A Jó Pásztor, 1947. augusztus (26. évfolyam, 31-34. szám)

1947-08-22 / 34. szám

PAGE 8 OLDAL A JŐ PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD AUGUST 22, 1947 Pünkösd után 13-ik vasárnap Szén Lukács 17, 11—19. szakasz EVANGÉLIUM Az időben, mikor Jézus Je­ruzsálem felé tartott, átméne Szamarián és Galeleán. Mikor pedig beméne egy faluba, tiz bélpoklos férfi jőve eléje, akik távolról megállának és föleme­­lék szavukat, mondván: Mester, könyörülj rajtunk. Kiket midőn meglátott, mondá: Menjetek, mutassátok meg magatokat a­­papoknak. És lön, hogy amint mentek, megtisztulának. Egyik pedig közülök, látván, hogy meggyógyult, visszatére, nagy szóval magasztalván az Istent, és arcra borulván az ő lábainál, hálát ada és ez a szamaritánus vala. Felevén pedig Jézus, mondá: Nemde, tizen tisztultak meg és kilenc hol vagyon? Nem akadt, aki visszatérvén, dicsőséget adjon Istennek, ha­nem csak az idegen. — És mon­dá neki: Kelj föl, menj el, mert hited meggyógyított téged. SZENTBESZÉD Ha végignézünk az embere­ken, ha széjjel tekintünk a né­pek és nemzetek között, bizony­bizony sok betegségre, sok fer­tőző, szerzett és öröklött nya­valyára találunk ... Szinte alig van ember a föld hátán, akinek ne volna valami testi baja, va­lami testi fájdalma és ha van is, annak az egészsége is mily törékeny és mennyire ki van téve mindenféle káros és kó­ros bacillusnak, amellyel a le­vegő állandóan telve van. De a sokféle testi betegség és nya­valya között talán alig van sú­lyosabb és visszataszitóbb, mint az úgynevezett poklosság. Csú­nya fekélyek támadnak az ar­con, a testen. Az Ízületek egyen­­kint rothadnak le, ami szünet nélkül sajgó fájdalommal jár. A poklos beteg menthetetlen, bajára orvosság nincs. Minden más betegségben van, vagy leg­alább is lehet remény a gyó­gyulásra, de a poklosnak nem­csak, hogy nincs reménye, ha­nem ellenkezőleg: biztosan tud­ja, hogy veszve van... Valami szörnyű lehet hát a poklosnak lelki állapota, amit szerfölött növel még az is, hogy az ilyen betegnek azonnal el kell hagy­nia családját, nehogy megfer­tőzze az övéit, mert a poklos­ság igen ragadós betegség. Krisztus urunk idejében igen sok ilyen beteg volt, akik a vá­roson 'kívül, külön telepen él­tek, minden gondozás nélkül, amig meg nem haltak, mert a pogány és zsidó világ nem is­merte az éféle, hősies feláldo­zást, ami a ragályos és menthe­tetlen beteg ápolásával jár. Ma is vannak ilyen szerencsétlenek, akiket azonban már szerzete­sek és apácák ápolnak, akik az­tán maguk is előbb-utóbb pok­­losokká lesznek és mint hősök halnak meg. Ámde a testi poklosságnál van egy még borzasztóbb, visz­­szataszitóbb poklosság és ez a lelki poklosság. A testi pok­­losoknál sokkalta borzasztób­bak, sokkalta visszataszitócbak a lelki poklosok, vagyis a bű­nösök ... A testi poklosság bár­mennyire utálatos, elvégre még­is csak a testet érinti, ami előbb­­utóbb úgyis elporlad, de a lelki poklosság a lelket illeti, ami­nek örökké kell élnie. A testi poklosság visszataszító, de csak az emberek előtt, ámde a lelki poklosság visszataszító az Isten előtt. Ami a poklosság a testen, az a bűn a leiken. Megfertőzi a lelket, mint a poklosság, a tes­tet. A bűn, ha egyszer befészkeli magát a lélekbe, mintegy Ízü­letenként rothasztja meg a lel­ket, mig azt teljesen