A Jó Pásztor, 1949. február-május (27. évfolyam, 5-21. szám)
1949-02-11 / 6. szám
PAGE 2. OLDAU Á Jó PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre —.....................$4.00 Fél évre ............................ 2.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ...........................$4.00 Half Year ____________ 2.00 Magyarorazágra: egy évre $5.00 —r- Félévre $3.00 Entered’as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. AZ ÍTÉLET Elhangzott az ítélet Magyarország hercegprímásának perében. A kommunista bíróság a magyar katolikus egyházfőt életfogytiglani fegyházra ítélte. Az ítélet cinikus megcsúfolása az igazságszolgáltatásnak és minden emberi tisztességérzetnek. Egy szennyes foltot jelent Magyarország történelmének lapjain, amelyet évszázadok alatt sem lehet lemosni. Az egész müveit, nyugati keresztény világ háborog. Nemcsak a katolikus egyház, de valamennyi vallás egyházi vezetői kifejezték megvetésüket ezzel az alantas játékkal szemben. -Az ítélet még jogi szempontból sem birja el a tüzetesebb vizsgálatot. A kommunista bircjság “enyhitő körliltménynek'’ tekintette a hercegprímás “beismerő vallomását.” Ez a beismerő vallomás, ma már az egész nyugati világ tudomása szerint, testi és lelki kényszer hatása alatt jött létre. De függetlenül ettől, az ítélet indokolása önmagában hordja az ellenmondást. Az ítélet ugyanis elismeri, hogy a hercegprímás “békét igyekezett létrehozni egyház és állam között.” Mint olvasóink bizonyára emlékeznek még, a vád épen az volt, hogy a hercegprímás az egyház és állam közötti megbékélésnek akadálya. A kommunista bíróság egyik szavával csúfolja meg a másikat. Ha az eset nem lenne ilyen tragikus, azt mondhatnék, hogy nevetséges. Ilyen szánalmasan dadogó, bukdácsoló, önmaga érveiben megbotló ítéletet még nem látott a világ. Ezt a magyar bíróságot azonban, amely egy egyházfő felett mondott ki ilyen szégyenletes Ítéletet, ilyen “szépséghibák” nem érdeklik többé. -A szekér gördül a lejtőn . . . Ijesztő sebességgel halad a mélypont felé. Az ezeréves magyar történelem során soha még Magyarország ilyen mélyre nem sülyedt, mint ebben a pillanatban, mikor az egész nyugati világ megvetésének és szánakozásának tüzében áll. A világ jól tudja, hogy ezért az Ítéletért nem a magyar nép felelős, hanem a Moszkvából pórázon rángatott magyar kommunista kormány, de a megbélyegző Ítéletek mégis az országot sújtják. Amerika keresztény magyarsága fájdalmas megrendüléssel áll az ítélet előtt, amely végleg porbasujtja, szétrombolja azokat a gyengéd szálakat, amelyek szülőhazájához fűzték. A mindenható Isten irgalmát kérjük a magyar népre, hogy megpróbáltatásaiban ezt az újabb csapást is elviselje . . . KÉT HAZA Franciaországnak van egy kiváló atomkutató tudósa: Joliot- Curie. Ő nyíltan kommunistának vallja magát. Angol és amerikai újságírók ezért egy sajtókonferencián ezt a kérdést intézték hozzá “Nincsen-e szándékában, hogy kutatásának eredményeit elárulja egy külföldi kormánynak?” (A szovjet kormánynak? . . .) Kertelés nélkül nemmel felelt a francia fizikus: “Azért nem, mert francia hazám, hü fia vagyok.” Felszisszen erre a kommunista Internationálé francia vezére, Duclos elvtárs. Hogy mondhat ilyen képtelenséget egy kommunista? Mi az, hogy idegen kormány? Hát Oroszország idegen ország? Minden haládószellemü embernek két hazája van: a saját hazája és a Szovjet! Egy haza, két haza — ez nem játék szavakkal. Ez komoly problémája korunknak. És éppen Duclos elvtárs nyilatkozatával kapcsolatban lehet