiban csillogva, jelent meg a páncélos hadvezér komor״ hatalmas alakja, amint térdet hajtva a nyitott koporsó előtt, átadta a hármas !én kivonult, dlszruhás dózzénak. Minden toronyban meghúzták a harangot á nyolc violaszin selyembe öltözött kanonok, vállára emelve a kisérVé, lassan eltűnt vele a székeskincset, a Tedeum zugó hangjaitól egyház árnyékába borult kapujában. Egyszerre örömrivalgás reszkette meg az egész várost. A betegek és haldoklók, — mintha varázsütés érte volna őket, — az egészség színét újra visszanyerve, gyógyultan keltek ki ágyaikból. A csodatevő halott meghozta a várt csődát: a pestis pusztító ereje megtörött Velence fölött. Esti harangszó után a kormány és az Öregek Tanácsa együttes nagygyülést tartott s egész éjfélutánig azon tanácskozott, hogy milyen jutalomban részesítsék a város megszabaditóját, Matteo Matatestát. Végre fölemelkedett a dózse, aki nemcsak kapzsiságban és ravaszságban, de jámborságban is fölülmúlta társait s arannyal áttört éjsötét köntűsét igazítva, fejét lesütve, igy szólt: — Matteo a végső pusztulástól mentett meg bennünket. Ilyén szolgálatot nem lehet hitvány arannyal megfizetni. Ha helyemet átadnám neki, akkor se lenne méltóképen leróva irányában köteles hálánk. Az 0 érdemeinek nagysága meghaladja az emberi jutalmazás fejét s azután, mint városunk védőszentjét, részesitsük illő felmagasztalásban. .. A hosszú viták alatt kifáradt öreg tanácsurak ősz fejükhöz nem méltó sietséggel, helyeslőén bólintgattak. Boldog megelégedettséggel oszlattak szét, legfeljebb az okozott még némi gondot nekik, hogy a város leendő védőszentjének szobrát hol állitsák föl. Ám Matteo Malatesta, egyik apródja utján, neszét véve a készülő megdicsőülésnek, álruhát öltött s az éj folyamán megszökött a városból, összeharapott szitkokat morzsolva fogai között. Nyilván erősen sajnálta, hogy seregét a bevonulás előtt szélnek eresztette. Matteo Malatesta szentté avatáéa tehát elmaradt. De elmaradt forlii Jakabé is. Az Ur ugyanis — haragjának félre nem érthető jeleként’— megvonta kegyelmét a csodatevő hamvaktól. Azontúl hiába térdeltek imázva sirja előtt. Előbb oly éber fülei süketek maradtak Boldog újévet kivan minden magyar családnak JO PÁSZTOR szerkesztősége, kiadóhivatala és műszaki A Social Security nyugdijak magasabb skálája is január 1-én lép életbe. E skála szerint a legmagasabb havi nyugdíj 80 dollár. Azoknál, akik legalább másfél éven át havi 300 dollár bér után fizettek be bizositási járulékokát. Ez az uj skála a régivel szemben jelentős javulást jelent, de a koreai háború óta beállt mértéktelen drágulás miatt máris kevesebb segítséget nyuj-t a munkából kiöregedett embereknek, mint amennyi előnyt a kongresszus nekik szánt, amikor módositotta a Social Security törvényt. És a kilátások kedvezőtlenek, a nyugdíj úgyszólván hónapról-hónapra csökken ■a drágasági tabella százalékszámainak emelkedésével. BŰN ÉS ERÉNY II. Napoleon francia császárt egy •előkelő hölgy kérte, hogy Franciaországban tiltsa el a dohányzást, mert az bűn. — ]Megengedem, hogy a dohányzás bűn, — felelte Napoleon, — de oly bűn az, amely az államnak évente százmillió frank jövedelmet hoz. — Ennek dacára meg fogom tiltani Franciaországban a dohányzást, ha tud helyette egy olyan erényt 'ajánlani, mely hasonló jövedelmet hozna az államnak. Vendéglőben — Mit szeretsz jobban, bort vagy sört? — Az attól függ . . . 