hatalmába nem ejtette és ha egyszer hatal­mában van, akkor arra nézve — emberi számítás szerint — nincs segítség; az veszve van és pedig veszve van örökre. Ha már mi, emberek, borza­lommal és utálattal fordulunk el a testi poklostól, hát akkor mily nagy borzalommal és utá­lattal fordul el Isten és az an­gyali kar a lelki poklostól. Sőt, többet mondok: van idő, van­nak napok, vagy legalább órák, percek, amikor a bűnös maga magától is borzalommal és utá­lattal fordul el, amikor érzi a bűnnek nyomasztó súlyát, ami­kor érzi leikéhez tapadni a bűn­nek szégyenfoltját, miként Káin érezte homlokán a testvérgyil­kosság megbélyegző szégyenje­gyét. Micsoda borzasztó pillanatok, micsoda borzasztó órák ezek, de hát mik ezek az örökkévalóság­hoz képest? És micsoda bor­zasztó a bűnös helyzete, mikor kénytelen maga is belátni, hogy haszontalan, semmirevaló em­ber, amikor kénytelen maga bevallani, hogy hiába minden, ő nem képes megjavulni, szá­mára nincsen megtérés. Óh, ez még sokkalta szörnyűbb tudat, mint a gyógyíthatatlan testi be­teg tudata, mert hát a lélekről, a halhatatlan lélekről van szó, amely érzi, hogy örökre veszve van és nem a testről, amely úgyis csak múlandó. De a bűn nemcsak utálatos és fájdalmas, hanem ragadós is, akárcsak a poklosság. Azt mondják, hogy a levegő tele van bacilussal, de hát az a sok bacillus nem árt annyira a test­nek, mint amennyire árt egyet­len bűnös ember rossz példája a lelkeknek. És mennyire fájó tudat az egy becsületes, egye­nes emberre nézve, ha valaki­nek csak a testében is kárt tett, vagy pláne, ha testének rom­lását okozta, hát mennyivel in­kább kell akkor fájónak lennie annak a tudatnak, hogy ennek, vagy annak a lelkét én fertőz­tem meg, én voltam a lelki romlásának oka. Óvjuk hát magunkat a bűn­től. Ha óvjuk magunkat a testi fertőzéstől, nemcsak magunk­ért, menyivel inkább kell ak­kor óvnunk magunkat a bűn­től, nemcsak azért, hogy lelkün­ket ne fertőzzük meg, hanem azért is, hogy mások lelkének ne ártsunk. A poklosok, amikor hallották, hogy Jézus közeledik feléjük, már távolról azt kiáltották: Jé­zus, Mester, könyörülj rajtunk. És Jézus könyörült a testi élő­halottakon; meggyógyította egy szóval őket. Miként a pokloso­­kot csak csoda menthette meg a poklosságtól, akként a bűnö­söket is csak csoda mentheti meg a bűntől, a megbocsátás­nak isteni csodáj,a. És ha Krisztus megkönyörült a testi betegségben sínylődő embereken, mennyivel inkább meg fog akkor könyörülni a bűnben vergődő embereken, akik bizalommal kiáltanak hoz­zá: “Jézus, Mester,, könyörülj rajtunk!” — Hiszen Ő maga mondotta: ‘Nem jöttem az iga­zakért a földre, hanem a bűnö­sökért és nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnös fölött inkább, mint kilencven­kilenc igaz fölött, kik nem szo­rulnak bünbánatra.” Kérjük Jézust, hogy könyö­rüljön rajtunk is! Amen. A Szentirás "Ma mberlaég tora*», let*»«. eégesebb tirténeto tűi itt Meg­írva ft SZENTXBÁ8BAN — TŰ­SEKBEN, hogy annak, aki olvaa­­*a, minden sora lelkében ma­radjon, mint a márványon as aranyozott Irta. Mert ha fehér márvány a lélek, nem lehet raj­ta szebb Írás a Biblia verselnél.'’ AZ ÜJ TESTAMENTOM És igy fejedelmi fényben és pompába Ment a grófi család a székesegyházba. Midőn már a templom belsejébe értek, Ekkor a koronát letevő Erzsébet. Leveté válláról hercegi palástját, Azután kibontá aranyszínű haját. Ahol a szenvedő Jézus képe vala — Töviskoronával, sebekkel megrakva — Odament Erzsébet, szemeiből könny hull, Sírva, zokogva a szentkép elé borul. Hozzáment a grófnő s elfojtott haraggal, Illeté a kis lányt dorgáló szavakkal. “Ez nem illik, úgymond, egy főhercegnőnek, Hogy mutasson ilyen nagy érzékenységet! Kelj fel, mond a grófnő s vedd fel palástodat, És úgy, amint illik, tedd fel koronádat! Mivel nem illik a te méltóságodhoz, Hogy mint közönséges ember, úgy imádkozz!” így beszélt a grófnő és felelt Erzsébet: ,‘Ha óhajtásodat nem teszem, bocsáss meg! Mert Jézusom előtt, ki értem szenvedett, Fejedelmi díszben nem jelenhetek meg! Ki oly bánatosan, szelíden néz felém, Töviskoronával isteni szent fején; Akinek ezer seb borítja szent testét, Hisz akkor én neki csufolója lennék! Hogy ő előtte hercegi palástban Megjelennék fényben, bíborban, bársonyban. Az ő fején tövis, az enyémen arany, Ő sebekkel rakva, én biborpalástban! Nem! Ilyen bűnt soha el nem követhetek, Mert igy követője neki nem lehetek!” A grófnénak harag gyujtá ki két arcát, Dühében véresre harapta ajakát; A hitbuzgó leányt szótlanul hagyá ott, De titkon szivében a vad bosszú forrott. Itt vette kezdetét a hosszas szenvedés, A grófi udvarban való üldöztetés, Mert Erzsébet ellen a grófnő és leánya, A vár népségét is mind fellázította. Csak az ifjú Lajos, a szeretett jegyes, Maradt Erzsébethez egyedül hűséges. A fejedelmi palást Lajos és Erzsébet végtére fölvették, ----» A szent hit szerint a házasság szentségét. Fényes ünnepély volt a menyegző napja, Nem volt még hasonló a vatthburgi várba. Számos magyar főur jelent meg Andrással Erzsébet atyjával — a magyar királlyal. A fényes társaság már mind együtt volt ott, Csak még Erzsébet, a menyasszony hiányzott. Lakosztályában volt udvarhölgyeivel, Kik felékesitik fejedelmi dísszel. Vállára adták szép hercegi palástját És fejére tették arany koronáját. Midőn már készen volt az öltözködéssel, A folyosóra lép udvarhölgyeivel. A márványlépcsőket midőn már elérték, Egy alak kötő le Erzsébet figyelmét. Egy félig meztelen szegény koldus volt ott, A menyasszony ránéz s hirtelen megállóit És gyorsan leveti hercegi palástját, Habozás nélkül a koldusnak adja át. És a koldus eltűnt, — bámul a környezet, Amely közül egy a vőlegényhez siet És igy szólt: “Képzeld el ezt a könnyelműséget, Melyet menyasszonyod ismét elkövetett. Hercegi palástját az oszlopcsarnokba, Egy rongyos koldusnak elajándékozta!” Midőn a hirt hallá Lajos gróf, megdöbben, Feláll az asztaltól kissé ingerülten: “Miért tette ő ezt?” — kérdé békétlenül — Hogyan jelenik meg most már palást nélkül?” Erzsébet visszatért fényes termeibe, Mert szemrehányást tett neki környezete. Világ szerint tudta, hogy ő nem jót tett most, Dobogó kebellel várta tehát Lajost. “Tudom — mondá — ami az Istennek tetszik, Abban a világnak kedve sohsem telik. Tudom azt, ami a világ előtt kedves, Az az Isten előtt épp oly gyűlöletes. Én akarok inkább Istennek engedni, Mint az embereknek s világnak tetszeni. Jézus mondá: “Adjál a szükölködőknek, Nekem adod, amit adsz a szegényeknek!” Érjen bármi, azért amit elkövettem, Csak Istennek látszó dolgot cselekedtem!” De nyílik az ajtó, — ah mi történik most — Erzsébet már maga előtt látja Lajost. “Miért késesz anrjyit?