legjobban megérteni, hogy miről is van szó. A júniusi vasárnapi hajnal óta, amikor a német vezér meg«támadta addigi szövetségesét, az orosz diktátort, a kommunisták minden országban, Amerikában is, hazafiasak lettek. A háború nem volt többé “imperialista háború” — sziwel-lélekkel támogatták az addig gyűlölt F. D. Roosevelt politikáját. Támogatták, mert Roosevelt a közös ellenség elleni harcban szükségesnek tartotta az oroszok ellátását fegyverrel és minden más hadi szükséglettel. Kapott is Sztálin bőségesen fegyvereket és fegyvereknél is értékesebb ígéreteket és engedményeket . . . Azután, 1945 májusában, amikor Európában győzelemmel véget ért a háború, a kommunista Internacionále (amelyet Sztálin látszat kedvéért feloszlatottnak jelentett ki) Duclos elvtárs utján megüzente a világ minden kommunista pártjának, hogy vége a hazafiasságnak, nincsen tovább szükség hazafiasságra; vissza kell térni a százpercentes, kristálytiszta, vérvörös kommunista programhoz! Akkor New Yorkban, az amerikai kommunisták főhadiszállásán, többhetes vitázó komédiát rendeztek s végül a vezérek azt a Duclos elvtárs által diktált “meggyőződésüket” foglalták határozatba, hogy az addigi hazafias politika — árulás volt. Vezérüket, Earl Browdert, mint árulót kizárták a pártból. Ha Joliot-Curie ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy neki egy hazája van s ezért nem árulja el atomtitkait a kommunisták másik (vagy inkább: első) hazájának, megtörténhet, hogy egy napon a szovjet árulónak fogja nyilvánítani. Minthogy atomtitkokról van szó, Amerika és Anglia kormányai figyelik a fejleményeket, azért is, mert a francia atomkutatásban résztvesznek más kommunisták is, akik esetleg a két-haza elméletet vallják. MÉG A KIS KUTYÁKBAN IS VAN HIT Volt nekünk egyszer egy fe-j ket§ foltokkal tarkított kis ku- j tyánk, amelyet a kutyatenyész-' tő nyolc hetes korában ingyen adott nekem ajándékba. Elődje egy hófehér kutyácska volt, amely “Édes” névre hallgatott és amelyet elemi iskolába járó gyerekeim nagyon kedveltek. Egyszer a délelőtt során kifutott az utcára Denverben és egy automobil halálra gázolta. A gyerekek megsiratták, díszes koporsót csináltak neki és sírva temették el. Még követ is állítottak a hantok fölé öreg tölgyfa lábánál. Három vagy négy napon át olyan szomorú volt a házunk, még a feleségem arcára se ült mosoly, iskola után hát mondtam fiamnak: — Jöjj velem, elmegyünk valahova . Elhajtottam a gyerekkel a város végén levő kutyatenyésztőhöz, ahol láttunk sokféle kutyát, de akadt egy nyolc hetes kis furcsaság, amelyik botorkálva, támolyogva mászkált felém, kaparta lábamat, vigyorgott, úgy kért, hogy vegyen fel- Mikor aztán felvettem karjaimba, megnyalta kezemet és kényelembe helyezkedve aludni kezdett. Mondtam a gazdának: — Hogy adja ezt a kis kutyát? Kapargatta fejét, zavarba jött, majd kibökte: — Hozattam Kínából két valódi kínai ölebet. Alig érkeztek ide, a nőstény hat kölyköt vetett, de négy hét alatt valamennyi, apjuk, anyjuk, a kölykök elpusztultak. Csak ez az egy maradt meg közülök. Nem bírják az itteni levegőt. Én odaadom magának ezt a kutyát ingyen, legalább nem, nálam fog elpusztülni. Becsusztattam a kis dögöt felöltőm zsebébe és hazavittük. Feleségem és leánykám gyanakodva fogadták, de azért tejet adtak neki és az ágy alatt levő ládába fektették ócska rongyok Irta: GONDOS SÁNDOR közé. Békésen aludt ott addig, amig mi is lefeküdtünk, de akkor vinyogni, sírni kezdett addig, amig feleségem megsajnálta, felvette, az ágyba hozta maga mellé, -ahol azután