A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-02-27 / 142. szám
2004. FEBRUÁR 27. Irodalom A HÍD 15 Kövek vándorút) a Nagy Ábrahám A vártemplom tornyából nézve a kaszálón túli részen nadrágszíj vékony szántók sorakoztak egymás mellett, köztük a miénk is. Valamikor gazdag termőföld hírében állt. Akinek ott volt egy-két hold földecskéje, szerencsés embernek tudhatta magát. Gyönyörű volt a környék, szemet lenyűgöző. Az aljban csekély vizű patakocska csordogált, a domb lábánál forrás. Kapáláskor a reggeli órákban megtöltöttük a cserépkorsót forrásvízzel, amely estig kitartott. Ebédelni mindig lementünk a patakhoz, ahol árnyékos, üde zöld volt minden. A fák lombja közt besütött a nap, színes szárnyú pillangók, szitakötők aludtak a tenyér nagyságú leveleken. Diákkoromban innen szereztem be lepkegyűjteményemet, amit még a botanikus tanár is megcsodált. Ezt a szántóföldünket szerettem a legjobban, üdülésszámba ment az a nap, amikor ott lehettem. Csak a kövekkel volt baj. Földszomszédaink szántáskor az eke által kiforgatott köveket áthajigálták a mi földünkre, persze diszkréten, amikor senki nem látta. Amikor mi szántottunk, visszadobáltuk az ő földjükre valamennyit, persze mi is diszkréten, hogy ők se szerezzenek tudomást róla. Közben mintha mi sem történt volna illedelmesen köszöngettünk át egymásnak. így ment ez évek során át mígnem apám meg nem elégelte a dolgot. Egyik tavasszal miután egy teli füles kosárral összegyűjtött, kiegyenesítette derekát és így szólt hozzánk: a köveket ezentúl nem dobáljuk se jobbra se balra, hanem felszedjük és elvisszük haza. Minden este egy szekéraljjal szállítottunk belőlük el. Tárolásuk portánkon nem okozott különösebb gondot, telkünkön hely akadt bővel. Naplementekor a kövek összegyűjtésével vetettünk véget az aznapi munkának. Az így hazafuvarozott kövekből nagy kupac halmozódott fel a telek sarkában. Java részét anyámmal közösen szedtük össze. Az idő tájt anyámnak mindig jó kedve volt, sokat nevetgéltünk, bolondoztunk. Amikor komikus helyzet adta elő magát, anyám úgy kacagott mint egy gyerek, még a könnyek is kicsordultak a szeméből. Aztán egyszer beteg lett, be kellett vigyük a kórházba. Kivizsgálás után az orvos azt mondta, gyenge a szíve, pihennie kell, nem szabad dolgoznia. Később víz gyűlt a lábszárába, amitől vastagra duzzadt. Állandóan fájlalta, járni is alig bírt. Nálunk akkor vonult át a front, a gyógyszert, ami meghosszabbította volna az életét, nem lehetett beszerezni. Hordtuk-vittük a kórházba és vissza, minden eredmény nélkül. Anyámnak sosem voltak ékszerei, nem is vágyott utánuk. Gyermekeit annál többre tartotta, nagyobb örömét lelte bennük, mondta: csak addig ne kelljen meghalnia, amíg a legkisebb gyermeke is képes lesz gondot viselni magára. A következő nap hajnalán örökre lehunyta a szemét. Pár évig apánk hagyta „leülepedni” a sírt. Aztán hívott egy kőmívest, hogy egy beton-kerettel zárja körül a sírt. A mester hajszál pontosan lemért mindent és kiszámolta mennyibe fog kerülni. Az udvaron megakadt a szeme a kőrakáson. Azt javasolta a beton koszorút jó lenne kirakni azokkal a tojás nagyságú kövekkel, amelyek a kőrakásban találhatók. Védené a betonkeretet a repedezéstől, jobban ellenállna az eróziónak. Apám mindjárt bele is egyezett; ha úgy jobb, hát készítse el azonképpen. Sok év múltával egy halottak napján felkerestem édesanyám sírját. Szürkületkor érkeztem a temetőbe. A sírokhoz vezető gyalogjárókon feketeruhás emberek vonultak virágcsokrokkal karjukon. A sírhantokon gyertyák égtek. Én is meggyújtottam a magammal hozottakat, közben anyámra gondoltam, a mellette eltöltött évekre, jóságos szívére, simogatására. Tekintetemmel gondosan vizsgálgattam a sírt, a betonkeretet. Mindjárt feltűnt, hogy a betonkoszorú, csaknem teljesen ép, sehol egy repedés-hasadás nincsen rajta, míg a többin jócskán meglátszik az idő vasfogának munkája, holott nagyjából egyazon időben készültek. Akkor vettem észre, hogy a temetőőr áll a hátam mögött. Szépen tartja magát a sír - mondta. Fejemmel biccentettem, egyetértek azzal, amit mond. Jó ötlet volt a keret berakás - folytatta. Lehajolok, tenyeremmel végigsimítok a keretbe ágyazott sima kőfelületen. Felemelkedőben mondom: még szegény anyámmal gyűjtöttük össze annak idején a mezőn, a búzaföldünkön. Röviden ecsetelem neki a kövek történetét. Arcán látom a megilletődést. A kövek tudják, ki nyugszik a sírban és hálásak akarnak lenni neki - fejtegeti bölcselkedő észjárását, majd ráérősen kacsázó léptekkel tovább biceg. A sírokon a gyertyák rendre kioltják fényüket, az elíziumi mezőkre az est ráteríti fekete fátylát. Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait isi Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség ✓ Egek, vagy világítok is? Nagyszalontán (Románia) az Arany János utca 46-os számú ház falán fekete márványtábla hirdeti: Ezen a telken állott „a bogárhátú öreg ház”, melyben ARANY JÁNOS Született 1817. március 2-án. Ez az emléktábla egyik bizonyítéka annak, hogy Arany szelleme él, és még ma is világít. Arany György és Megyeri Sára tizedik gyermeke 34 évig volt Szalonta lakója. Még csak 6 éves, amikor egy lakodalom alkalmával tűz üt ki, egész sor ház leég, köztük az Aranyéké is. Am a kút. melynek vizét használták még ott van. Egy másik márványtáblán olvashatjuk: E helyen állott az az iskola, amelyben ARANY JÁNOS tanult és tanított 1823-1833 és 1836-1839 között (A ma is álló iskolát Arany János jegyzősége alatt emelték.) Arany Jankó tíz éven át tanult abban az iskolában és mint nagyobbacska diák ugyanott tanított is. Egy kis kamrájában lakott is. A ma is álló impozáns református templomot 1750-1755 között építették a hívek adományából. Ezt is tűz károsította meg, de rendbehozták nagy áldozatok árán. Itt kötött házasságot a költő Ercsey Juliannával, itt tartották két gyermeküket keresztvíz alá, és innen kísérte utolsó útjára szeretett leányát, Juliskát. Szilágyi István, az akkori iskola rektora irányítja Arany érdeklődését az irodalom felé, és az Ő ösztönzésére írja meg a Toldi-t. Szerény jegyzői lakásában fogadja Petőfit. Az 1848-as forradalom leverése után egy bérelt lakásban él, ahol fogadja a bújdosó Vörösmartyt és Bajza Józsefet, majd maga is rejtőzni kényszerül. Pedagógiai, írnoki, majd jegyzői fizetése sem sok. A nehéz megélhetés arra kényszeríti, hogy elhagyja szülőhelyét. Nagykőrösön lesz tanár, majd Budapestre költözik. Szíve vágyik a kunyhók lakói közé. Néhányszor hazalátogat, de leánya halála után többé nem megy Szalontára. 1899-ben restaurálják a Csonkatornyot és itt nyílik meg az Arany János Emlékmúzeum. A költő fia, Arany László is jelentős anyagi támogatást ajánlott fel erre a célra és az Arany relikviák jelentős része is az ő ajándéka. 1907-ben leplezik le a Csonkatorony bejárata fölé helyezett Aranyszobrot, melyet Strobl Alajos terve szerint egyik tanítványa kivitelezett. (Kolozsvári Szeszák Ferenc) 1992-ben, a költő születésének 175. évfordulóján felavatják Kiss István művész alkotását, Arany János ülő szobrát. Tíz évvel előbb (Arany halálának centenáriumán) készített művét az akkori kormány visszautasította. Arany János ma is tanítómesterünk. Szilárd jelleme, elvi hűsége, eml>eri és költői magatartása írásaiban tükröződik. Ma is fáklyaként világít és fog világítani az utókor embere számára: „Legnagyobb itt e földi létben Ember lenni mindig, minden körülményben.” Nagy Johanna