— kérdé őt jegyese — Már a társaság vár megjelenésedre. Nekem azt mondák, hogy drága palástodat Valami koldusnak elajándékoztad. De hisz ez hazugság, kedves menyasszonyom, Hercegi palástod ott van vállaidon. Most értem, hogy miért töltőd el idődet, Látván ezen ruhát, mily ékessé tetted.” Bámul Erzsébet, mit mond Lajosnak ajjka, Tán beszédével őt gúnyolni akarja? Nem gúny szavak ezek, hanem csoda történt, Csoda az Istennek gondviselésekért. Erzsébet vállán a palást ott lebegett, Mit odahelyeztek láthatatlan kezek! Megérté Erzsébet ezt az égi csodát, Magasztalta Isten mindenhatóságát. Azért ez esetet elmondá Lajosnak, A palástot hogyan adá a koldusnak — A most meglevőhöz mily csodásán jutott, Amelyről ő maga eddig mit sem tudott. Lajos belátta itt az ég működését, Bámulva csodálta az Isten kegyelmét. Látta arájának, hogy szive és lelke, Mennyekből adatott kincsekkel van telve. Esdőleg nyújtotta kezét Erzsébetnek, Kit a társaságba ő maga vezetett. Szépsége mindenkit bámulatba ejtett, Ily nő megérdemel bármily fejedelmet! De a szép menyasszony egy kis idő múlva, A társaságot és a termet elhagyta. Mondván: — a világnak elég legyen ennyi, Sokkal üdvösebb az Istennek szolgálni. “Az ember azért van — mondá beszédében, — Hogy meghaljon s meghal, hogy örökké éljen.” A jótékonyság rózsái Lajos lett az cfrgróf elhunyt atyja helyett. Erényes nejével élt boldog életet; Erzsébetnek most már szabadabb tér nyílott, Gyakorolhatni az angyali jóságot. Bár az ármány folytan szőtte még hálóját. Mely nem szívlelhető a lélek jóságát, Az özvegy őrgrófné — a büszke Zsófia — Leányával együtt volt Erzsébet átka. Folyton becsmérelték a jó nő tetteit És gúnnyal illették jámbor cselekményit. Mindez nem gátolta Erzsébet jóságát, Békességgel tűrte anyósa rágalmát. A jótékonyságot önmaga gyakorlá, Naponként rendesen kastélyát elhagyá Es felkereső a város szegényeit, Orvosié azoknak bajait, ügyeit. Meglátogatta a súlyos betegeket, Mely munkája gyakran este ért csak véget; Mig ő az erény e müvét gyakorolta, Működött az ármány ellene a várba. Magát Lajost is az anyja és nővére, ÉjAdegenitni iparkodtak tőle; Elmondták neki, hogy megalázó e tett, Miket napról-napra Erzsébet elkövet. Mivel minden tette lealacsonyító, Amely csak egy aljas szolgálóhoz való. Végre Lajos gróf már megunta a dolgot — Ő bár belátta az igaztalanságot — De mivel anyját sem akarta sérteni, Igyekezett hát az ügyet kikerülni. Néha oly gondolat villant át agyában, Hátha van valami mégis a dologban? De e gondolatot csakhamar leküzdé, Legjobban nejének lelkét ő ismerő. De egykor oly eset jött véletlen közbe, Amelyre az őrgróf nem volt elkészülve! Éppen vadászatról méné egykor haza, Beérve a város szélső utcájába Ahol lakott a nép számtalan szegénye, Ott a kunyhók között neje tűnt szemébe. Egyet gondolt a gróf, egy kis kerüléssel Egész véletlenül neje elé lépett. A kötényének két szögletét tartva. Látszott, hogy valami volt belé takarva, E nem várt esetre Erzsébet megijed — Akkor is élelmet vitt a szegényeknek — Rászorítja a nő kötényét keblére — “Mit viszesz?” kérdé őt hidegen a férje. Köténye szögletét jobban megszorítva, Erzsébet mit sem szól férje szavaira. Az őrgróf mégegyszer izgatottan kérdi: “Mi az, amit igy kell tőlem