aludt tovább reggelig. És ettől kezdve mindig az ágyon, nem az ógv alatt aludt. Sok bajunk volt a kis kutyával. Fogai örökké aprók és feketék maradtak. Jobb első lába — alvás közben — idegesen rángatózott. Többször hívtunk hozzá állatorvost, de az nem tudott segiteni, amig végre felpattant régi barátunk, Dr. Elmer Scherer, a denveri egyetem belgyógyászati tanára és kijelentette: — Hátha az állatorvosok nem tudnak semmit, -majd én kutyát faragok belőle. És a belgyógyászat kiváló tanára, aki annyi beteg emberen segített, ezt a kis dögöt is megmentette úgy, hogy tizenhárom éves korában pusztult el. Ez az elkényeztetett, semmire se jó, ökölnyi kis kutya tanított meg arra igazában, hogy voltaképpen mi a — hit! Olyas valami, amit nem a nevelés olt belénk, hanem velünk születik és lelkűnkből kiölni nem lehet se szép szóval, se erőszakkal. Mondom: öklömnyi volt ez a kis kutya és olyan gyáva, hogy az egértől is megijedt és kétségbeesett visítással rohant hozzám, hogy vegyem karjaimba. De mikor már ott volt a biztos helyen, akkor olyan dühösen ugatott az ellenségre, mintha oroszlánnak érezné magát. Nagyon sokszor ismétlődött ez a jelenet. A kiskutya, ha meg ijedt, egyedül hozzám menekült, amig apránként reájöttem aS1’- hCiivL#üik Jjis agy.a ben" nOTn"valami^elsobbseges lényt lát, olyasvalakit, akinél hatalmasabb, erősebb nincs, akiben hinni és bízni lehet. Igen, ez a kis kutya hitt bennem! Kedvenc vizslám csak szeretett, ellenben a kis kutya hitt A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR VALAHOL MÁR VÁRNAK . : . ELMÚLNAK A NAPOK, elmúlnak az évek. lasabban ver a szív, elhalkul az ének. Vége a szüretnek, életaratásnak s távol régiókban valahol már várnak. Valahol már lesnek a ráncos vén párkák, kik éltünk fonalát majd egyszer elvágják. Vége lesz a mának és minden holnapnak. Örömök és gondok szépen elhallgatnak, Gyüjiöllünk-e vagyont, vagy szegények voltunk? Ki keresi ott már anyagi mivoltunk? Gyűjtöttünk ezüstbe? Aranyba? Papírba? Úgysem vihetjük el magunkkal a sírba! bennem. Megéreztem, hogy Istenének tart, mert hiszen kicsinyke agyveleje ezen a gondolaton felül nem tudott emelkedni. Ekkor jöttem reá arra, hogy bennünk, emberekben is ott él születésünktől kezdve a hit csirája és annak fogalmát csak tisztázni kell, hogy sokkal nagyobb magaslatra jusson. A! föld felett levőre. A csecsemő, a kis gyermek j jó ideig még abban a hitben él, j hogy a szülők, akik ápolják, j táplálják, becézik, a legna-i gyobb valamik, felsőbbrendu lények. De öt-hat éves korukban már fejlődik az eszük és ha nem is mondják, de gondolják: J A ,i „ — Az en apam nagyon erős, de Gyuri pajtásom apja még! erősebb. — Az én apám gazdag ember, de Miska pajtásom apja még gazdagabb, mert annak két automobilja is van, nagyobbak, mint a miénk. És igy megy ez addig, amig a gyermeki ész reájön arra, hogy kell valami vagy valaki legyen, aki minden földi halandónál nagyobb, erősebb, és ekkor jönnek a kérdések: — Anyuka, miért repül a galamb és miért nem repülők én? Ekkor kezd érni az apró emberke lelkében az Istenben való hit. Teljesen a környezettől függ, hogy hova fejlődik azután? Afrika őslakóiban odáig, hogy fából faragott szobrot vagy lángoló tüzet imádnak Isten gyanánt. Nálunk, műveltnek mondott fehérbőrű embereknél odáig, hogy mindnyájunk felett való, az égben lakó valakiben hiszünk, akinek Isten a neve és akit nem lehet földi mértékkel mérnünk. Milyeh formára nevelődik bennünk a hit, az már a nevelés dolga. És ennék megállapításakor ki kell mondanom, ha meg is