A Jó Pásztor, 1951. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1951-07-27 / 30. szám
PAGE 8 ־ OLDAL A JÓ PÁSZTOR - THE GOOD SHEPHERD I Pünkösd után 11-ik vasárnap EVANGÉLIUM Szent Márk 7. fej37—31 ״. Magyar templomaink jövője Irta: GONDOS SÁNDOR Rövid idő előtt ennek a lapnak hasábjain ismertettem azt a cikket, amelyet a látogatóban közöttünk járt Mihalovics Zsigmond kanonok a Rómában megjelenő magyarnyelü Katolikus Szemle hasábjain felőlünk, amerikai magyarokról irt. írásom végén a kiváló kanonők nyomdokait követve félj ajdúltam azon, hogy katolikus, de magyar jellegű templomainkat lassanként elangolosítják úgy, hogy maholnap már gyónni se tudnak majd az öregebb amerikai magyarok, templomaink alapitói és ma is fentartói. Erre a cikkemre válasz jött a pennsylvaniai Braddock városbál, amelyet a magyar Felvidékről származó, tehát tót helyről jövő honfitársunk és hittestvérünk irt, akinek szintén végtelenül fáj az, hogy templomainkát magyar jellegüktől erősen fosztogatják. Orvoslást is ajánl ezzel a nekünk fájdalmas áramlattal szemben. írja ezeket: — Valamikor 1934-ben Ft. Varga István pittsburghi plébános lemondott és visszatért szülőhazánkba. Helyére egy fiatal angol papot neveztek ki, de azt három hónap alatt a hívek kisztrájkolták azzal, hogy se havidijat, se perselypénzt nem fizettek. Békés tüntetés volt ez, de sikeres. Az angol pap nem tudta fedezni a kiadásokat, tehát lemondott és helyére néhai Dr. Komlóssy Miklós került plébánosnak. A templom újra felvirágzott. — Ezt kellene tegye mindenhol a magyarság, ahol templomaink élére nem állítanak a felsőbb hatóságok magyar papót. Legalább is addig kell igy eljárnunk, amig mi, öregek élünk, mert utánunk úgyis az özön viz jön. Fiatalságunk angol templomokba jár. Kétségtelenül hatásos védekezésnek látszik ez, de mert magam is katolikus vagyok, akár- J milyen gyenge lelkű, azt kell j mondanom: • — Ne tegyük ezt, hittestvérek! A templom nem fajt és nyelvet szolgál, hanem a mindenható Istent. És a Teremtőnek tö-Az időben Jézus ismét eltávozván Tirus vidékéről, Szidonon át a galileai tengerhez méné, a tiz város határai közé. Ott hozzá vivének egy siketnémát s kérék Öt, hogy tegye rája kezét. És félrevivén őt külön a seregből, füleibe bocsátá ujjait, és köpvén, illeté nyelvét és föltekintve az égre, fohászkodék és mondá neki: Effeta, azaz nyíljál meg. És azonnal megnyilának fülei és megoldódék a nyelvének köteléke és helyesen szól vala. És megparancsolá nekik, hogy ezt senkinek se mondják. De mennél jobban tiltá nekik, annál inkább hirdeték és szerfölött csodálkozának, mondván: Mindent jól cselekedett, a siketeknek visszaadta hallásukat és megszólaltatta a némákat. SZENTBESZÉD Aki ismeri az emberi életet, az előtt nem lehet kétséges, mily nagy jelentősége van az evangélium fenti mondatainak. Nemcsak azért, mert egy siketnéma meggyógyitásáról van szó. Nem csekély dolog az .. . Vannak percei az embernek, amikor irtózik minden zajtól, különösen terhes az embernek a nagyvárosok lármája, gépek zakatolása, szirének bugása, automobiltülkölés. Ám ennél sokkal szörnyűségesebb az a végtelen csend, a mely a süket embert környékezi, aki nem képes arra, hogy egy csengő szót halljon. Nélkülöznie kell a muzsikának lelket vidámitó zengését, fogalmat sem szerezhet magának arról, hogy milyen gyönyörűséget jelent az ártatlan kisdedek gügyögése, a madarak vidám dala, források csörgedezése, a. háborgó tenger moraja. Nehéz elviselni a kellemetlen zajt, de ennél sokkal ijesztőbb az üres csend, melyben a süket ember kénytelen élni. Hogy milyen a néma ember sorsa, arról mi mindnyájan fogalmat szereztünk akkor, a mikor idevetődtünk az amerikai tájakra és egy árva szót