rejtegetni?” És ezen szavaknál jobb kezét kinyújtja, A kötény szögletét kissé félre rántja — Hogy magának erről tudomást szerezzen, Mit rejteget neje tőle oly félénken. És mit látott a gróf? — mi volt ott elrejtve? Illatos rózsákkal volt a kötény telve. Egyik olyan volt, mint a hajnal bíbora, A másik pedig mint a tél fehér hava. Kék nefelejts-szál volt hozzája vegyítve, A házaspár körül illatot lehelve. “Kedves angyali nőm!” szólt Lajos meghatva, Kérlelőleg tekint az angyali arcra. De a meglepetés, mely őt ismét érte, Tovább beszélni és szólni nem engedte. Neje feje fölött egy keresztet látott, Mely mint egy tündöklő csillag úgy ragyogott, Mely körülsugárzá a nő szende arcát, Fénye tulhaladá a napnak világát. Megdöbbent az őrgróf, látva az égi jelt, Összekulcsolt kézzel a porba letérdelt. És könnyezve kérte Isten szent kegyelmét, Hogy bocsátaná meg a kétkedés bűnét. Majd kivettett egy rózsát és azt megcsókolta, És azt életén át magával hordotta. És midőn megtudá annak történetét, (Folytatjuk) Szent Mihály arkangyal Ko­­loszae, máskép Choné frigiai városban végbevitt csodatételé­nek emléke Liturgián: Apostol, sz. Pálnak a zsidókhoz írott leveléből 2. rész, 2—10 vers, 305 szakasz. Atyám fiai: Ha az angyalok által hirdetett ige oly erejű volt, hogy minden áthágás és engedetlenség érdemlett diját elvette: miképen menekedünk mi meg, ha ily nagy üdvössé­get elmulasztunk? melyet az Ur kezdett hirdetni, utána pe­dig azok, kik hallották közöt­tünk megállapították, Isten azt megbizonyitván jelekkel és cso­dákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával aka­ratja szerint. Mert nem az an­gyalok alá vetette Isten a jö­vendő világot, melyről szólunk. Sőt inkább bizonyságot tőn egy helyen valaki mondván: “Mi az ember, hogy megemlékezel ró­la? vagy az ember fia, hogy meglátogatod őt?” Kevéssel tet­ted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel ko­ronáztad meg őt, és kezed al­kotmányai fölé rendelted; min­dent lábai alá vetettél. Mert mivel mindent alá ja vetett, sem­mit sem hagyott el, mit alája nem vetett volna. Most ugyan még nem látjuk, hogy minden alája van vetve, de azt a Jé­zust, ki egy kevéssé kisebb lön az angyaloknál, látjuk, hogy a halál szenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, mivel Isten kegyelme sze­rint mindenekért megizlelte a halált. Mert illő volt ahhoz, ki­ért mindenek és ki által min­denek lettek, ki sok fiakat akart vinni a dicsőségbe, hogy üdvös­ségük szerzőjét szenvedés által dicsőítse meg. Evangélium sz. Lukácstól. lO.r. 16—21. v. 51 szakasz. alá tévén, azon helyen aluvék. És láta álmában egy lajtorját, mely a földön áll vala, s mely­nek teteje az eget éri vala, és látá az Isten angyalait fel és alá járni azon, és a lajtorjára támaszkodott Urat, ki mondá neki: Én vagyak atyádnak, Áb­rahámnak Ura Istene, és Izsák Istene; a földet, amelyen alu­­szol, neked adom és ivadékod­nak. És ivadékod annyi lesz, mint • a föl pora; kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, északra és délre; és megáldat­­nak tebenned és ivadékodban a föld minden népei. És őrződ leszek, akárhozá mégy, és visz­­szahozlak e földre; és el nem hagylak, mig be nem teljesí­tem mind, amiket mondottam. És mikor fölébredt Jákob ál­mából, mondá: Valóban az Ur van e helyen és én nem