köveznek érte: Az Istenben való hit mindnyájunkban egy, csak a vallás külömböző. De végcéljában — jól vagy rosszul — minden vallás Istenben való hitünket próbálja erősiteni és életünket magasabb erkölcsi törvények alá rendelni. Ötvenhat év előtt két francia tudós felszedett az utcán egy eldobott, kitett gyereket és azt néma ápolónőre bízva úgy nevelték, hogy magas falakkal körülvett házba rajtuk és az ápolónőn kivül más embert nem látott. Jelenlétében soha emberi szót ki nem ejtettek. Azt lesték, hogy hová fog fejlődni ez a gyerek? Húsz éves korában vezették be a világba, de feljegyezték, hogy ez a tudatlan agyvelejű teremtés 15—16 éves korától kezdve naponta kijárt a kertbe, ahol egy karó végén rongy lógott és azelőtt térdreborulva — imádkozott. Állati hangú üvöltés, tagolatlan hang volt ez az imádság, de a két tudós szerint kétségtelen bizonyitéka annak, hogy a mindentől elzárt lélekben ösztönösen élt valami magasabb lényben való hit. Nekem, aki világi ember vagyok, nem lehet feladatom az, hogy vallás felől beszéljek. Tisztelettel adózom minden felekezet vallási nézeteinek, mert hét évtized alatt erre a gondolatra jutottam: A hitben kell hinnünk: Ha én ezt a hitet önmagámban a római katolikus vallás előírásai szerint próbálgatom erősbitgetni, azért készséggel ismerem el, hogy más felekezetek se rosszabbak. Azok is csak arra törekednek, hogy lelkünket közelebb vigyék Istenhez. Sajnos: ennél nehezebb küzdelem nincs a föld hátán. Ez az oka annak, hogy még mindig meddő millió és 'millió lélek jóhiszemű fohásza: Jöjjön el a Te országod . . , VÉRT ADOTT A PAP — Rév. James F. Bradley, a brooklyni Si. Catherine of Genoa egyház lelkésze, híréi vette, hogy egy 10 éves kisleánynak vészes vérszegénység miatt most sürgősen, majd minden hónapban egyszer vérátömlesztésre lesz szüksége, máskülömben menthetetlenül elpusztulna. Nyomban vért adott és egyben felhívta egyháza népét, hogy kövessék példáját. A felhívásnak sikere volt: 120 férfi és nő adott vért, és most évekre elegendő vér áll az egyháznak rendelkezésére. Képünkön a 10 éves Ficarra hálásan homlokon csókolja az életmentő papot. Ml AZ ENYÉM? (G. S.) December végén leesett a hó és vastag lepellel takarta el a mezőket. Lassan lépkedve jártam az ismerős tájat és éles szemmel nézegettem jobbra-balra, hol látnám meg erdők-mezők vadját a hótenger közepette. Ohio állam déli részében próbálkoztam ezzel, de hiába fáradtam. Öreg barátaim, akiket látogattam, csüggedten mondogatták: — Mi haszna lenne a próbálgatásnak? Nincs többé vad Ohio államban. Nem hittem nekik. Tamáskodtam, magam szemével akartam látni az igazságot. így azután kocsira ültettek, reggeltől estig hurcoltak, bejártunk hét határt, amig végre meggyőztek, hogy igazuk volt. Százhúsz mérföldes ut során nem találtam többet egyetlen árva nyulacskánál és talán arra is csak tévedésből tapostam rá, amint a sürü gazt jártam. Ott feküdt valahol a gaz mélyében és riadtan menekült apró lábacskáival, mikor nyugalmát megzavartam. Csak olyan apró amerikai nyulacska volt, aminő tiz tellik ki a nagy magyar nyulakból. Estefelé aztán beadjam derekamat, hogy barátaimnak igazuk volt, nincs többé vad Ohio állam egész területén. Dél Ohioból azután elmentem északi Ohioba, Sandusky város szomszédságába és ott egyik angol ismerősömnek elpanaszoltam, hogy milyen szomorú tapasztalatot szereztem kirándulásom alkalmával. Ismerősöm mosolygott és szelíd jóindulattal kérdezte: — Eljönne-e velem egy kis automobil körútra? Nem lévén jobb dolgom, beültem kocsijába és