sem tudtunk beszélni angolul. Sokszor úgy szerettünk volna valamit kimondani az idegen környezetben, de képtelenek voltunk rá. Drága kincse az embernek mind a kettő. A fül is, a nyelv is. Csak az a veszedelem, hogy az ember visszaélhet mindkettővel. A siketnéma meggyógyitásával az Ur Jézus erre akarta felhívni a figyelmünket. Ha mindkét szervünk egészséges is, még sem szabad felhasználnunk a rosszra. Nagyon nehéz volna az életünk, ha nem hallanánk semmit. Néha azonban igen jó volna, ha semmit sem hallanánk egyes olyan beszélgetésekből, amelyek ártalmasak, szeretetetellenesek, békességbontók. Természetes, hogy ilyenekben résztvenni nem is szabad. Még a puszta jelenlét is az ilyen beszédeknél veszedelmes lehet, mennyivel vétkesebb dolog ilyen beszédeket folytatni, illetve a hallott dolgokat azonnal másoknak is elmondani. Az a kis nyelv nagyon sok testi-lelki romlásnak volt már előidézője. Nem egyszer mozgatta valaki a nyelvét önfeledve, gondtalanul és az eredmény egy egész élet elkeseritése és boldogtalansága lett. Meghallgatni azt, amire kötelességünk hallgatni, nagyon jó. Hallgatni különösen a lelkiismeret szavára, a kegyelem hivó intésére, az evangéliumi tanításra, szülői, lelkipásztori intésre elvitathatatlan kötelességünk. Megnyitni viszont ajkainkat az Isten dicséretére, a szeretet ápolására, az igazság védelmezésére, a bárdolatlan beszédek megakadályozására — szintén nagyon fontos feladatunk kell hogy legyen. Sok előny és áldás rejlik az Isten e két adományában, a fül és nyelv épségében. Legyünk hálásak érte az Istennek azáltal, hogy nem engedjük meg használatukban a jó Isten és felebarát megsértését, hanem inkább gondosan felügyelünk rájuk s csak a jó előmozdítására használjuk. EGY PAP NAPLÓJÁBÓL Dublinban, Írország fővárosában, leégett a hires régi Abbey színház ־ A reggel éppoly kilátástalanul esős volt, mint a többi októbervégi reggel. A földművelő persze más szemmel nézi az egyhangú esőt, mint a városi, mert tudja, hogy nemcsak a májusi eső ér aranyat, hanem az októberi és a novemberi is, dehát az utóbbi messzibb él a földtői, megbórsózik, mikor reggel széthúzza ablaka redőnyeit: micsoda idő, a kutyát sem szabad ilyenkor kiverni. A pap is ilyeneket gondolni, amint megy a templom felé, ahol ritka a szertartás, és ahol még ő sem járt, ha át nem bizsergetné az a gondolat, hogy nemsokára egy kis pogány fejére és lelkére csepegteti az üdvözitő keresztvizét, s ez a kis pogány a saját rokona. A sekrestyében már minden készen áll a mindennapi, de csődálatos szertartáshoz: viz, olaj, só, hamu, a pap is karingben és stólában áll már, csak éppen a kis pogány nem akar jönni. Pedig a megbeszélt időpont elmúlt már. Na igen, a keresztszülök, rokonság . . . biztosan valaki késett. A pap előveszi zsolozsmáskönyvét, de mindig nyugtalanabbul nézi az egyre süllyedő óramutatót. — Csak nincs valami baj . . . Most nyílik a sekrestyeajtó, s az ajtóban fiatal asszony fej jelenik meg egy kissé zavarodottan: szabad gyónni? — Örömest, természetesen. — Főtisztelendő atyám, én ma reggel, mikor hazulról elindultam, nem gondoltam, hogy utam idevezet. Nem is emlékszem, mikor gyóntam utoljára. Nagyon kéletesen mindegy, hogy milyen nyelven fohászkodunk hozzá, mert még a némák szavát is megérti. A katolikus egyház anyanyelve — latin, a mise és a fontos szertartások nyelve lalin és az egyházi beszédek csak oktatásra irányulnak más nyelveken, de nem lényeges azoknak megértése, ha hozzánk idegen szóval fordul. Vegyük már tudomásul egyszer ezt: mi nem egyházközséget, papot, lelkészt tartunk fenn, hanem Isten dicsőségének szánt templomot és annak fentartására adakozunk. Persze fáj nekem a magyar templomok angol nyelve. De már 