tud­tam. És megemlitvén: Mely ret­tenetes, úgymond, ez a hely! nem egyéb ez, mint Isten háza, és a menny kapuja. Ezekiel jövendöléseinek olvasása 43. r. 27. v. és 44. r. 1—4 v. Eltelvén a napok, nyolcadik napon és azután áldozzák a pa­pok az oltáron a ti égő áldoza­taitokat, és amiket béke-áldo­zatul hoznak; és kegyelmes le­szek nektek, úgymond az Úr­isten. És visszatérite engem a külső szentély kapujához, mely napkeletre néz és; zárva vala. És mondá az Ur nekem: Ez a kapu zárva leszen és nem nyit­­tatik fel és azon senki sem me­gyen át, mert Izrael Ura Istene ment be rajta és azért zárva leszen a fejedelemnek is. Azon­ban maga a fejedelem ülhet ab­ban, hogy kenyeret egyék az Ur előtt; de a tornác kapujá­nak utján menjen be és annak utján jöjjön ki. És vive engem az északi kapunak utján a ház elé; és látám, és ime az Ur di­csősége betölté az Ur házát. •­Mondá az Ur tanítványainak: Aki titeket hallgat, engem hall­gat; és aki titeket megvet, en­gem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, ki en­gem küldött. Visszatérve pedig a hetvenkedő, örömmel mond­ván: Uram! még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben. És mondá nekik: Lát­tam a sátánt, mint villámot az égből leesni. íme hatalmat adok nektek a kígyók és skorpiók megtapodására, és az ellenség minden ereje fölött, és semmi sem fog nektek ártani. Mind­­azáltal ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmesked­nek tinektek: hanem örüljetek, hogy neveitek be vannak Írva a mennyekben. Azon órában Jé­zus örvendeze a Szentiélekben, és mondá: Hálát adok neked. Atyám, mennynek és földnek Ura! hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és okosoktól, és ki­jelentetted a kisdedeknek. Úgy van Atyám! mert úgy tetszett neked. Elővecsernyén olvasmányok. Teremtés könyvének olvasása. 28. r. 10—17 vers. Kiindulván Jákob Berszabé­­ból, méné Haránba. És midőn egy bizonyos helyre jött, ahol megnyugodni akart napszállát után. von a kövekből, melyek ott hevernek vala, s azt feje Példabeszédek könyvének olvasása 9. r. 1—11 versek. A bölcsesség házat épített ma­gának, hét oszlopot vágott ki. Feláldozta áldozatait, bort ele­gyített és előkészítette asztálát. Elküldötte szolgálóit, hogy a várba hívjanak és a város kő­falaira: “Ha valaki kicsiny, jöj­jön hozzám.” És az esztelenek­nek szóla: “Jertek, egyétek az én kenyeremet és igyátok a bort. melyet nektek elegyítet­tem. Hagyjátok el a gyermek­séget és éljetek és járjatok az okosság utain.” Ki a csufolót tanítja, magának teszen bosz­­szuságot; és aki az istentelent feddi, magának szerez gyaláza­tot. Ne feddjed a csufolót, hogy ne gyűlöljön téged. Fedd meg a bölcset és szeretni fog téged. Adj alkalmat a bölcsnek, és gyarapodni fog a bölcsessége. Tanítsd az igazat és sietve el­fogadja. A bölcsesség kezdete az Ur félelme és a szentek tu­dománya okosság.- Mert álta­lam okosulnak meg napjaid és többre mennek esztendeid. BERKMANS “CAKE BOX” Azelőtt a Nadich Sütöde Európai süiésü tészták 3932 Lorain Ave. WO. 7846 S. K. Berkman, tulajdonos GARÁZSOKAT ÉPÍTÜNK Egyes vagy dupla. Feljáró ajtók. Lefizetés nincs, 36 havi törlesztés ÁRAK: 12X20—$320; 14X20—$345; 20X20—$465. THE AETNA LUMBER CO. 3674 EAST 93 ST. MI 1185 — CLEVELAND. OHIO versekben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom