A Jó Pásztor, 1950. december (28. évfolyam, 51. szám)
1950-12-22 / 51. szám
A JŐ PÁSZTOR THE GOOD SHEPHERD PAGE ä. OLDAL Békességes boldog karácsonyt kíván a •ló Pásztor minden magjai* családnak Irta: NEHÉZ FERENC MI AT YANK... Irta: BABITS MIHÁLY Miatyánk ki vagy^^mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, rád tekint árva világod: a te neved megszenteltessék, a te legszebb neved: Békesség! Jöjjön el a te országod. Véres a földünk, háború van, kezed sujtását sejtjük, uram, s mondjuk, de nyög»*>, szomorúan, — add, hogy mondhassuk könnyebben - Legyen meg a te akaratod! — mint angyalok mondják mennyekben Előtted uram, a hon java, s hulljon a lomb, csak éljen a fa: de vájjon a legkisebb lombot nem örzi-e atyai gondod? nem leng-e az utolsó fürtön is, áldva miképpen mennyekben, azonképpen itt a földön is? Megráztál, nem lehet szörnyebben, már most ami fánkon megmaradt őrizd meg őszig a bus gályát: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és gyermekeinket növeld békére: ha bűn, hogy lábunk ma vérbe csúszik meg: értük az! Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek: a gaz tied, büntetni: mienk csak az hogy védelmezzük a mieinket! És ne vigy a kisértetbe minket, hogy ártatlanságunk tudatát, mint drága páncélos inget őrizzük meg, bár véresen, hogy át ne hasadjon sohasem. Jaj, aki ellenünk mozdul: megvivunk, készen, bármi csatát, de czabadits meg a gonosztul, mert tiéd az ország, kezedbe tette le sorsát, s te vagy a legnagyobb erősség: ki neveden buzdul, bármennyit küzd és vérez, előbb vagy utóbb övé lesz a hatalom és a dicsőség! József, az ács, nehezet sóhajtott. Nem volt egyéb nála, csak a kisbabája s most azzal fenyegette meg a mesz- Szeséget, amely mögötte volt már. Ha a messzeségből előbukkant volna valaki azok közül, akikre gondolt, József, az ács, e pillanatban gyilkossá lett volna. Pedig József, az ács, istenfélő ember volt. Kicsi faluban élt, a templom mellett éppen, s csak faragta, fabrikálta az egyszerű falusi házikók s istállók tetőit. Emellett, ha szépen megkérték, almáriumot,sőt tulipános ládát, de koporsót is csinált. Mert József, az ács, habár az asztalosmesterségben nem inaskodott' sohase, ezekhez is értett. Viszont az is igaz, ezekért a munkákért nem kért semmit. Csak úgy, a Jóisten nevében csinálta őket. — Csak vigyék kendtek — szokta mondani —, majd odafönt megfizetik. S felnézett a templom keresztjére, amely éppen odavetette árnyékát az udvarra. S az illetők, akik legtöbbnyire úgyis a falu szegényei voltak, vitték is a bútort, örömmel, s áldották Józsefet, az ácsot. Azon a bizonyos napon ugyancsak bútoron dolgozott. De ne.m ár almáriomon, se nem tulipános ládán. De koporsón se. Hanem bölcsőn! Mégpedig a saját fiának a bölcsőjén, aki éppen akkortájt volt e világra jövendő. Micsoda boldogsággal, micsoda zengő szívvel faragta József azt a bölcsőt! R ingóra készítette, mint a kisladik a Dunán, vagy mint az illatos buzatenger a Dunára-dülőben. S olyan tulipánokat és rózsákat metszett s pingált az ingó-ringó bölcsőre, hogy illatoztak szinte. Mária, a felesége, aki még fent járdogált akkor, mosolyogva nézte. Ragyogott róla a szerelem és sugárzott, tömjénezett belőle a szive alatt bomladozó élet, József abbahagyta pillanatra a faragást, odafürdette a tekintetét Mária szemébe, aztán megringatta ‘a bölcsőt. — Aludj, kicsi József, aludj ... — suttogta. . Mária elmosolyodott megint, azt mondta: — Hátha nem is fiú lesz. — Biztos az lesz, — kapta fel a fejét József —az első gyermekünk okvetlenül fiú lesz. Éspediglen József. — Hogyhogy? — Úgy, hogy minálunk ez ősi szokás. Én is első gyermek vagyok és József. Apám is az volt s ő is József. Öregapám is első volt s ő is József volt. És igy tovább, amióta csak vagyunk. — De utóvégre csak nekem is van valami beleszólásom a dologba — akaratoskod ott Mária. — Nincs! — szögezte le József. — S miért nincs? — Mert szeretsz. Ennélfogva pedig nem kívánhatod, hogy szégyent hozzak az ősi szokásra . .. Erre aztán Mária olyan piros lett, mint a bölcsőn való legpirosabb tulipánok. József pedig felkacagott s úgy ölelte magához kicsi, gömbölyíicske asszonykáját, hogy ha látta volna őket valaki, azt hihette volna, hogy csak tavasz, bimbófeslés, kacagás és nóta van a világon. S ekkor toppant be az udvarra valaki. Csudálatos, de ez a valaki nem érezte a tavaszt, a bimbófeslést. József kacagását se méltányolta s Mária szivének nótáját se. Hanem ezt kérdezte keményen, mint a jég: — Maga Magyar József, az ács? — Igenis én vagyok — felelte József. Éshát erre kijelentette az illető, hogy a nép