tűrtem szótlanul, hogy vigyen arra, amerre kedve tartja. Alig mentünk pár mértföldet, sürü gazzal borított tarló szélénél megálltunk és ismerősöm biztatgatni kezdett: — Szálljon le a kocsiról és tapossa meg ezt a gazt. Megtettem ezt a bolondságot is és ime, alig léptem a gazba» nagy zakatolással három gyönyörűséges fácánkakas repült fel az orrom előtt. Lábam alatt pedig jobbra és balra ugráltak a nyulak, mintha szöcskék lettek volna, majd nagy robajjal vágott a magasba egy fogolymadár. Volt abban a gazban annyi vad, amennyit ritkán láttam egy csomóban Ohio államban. Mikor visszatértem a kocsihoz, szinte lelkesedve mondtam: — Vandtt yad annyi, mint a szemét. Amerikai emberem savanyu arccal felelte: Hát van bizony bőven, csak az a baj vele, hogy erre a birtokra tilos a belépés, mert ennek a területnek a Rockefelj ler család a gazdája. Hazafelé menet azután: elgondolkoztam a dolgon. Igaza van a Szentirásnak, mikor azt mondja, hogy akinek van, annak adatik több is. Azon a tájon, amerre jártam, az egész határ Rockefeller birtok. Vájjon mikor jön olyan idő, hogy nekünk is jusson már valami, akik szegény emberek vagyunk? GYEREK ÁLLT A HÁZHOZ Péter barátom, az orvos, nemrég nősült. Amikor níultkor meglátogattam, egy kis "tisecííe^" mő sirt az ágyon. Nem lehetett több a csöppség hat-hét hónaposnál. Önkénytelenül is számolni kezdtem, mikor is nősült rideg Péter. — Te, Péter, — kérdeztem tőle csodálkozva, — hogy kerül ide ez a gyerek?! A tietek?! — Hogy lehetne! — válaszolt dühösen Péter. — Hiszen jól tudod, hogy májusban volt nz esküvőnk! — Hát akkor? — görbültem kérdőjellé. — Hosszú história ez! — válaszolt szomorúan Péter. — Két hete jött egy asszony a rendelőmbe és elpanaszolta, hogy a fiacskája egy féldollárost nyelt el. Megkért, hogy segítsek rajta. — Na és? — Az asszony kijelentette, nagyon siet. Kért, hogy adjak neki addig három dollárt, mert fél, hogy becsuknak az üzletek, s nem tud vacsorát venni. — S erre te? Odaadtam neki három dollárt. Az asszony elment bevásárolni. Én pedig munkához láttam. De hiába. — Hiába? Hiába bizony! Nem találtam meg a féldollárost a gyerek gyomrában! — Jó, jó! De hogy kerül ide a gyerek? Újra elhozta az aszszony? — A csudát! Legalább két hete nem jött el a gyerekért, én pedig nem tudom, mit csináljak ezzel a csöppséggel . . . KVIKALEBVI BIBLIA Belga Congoban körülbelül 30 ezer néger beszéli a bvikalebvi táj szólást. Most erre a nyelvre lefordították az Uj Testamentumod MIT HOZ A JÖVŐ? Budapesten összefogdosták a jövendőmorudó asszonyságokat. Internálják valamennyit. 1 HEJ, DE AZÉRT MÉGIS — hej, de azért mégis örülünk a létnek: te is, ő is, én is! Hisz legszebb gyümölcse ősszel van a fának, mikor a tehertől hajlanak az ágak. Koros embernek bár sok a szenvedése, benne van az élet minden szép vetése. Mint mikor a Nap már lenyugodni készül, bármily szép volt mindig, százszorosra szépül. Érett szőlő nedve mindig legédesebb, koros ember csókja mindig legédesebb. Van benne öröm is, van benne fájás is; forró nyár, forró ősz és kis meghalás is. ÍROM, MAGYARÁZOM szépségét a kornak s hörpintgetem nedvét a jó tüzes bornak. Tüzes bornak lángja a lelkembe árad s tüzesen rikkantok tőle egynéhányat: Hej élet, hej halál: mit tréfáltok velem? • Kössünk barátságot . . . nesztek, itt a kezem. Ha az életfa még számomra is terem: (nem baj, ha gyümölcse már nem is szerelem) Adjatok szép csendes, boldog öregséget. Hadd vigyek magammal sok-sok szép emléket. S ha majd az utolsó állomáshoz értem. Elmondhassam bátran: nem hiába éltem!