'S— Mitől? -Â- Hogy ki fizeti. AZ ELSŐ CSÓK Irta: TARJAS MIHÁLY Virág gazda nemcsak arra volt büszke, hogy neki van a faluban a legnagyobb vagyona, amit őseitől örökölt és néhány hold földdel még meg is toldott, hanem leginkább arra, hogy nagyobbik fiát a jóvágásu, csinos, szélesvállu, nagyerejü Virág Lajost a faluban mindenki az első legénynek tartotta. Különösen azóta, amióta a szüreti bálon egymaga alaposan megvert négy szomszéd falusi legényt. Egymásután dobta ki őket a korcsma kis táncterméből. Messze környéken hire volt ezért Virág Lajosnak, különösen alányok körében. De Virág Lajost különösképpen nem a magafajta földműves gazdák lányai érdekelték, hanem a tanitó lánya, Mártuska. Ritkán járt haza szüleihez a karcsú, magas, körhaju urilány. Városban nevelkedett, a nagy nénjénél, amióta szülei elküldték, hogy minél messzebb legyen gyermekkori szerelmétől, Virág Lajostól. Nagynénje gondoskodott is róla, barátnői segitségével, hogy minél több udvarlója legyen Mártuskának. Katónatisztek: hadnagyok, főhadnagyok veszik körül a vonzó külsejü fiatal lányt. De Mártuska titokban csak Virág Lajost szeréti. Hiába követnek el minden nagynénjeék, hiába próbálják meg elszakítani gyermekkori szerelmétől, a szemrehányásokra nagynénjének mindig azt feleli: — Első csók csak egy van, akkor vagy győz a szív vagy tönkremegy — én nem fogom soha elfeledni az első csókot, amit Virág Lajostól kaptam. Akkor győzött az első csók és győzött a szivem is. Vagy a Virág Lajosé» leszek vagy senkié se. Gazdag, jómódú iskolázott parasztlegény Virág Lajos, miért nem tartotok ki benünket egymáshoz illőknek? Nagynénje erőnek erejével össze akarta boronálni Tarcsay főhadnagy úrral. De Mártuska ki nem állhatja a folyton a bokáját összecsattogtató, piperkőc, parfümillatu, feszes és szögletes modorú katonát. Nagynénjének meg is mondja, amikor a főhadnagy ur felől érdeklődik: — Olyanok a Tarcsay bókjai nekem, mint a falrahányt borsó. De nem is énhozzám való Tarcsay, hiszen majdnem az apám lehetne, hát volna szivetek hozzáadni feleségül? Mártuska, hogy ne kelljen hallgatni a folytonos szemrehányásokat, lassan beleegyezik, hogy Tarcsay főhadnagy eljegyezze. Úgyse megy hozzá soha feleségül, legalább igy időt nyer, amig Virág Lajos letölti katonaidejét, már csak néhány hónap van neki hátra, azt az időt valahogy kibírja a belekényszeritett jegyességben. Azután Virág Lajossal végrehajtják régi tervükét: kiszöknek Amerikába. Virág Lajos hírül adta neki, amikor leszerelt. Mártuska engedélyt kért nagynénjétől a következő vasárnapra, hogy hazamehessen szülőfalujába a majálisra. Minden évben részt szokott venni az iskolás gyermekek majálisán. Ott kapta az első csókot második elemista korában Virág Lajostól, a nagy gesztenyefa alatt, ahogy együtt táncoltak, amit soha nem tud elfelejteni. Most is titokban azért vágyik a majálisra. Nagynénje beleegyezik azzal a kikötéssel, hogy elkíséri a majálisra és persze a főhadnagy urnák is el kell őt kisérni. Szombat este sétálni megy Mártuska. Nagynénje int a főhadnagynak, hogy menjen vele, nehogy alkalma legyen találkozni Virág Lajossal. Virág Lajos a kis gyalogösvényen várja Mártuskát. Nemso(kára megpillantja őket. Nagyot dobban a szive Virág Lajosnak, amikor Mártuskája oldalán meglátja vőlegényét, a feszes testtartásu főhadnagyot. Mártuska lesütött szemekkel, sápadt raccal lépked a gyalogösvényen a főhadnagy mellett. Virág Lajos szembekerül velük. Nyugodtnak teteti magát, pedig de szeretné most pozdorjává zúzni vetélytársát! De erőt vesz magán. Messziről köszönti Mártuskát: — Szervusz Mártuska! A főhadnagy erre a kardjához kapva előre lép a keskeny gyalogösvényen és durván rámordul Virág Lajosra: — Mi jogon merészeli tegezni az én menyasszonyomat, maga hatökör, eltirhuljon innen tüstént, amig jól van dolga, mert máskülönben úgy elverem a kardom lapjával, mint egy kétfenekü dobot! Virág Lajost nem abból a fából faragták, hogy egy ilyen sértést csak úgy szónélkül lény lej en. Ö most volt ám katona, mégpedig huszárkáplár, és ért a kardforgatáshoz. A keskeny gyalogösvényen keresztbefont karral útját állja a főhadnagynak és nyugodt hangon válaszol: — Két vége van annak a kardnak, főhadnagy uram. Ha olyan remekül ért a kétfenekü dob elveréséhez, nosza rajta, itt vagyok, hadd látom, milyen legény a talpán! A főhadnagy ur, látta Virág Lajos villogó szemeit, ahogy oszlopos lábaival és keresztbefont kar/al mint egy szobor nyugodtan áll előtte, ahogy feltűrt ingujja alól hatalmas karizmai pattanásig megfeszülnek, inába száll bátorsága, karonragádja Mártuskát és sarkonfordulva visszasietnek a faluba. Virág Lajós egy jóizüet kacagva szemmel kiséri őket, amig el nem tűnnek a kanyarban. ( Másnap, vasárnap délután majális van a faluban. Karcsi cigány huzza a talpalávalót négytagú bandájával. Körbe-körbe fáncolnak az iskolás gyermekek. Odébb pedig a felnőttek. Virág Lajos sorra táncra kéri a falujabeli lányokat. Öröm nézni, amilyen szépen táncol. Minden lány szive megdobban a szép szál legényért. Mártuska titokban kívánja, hogy felkérje őt is táncolni. A főhadnagy a sok italtól elázottan jobbra-balra dülongélve olyan esetlenül fordul, hogy Mártuskának letapossa a cipőt a lábáról. Több se kell Virág Lajosnak, gyorsan ott terem, felkapja Mártuska cipőjét és átnyújtja neki. Boldogan nyúl érte Mártuska, felhúzza a lábára és igy szól Lajoshoz: ‘Menjünk táncolni.” Mártuska se nem lát, se nem hall, a cigány muzsikája szinte .állomba ringatja Lajos karjaiban; nem veszi észre, hogy a főhadnagy bokáját összeütve táncra kéri. Ahogy tekintete a savószemü, réveteg tekintetű főhadnagyra esik, némán nemet int fejével és még közelebb simulva Virág Lajoshoz, táncolva faképnél hagyják a kikosarazott főhadnagyot. De a tolakodó főhadnagy megfogja Mártuska vállát és Virág Lajostól elrántva kiáltja: — Márta, elfeledi, hogy a maga társadalmi rangját nem illeti meg az, hogy ezzel a csizmás parasztlegénnyel táncoljon? Még valamit akar mondani, de már arra nincs ideje, mert Virág Lajos gyors mozdulattal a főhadnagy elé áll és úgy vágja szájon öklével, hogy az összecsuklik mint egy colstok és elterül a földön. Virág Lajost másnap a csendőrök keresik. Már nem találják sehol a faluban. Csak Mártuska tudja, hogy hol van, hová megy. Virág Lajos hamarosan kapott munkát Amerikában. Néhány hónap múlva Mártuska is szerencsésen megérkezett az ujhazába.