védelmében jött s hogy Józsefet, az ácsot, a más mesterségébe való kontárkodás és másegyéb okok miatt is elő kell állítania. És mint súlyos jelentőségű bűnjelet, azonhelyt hivatalosan lefoglalta az éppen elkészült bölcsőt, amely ringó volt, mint a kisladik a Dunán vagy mint az illatos buzatenger a Dunára-dülőben s amelyen olyan gyönyörű tulipánok és rózsák virítottak ekkor már, hogy meg tüsszent tőlük, aki közelükbe tartotta az orrát.. . Hetek múltak el, mire József, az ács hazatoppant. Éjszaka jött, véres arccal, mert drótkerítésen által menekült s az erdőkben is kökénybokrok alatt csúszott, amíg hazaért, Mária mellett ekkor már ott feküdt a gyermek. — Kicsi József. .. — bukott rá az apja. — Csakugyan az, kicsi József — mosolygott lángos arccal Mária. — Keljetek fel — nézett az ablak felé József — menekülnünk kell. — Miért? — Heródesek jönnek . . . Mária emelkedni akart az ágyon, de nem birt, visszahanyatlott. Kicsi József tehetetlenül feküdt, még nem is látott, nem nyíltak meg ekkorra a szemei, hogy a világba tekintsen. És odakint zúgott a szél. — Eredj magad, József — zokogott fel Mária. — Nektek is jönnötök kell! A gyermeknek legkivált. Kicsi Józsefnek . . . Mert tudom, most még engem űznek. De holnap őt ölik meg... A lelkét. . . A sarokban kisbalta állt. Felkapta, azzal ment -az ajtó felé. — Befogom a szamarat, —- mondta. — Elvitték a szamarat is, — zokogta Mária. — Akkor a Dunán által megyünk — s kifordult az ajtón. De ladik se volt, Visszarohant s a legvastagabb deszkát ölelte fel az udvaron. Vonszolta a Dunára. Aztán megint futott viszsza s messziről kiáltotta: —- Mária, gyertek! Láng csapott fel a ház felől. Lőttek. Mária felsikoltott s kicsi József felsírt. József nem várta be a második lövést. Lebukott, ráhasalt a deszkára s kezével kezdett evezni a viharos Dunában, a túlsó part felé. . .S most itt áll a salzburgi hegy oldalán s baltájával fenyeget hazafelé. — Egyiptom ... — mondja, miközben ráesik tekintete a városra. Maga se tudja, hogyan jutott eszébe az a szó. De kimondta. S most leül, kiesik kezéből a balta, a feje a mellére kókkad s azt mondja, hangtalanul, de ugv, hogy a lelke zug és villámlik és jajgat belé: — Nekenp szamarat se sikerült szereznem ... És Mária meg a gyermek otthon maradt... — És érezte, hogy tán a szentek szenvedésénél is nagyobb az ő szenvedése. ♦ ♦♦ ÖREG ASSZONY ÖRÖME Magukra maradt öregek; ki gondol rájuk igy karácsony táján? Bérházak kis lakásaiban, albérleti szobákban, régi, kopott bútoraik közé húzódva vagy idegen tárgyak között idegenül viselik megfakult életüket. Mindennapi gondok, sok nélkülözés, apró munkák töltik ki napjaikat és jövő nélküli holnapokra virradnak. Az Öregséget viselni akkor sem könnyű,ha anyagi gondtalanság jár vele és a család melegsége veszi körül. A test megrokkant, a szem nem lát már tisztán, a hallás megromlott, a kéz reszket és az értelem elfáradt. A lélekben az élet szűkösen mért örömei és sok csalódása sűrűsödik csendes szomorúsággá. A tapasztalatok csak ritkán tudnak bölcseséggé nemesedni. Ki törődik velük karácsonykor, amikor a Szeretet született és az emberek szeretettel igyekeznek egymás felé. Pedig milyen szerény eszközökkel is lehet örömet adni! És az árva lelkek hálásabbak, mint azok, akiknek asztalánál az öröm mindennapos vendég. Van egy nagy bérház itt Budapesten; sokféle ember lakik benne. Csak könnyen élő, sok pénzű nem akad közöttük egy sem. Valamelyik kis udvari szoba-konyhás lakásban egy magára maradt öregasszony lakik. Talán még él a fia valahol, ő mindenesetre várja haza, addig csak éldegél cseppnyi nyugdijából. Tavaly karácsony előtt összesúgott a ház: “Széppé kell tenni az öreg néni ünnepét.” Felosztották maguk között a tennivalót: a tanárházaspár nagykarácsony napján hívta meg ebédre, a kereskedők vacsorára, a második emeleti nyomdászcsalád második ünnepen látta vendégül. Szenteste délutánján pedig egymásnak adták a kilincset, ki feldiszitett fenyőgalyat hozott, ki maga-kötötté meleg keztyüt, egyik cukrot, a másik mákos-diós patkót, akadt könyv meg szentkép, lábas és portörlő is az ajándékok között. Az öregasszony csak állt a szeretetnek ebben az áradásában, zavart mai: és megindultságában egyre ismételgette : köszönöm . . . köszönöm ... és bizony csorogtak a könnye.Mert olyan az öreg szív, hogy nemcsak fájdalmában, Örömében is sírásra készteti az embert. Sokezer házban sok-sok ilyen öreg él. Nem hajtanak már látható hasznot a társadalomnak, nem jelentik a jövőt, csak a múltat, — de emberek, akik betöltötték hivatásukat, egyedül maradtak és szeretetre vágynak.