1927-ben figyelmeztette itt. Amerikában, néhai Csernoch János, bíboros hercegprímás az amerikai magyar papokat: — Fiaim, az ár ellen nem uszhatunk. Mi, csekély számú magyarok, nem huzhatunk ujjat egész Amerikával. Bele kell 01- vadnotok ebbe a nagy közösségbe, bármennyire fáj szivetek. Magamon kívül ma is élő tanui e szavaknak Ft. Dr. Csáky Antal, Ft. Mihalik István Philadelphiából, Ft. Reseterics Jócsef Bethlehemből és Ft. Dr. Szabó János Budapesten. Nem tagadható, hogy az irányzat magyarok által alapított és fentartott templomaink elangolositására irányul. Protestáns egyházaink szabadabbak lévén, erősebb ellenállást fejtenek ki, de viszont Nt. Marton Sándor református lelkész barátom mondta nekem: — A fiatalság amerikai isko- Iában nevelkedik és anyanyelve amerikai. Megtanítjuk ugyan őket magyarul is, de szivük angoi nyelvű istentiszteletre vágyik és a jövő azoké. Nehéz szívvel beszél az amerikai ilyen kérdések fe-1Ő1, amelyek nemcsak egyházainkát érintik, de egész életűnkét. Egyesületeink kényszerítő nyomás alatt szintén feladják tiszta magyar voltukat, mert másként nem maradhatunk fent. Sajtónk is egyre nehezebb fennmaradási viszonyokkal harcol. Joggal mondhatom: bűnös vagyok, úgy sem bocsát meg nekem Isten, de úgy szeretnék áldozni. — Ismeri a bibliából Magdalna történetét? Ugye ő is bűnös volt és bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. — De én tudom, hogy holnap vagy holnapután újra gyengébb leszek, mint a természetem. — Most ebben a percben csak az a fontos bánja-e, hogy eddig igy élt, utálja-e bűneit és megvan-e a komoly elhatározása, hogy keményen küzd a természete ellen? — Főtisztelendő atyám — mondja mostmár zokogva — különben nem jöttem volna ide. De, ha holnap újra? . . . — Újra idejön és mindannyiszór, valahányszor ismét elesik. — És atyámat máskor is itt találom? — Ha engem nem is talál, papót biztosan talál. A— És azok is ilyen szelídek? — Nem ez a fontos, hanem az, hogy az Ur szelíd és megbocsátó. A gyónásnak vége de az ujszülöttről és a rokonságról semmi hir. Jóidőbe telik, mig hirhozó jön, hogy az idős nagyapát épp most vitték be a mentők, a család a beteg ágya mellett, a keresztelést igy el kell halasztani. De nem csodálatos-e Isten utja, aki e szokatlan helyre vezényelte a papot, hogy ha már egy kis pogányt nem is tud Isten fiai közé iktatni, arra legyen módja, hogy Istentől adott hatalmánál fogva egy bűnös lelkét kötelékeitől megoldozzon. — Magyar szempontból félek a jövőtől. A helyzetért nincs kit okolnunk. Nem mi vagyunk a hibásak és nem az amerikai k!ormányzat, amely mindig türelmes volt velünk szemben. A levegőben van az átalakító erő és annak nincsen orvossága. Az amerikai magyar érzi, hogy mivel tartozik az uj hazának, de érzi azt is, hogy mivei tartozik hitének. Nem fogjuk cserbenhagyni templomainkát! Istent tagadnák meg, ha Isten házával szemben megtagadnők hozzájárulásunkat. Ez kell legyen a mi irányelvünk. A CSODÁLATOS ÖSVÉNY A rózsafüzért morzsolgató öreg néne gyakran szerepelt és szerepel szépirodalmi és egyéb jellegű írásokban, mint a vallási együgyüség jelképe. Még hívők között is akadnak, akik pem szeretik a rózsafüzért, ugyanabból az okból, amit itt emlegetünk. Túlságosan egyhangúnak, szürkének, unalmasnak tartják még olyanok is, kik naponta végeznek elmélkedő imát. Rózsaíüzér Királynőjének ünnepe táján vegyünk szemügyre, mit is jelent ez az ima a keresztények számára. Akárhogy is nézzük, a szentmise szövege és a papok breviáriuma mellett a rózsafüzér az az imádság, amely legtöbb és egymástól legtávolabb eső igényt tud kielégíteni. Amint a szentmise kegyelmet közvetít annak a szegény, fáradt vándornak is, aki csak odafigyel, de ékes imádságokat nem tud mondani, de alkalmat ad a szentnek is a Krisztussal való egyesülésre, ugyanígy a rózsafüzér egyformán nyújt táplálékot a szegény öregasszonynak, de az egyetemi tanárnak is, a bűnre induló vagy éppen attól jövő bűnösnek is, de a napnál ragyogóbb lelkű szentnek is. Természetesen, hogy annál szebb, annál kedvesebb, minél több áhítattal mondjuk. Jó volna, ha mindig úgy tudnék imádkozni ezt az imát, mint Emerich Katalin vagy Neumann Teréz, akiket a rózsafüzér titkain végzett elmélkedés vitt és visz odáig, hogy egyszerre csak átszakad előttük az évszázadok függönye és látják Jézust a szégyenoszlophoz kötözve, Kaifás börtönében heverve, a keresztutón botladozva vagy fent a Golgotán lemeztelenítve. Jó volna, ha úgy tudnák mondani a Szent Szűz dicséretét, mint Szent Bernadette a lourdesi kórház szemétdombja mellett, hogy egyszercsak földöntúli szépségben feltűnt előtte a Titkok Hölgye. A rózsafüzér azonban nemcsak arra alkalmas, hogy elragadjon bennünket és a magas- Ságokba vigyen fel, hanem alkalmas arra is, hogy dadogás, egyszerű, kedzetleges könyörgés legyen, ha fáradtak vagyünk, ha képzeletünk aléltan hever, ha gondok szertesztggatják figyelmünket. Aki az imádságban nem szereti a fárasztót, a gyötrőt, aki azt hiszi, hogy az csak a tökéletes ima, amit élvez, az nem fogja fel ennek a dadogásnak és az együgyű könyörgésnek mélységes jelentőségét. Nem gondol arra, hogy vannak esetek, mikor az égiek jobban szeretik a dadogást, mint az ékes gondolatok füzében sziporkázó elmélkedést. Igen, egy bizonyos: a rózsafüzér nem a nyugtalan fantáziájuak, nem a túlságosan élvezetet keresők imádsága. Ezért nem szeretik a kamaszok. Szeretik azonban a gyermekek és szeretik azok a felnőttek, akik nagyón mélyen meg tudnak alázkodni. Ezeknek az alázatosoknak a rózsafüzér egyformán jó ut. Cső-Pünkösd után 11-ik vasárnap EVANGÉLIUM Szent M.áté 18. rész. 77. Az időben mondá Jézus e példabeszédet: Hasonló a mennyeknek országa egy királyemberhez, aki számot akar vetni szolgáival. És mikor elkezdte a számvetést, eléje viteték egy, aki neki tízezer talentummal tartozott. Mivel pedig nem volt honnan megfizetnie, parancsolá ura, hogy eladatván ő és felesége, fiai és minden vagyona, úgy fizessen meg. Leborulván pedig a szolga, kéré őt, mondván: Légy béketüréssel hozzám s mindent megfizetek tenéked. Könyörülvén tehát az ur azon a szolgán, elbocsátá őt és az adósságot elengedé neki. Kimenvén pedig a szolga, talála egyet a szolgatársai közül, aki száz pénzzel tartozik neki vala és megfogván, fojtogatá őt, mondván: Fizesd meg, amivel tartozol. S leborulván szolgatársa elé, kéré őt, mondván: Légy béketüréssel hozzám s megfizetek neked mindent. .. Amaz pedig nem akarta, hanem elmenvén, a tömlöcbe veté őt, amíg nem fizeté az adósságot. Látván pedig szolgatársai a történteket, nagyon elszomorodának és elmenvén, elbeszélék uruknak azokat, ami történt vala. Akkor előhivá őt ura s mondá neki: Álnok szolga, minden adósságodat elengedtem neked, mivelhogy kértél engemet. ; . Vájjon nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, a mint én könyörültem rajtad? És megharagudván ura, átadá őtet a poroszlóknak, mig le nem fizeti minden adósságát. így cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsátótok, kiki az ő atyafiának, szivetekből. SZENTBESZÉD A múltkoriban szólottám arról, miért kell szüleinket tisztelni, most pedig arról fogok megemlékezni; hogyan kell őket tisztelni? Itt a pogányokra kell hivatkoznom, hogy mennyire megbecsülték ők az öregeket. A rómaiak ugyanis az állami ügyek vezetését az öregek gyülekezetére bízták, melyet szenátusnak neveztek. Az idősebbek megbecsülése a legszebb emberi gondolat és kötelesség, mely sajnos ma nagyon is kezd veszendőbe menni, mert az emberek nem igen akarják figyelembe venni a szentirás ezen szavait: “Az ősz fő előtt kelj fel és az öreget tiszteld meg.” (Lev. 19. 32.) És miért bocsátom én ezt előre? Azért, mert az öregek iránti tiszteletlenség velejárója az szülők iránti tiszte!ellenségnek, mert aki nem tiszteli szüleit, az nem fogja tisztelni az öregeket sem. És ha kötelesek vagyunk tisztelni az öregeket is, mennyivel inkább kell akkor szüleinket tisztelni? Azt mondja az isteni parancs: “tiszteljed” — vagyis ha a szülők beszélnek, a gyermek hallgasson. Valaha ez magától értetődő volt minden családban. Ma a gyermek vitatkozik a szüleivel, jobban tud mindent és okosabbnak tartja magát. “Tiszteljed” jelenti azt, hogy a gyermek engedelmeskedjék szülei parancsának és teljesítse azt. Ma pedig kérlelni kell a gyereket, kedveskedni neki és tartsa kegynek a szülő, ha a parancsot a gyermek teljesiti. “Tiszteljed” jelenti azt, hogy' nem szabad szüleinket bántalmazni. Az ószövetségi szentirás azt mondja: “Aki atyját vagy anyját megüti, haljon meg.” Ó, hányán bántalmazzák tettleg szüleiket, verekednek velők, mint a múltkoriban egy anya panaszolta, hogy fia apját, aki nagybeteg volt és fájdalmában hangosan nyögött, kiáltozott és fia, mivel nem tudott aludni, nem tudta atyja szenvedéseinek hangos kitöréseit halgatni, összepofozta. Ugyancsak az ószövetségi szentirásban van mondva: “Hollók vájják ki és sasfiókok falják fel azt a szemet, amely megveti atyját és ferdén néz anyjára (Préd. 30. 17.) Amily megdöbbentő eseteit látjuk a szülők iránt tanúsított tiszteletlenségnek és gonoszságnak, ép oly fenséges és követni való példáit látjuk a szülői tiszteletnek. Salamon király, akinek anyja alacsony származású volt, mikor anyja valami ügyben bement fiához, amint a szentirás mondja, “a király felállott, anyjának elébe ment, meghajtotta magát előtte és leült trónjára és trónt helyeztek a király anyja számára is, aki az ő jobbjára ült.” (Kir. III. 2. 19.) Morus Tamás, Anglia világhírű kancellárja, napi munkája előtt atyja előtt letérdelt és áldását kérte. Hol vagyunk mi ettől? Talán el se hisszük azt, hogy igaz volt. “Tettel és szóval és minden türelemmel tiszteld atyádat,” mondja a szentirás. Vagyis támogassuk szüleinket betegségökben, ha szükséget szenvednek, anyagilag. Jusson eszünkbe az, hogy soha se nőttünk volna fel, ha szüléink nem gyámolítottak volna minket. Aggódó virrasztással ültek betegágyunk mellett. Ne feledjük el azt a sok munkában eltöltött napot, mellyel véres verítékkel keresték meg a mindennapi kenyeret. Ne feledjük el azt a szorgos gondoskodást, aggódást, álmatlan éjszakákat, melyeket szüléink a mi jóvoltunkért tettek és átéltek. A szülők iránt érzett szeretetből és tiszteletből soha se szabad kinőni. dálatos ösvény, amelyre bárhonnan, bármilyen helyzetből, bármilyen lélekállapotból rá lehet lépni. Ezek előtt a rózsafüzérre valóban ráillik az október 7-iki mise offertoriuma: “Nálam vagyon az ut és az igazság minden kegyelme, nálám az élet és az erő minden reménye, virulok, mint a patak mellé ültetett rózsa.” TÚLÓRÁZIK A HÓHÉR Prágából jelentik, hogy egy moravországi faluban történt parasztzendülés utój átékaként a falu hét lakóját, köztük két katolikus papot, a népbiróság halálra ítélt. A zendülés az erőitetett termésbeszolgáltatásért tört ki. A parasztok és a kommunista végrehajtók közti őszszecsapásnál három végrehajtót agyonvertek. A hivatalos propaganda szerint az amerikai imperialisták heccelték fel a parasztokat, hogy álljanak ellent a beszolgáltatási kényszernek. Moszkvai utasítást szerint minden politikai bűnügyben meg kell bélyegezni az “amerikai imperialistákat.”
