A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-01-30 / 138. szám
mmm 2004. JANUÁR 30. Irodalom ms A HÍD 15 Feri, az adoptált Nagy Ábrahám Amikor új szálláshelyünkre költöztünk, Feri a „homeless” utcai csavargó, a legendák dicsfényében sütkérezett. A gyermekek az utcán, ahol csak feltűnt, fejvesztetten menekültek előle. O volt akkor a mumus, akivel az anyák ijesztgetni tudták szófogadadan gyermekeiket. A Híd és Műút Építési és Karbantartási Rt. Mérnöki hivatala, ahol szüleim, mint topográfusok voltak alkalmazásban - vidékre költözött. Nekünk is lakhelyet kellett cserélnünk. Eg)7 kis mezőváros lakói lettünk, aminek a földrajzi fekvése elbűvölő volt. Egyik oldalt a messzi távolban topáz színben rejtőzködő nyerges-hullámos hegyvonulat, szelíd lankáin türkizben oldódott párafüggönvök lengedeztek a reggeli napsütésben. Selymes puha fényt és andalító csendet árasztó nyugalmat lehelt a táj. A város belseje is hasonló szépségekről árulkodott: virágos kertek, gesztenyefás árnyékos parkok, boltíves kapubejáratok, romantikus erkélyes családi házakkal. Az új hellyel a kapcsolatteremtés soha nem történik simán, időbe telik, amíg az ember megszokja, asszimilálódik a környezettel, feltalálja magát benne. Ez főleg a felnőttekre jellemző, a gyermeknek hasonló gondjai nincsenek. Pár napon belül cimborákra lel, akikkel a nap nagy részét játszadozással töltik el. Már a reggeli órákban füttyszóval üzengettünk egymásnak. Iskolába is együtt mentünk. Hazafele jövet olyan hangosak voltunk, mint a verebek a sürgönydrótokon. Egyszer különös dolog történt; az egyik társunk halálrárémülten felordított: „- Jön Feri!” - kiáltotta és máris futamodásnak eredt. Olyan sebességre kapcsolt rá, hogy egykönnyen nem lehetett volna befogni. Mint mikor a héja becsap a baromfi udvarba, a kakas magából kikelve rikácsol, a tyúkok nagy kotkodácsolással fellegnyi port kavarva maguk körül fölröppennek, ahhoz hasonlóan szóródtunk széjjel mi is és mint a nyúl iramodtunk hazafele. Én altkor még nem tudtam ki az a Feri és miért muszáj félnünk tőle. Az utca kanyarban lelassítottam a rohanást, megrémültén a vállam fölött pillantottam hátra. Annyira ki voltam fúlva, hogy a torkomban vert a szívem. Tisztes távolban egy csapzott ruházatú, mezítlábas férfit pillantottam meg, szétterpesztett lábakkal álldogált az út közepén. Fején nem volt sapka, nullás géppel nyírt koponyája világított, akár egy felfújt disznóhólyag. Otthon próbáltam eltitkolni a velem megesett dolgokat az utcán, de anyám nem nyugodott, amíg ki nem ugratta a nyulat a bokorból; tudni akarta mi A legszebb Jack Hahn A szép és kellemes szabadságot az rontja el, amikor az ezüst-szürke repülőgép mint egy óriási, fáradt madár leszáll az otthoni repülőtérre. Ez nem jelent teljes megérkezést, mert az óriási gép gurulni kezd az épület felé. Ez a gurulás jó 20-25 percig tart. Minden jó egyszer véget ér. A rossz szintén, de lassabban. Végre elhagyhatod a repülőgépet és eszeveszetten rohanhatsz a kofferekért. Az utasok tolakodnak, lökdösik egymást a futószalag előtt és várják cókmókjaik megérkezését. Ha elpasszolod a kofferod kiemelését, kiráncigálást, az (kofferod) pimaszul tovább megy és vámod kell, amíg újra körülfutja a kört, mint a győztes maratoni bajnok. Ezt a hercehurca problémát oldottam meg „Ti nem fogtok engemet átejteni” -jelszóval. Két nappal hazautazá- j sunk előtt a floridai társaságtól egy ember jött átvenni a két nagy és eg)' jóval kisebb bőröndünket, azzal az ígérettel, hogy egy nappal hazaérkezésünk után otthonunkba fogják szállítani. (A kedves olvasó fantáziájára bízom, hogy mi volt a két nagy és az egy kis koffer tartalma.) Utazásunkkor megkértem a kedves utaskísérőnkét, rendeljen Edith részére eg)’ tolókocsit, mert megsértette a bokáját. Tíz perccel megérkezésünk előtt tudtam meg, hogy Edithnek és még három hölgynek várni kell, amíg a többi utas elhagyja a repülőgépet. Közben négy- egyenruhás senior citizen érkezett négy tolókocsival. A zakójuk bal oldalára tűzött táblácska büszkén hirdette a világgal a Tom, John, George és Carlos neveket. Végre lassú, óvatos léptekkel közeledett a négy „sebesült”, vízszintes sorban, mert mindegyik első akart lenni. Mielőtt tovább mennék, meg kell jegyeznem, hogy nem szeretem a „fekete” címzettet mert részemre a fekete az ördög, szomszédom Mr. Schwartz, ami feketét jelent, fehér bőrű és szőke hajú, meg aztán sohasem találkoztam fekete bőrű egyénnel, aki tudott volna magyarul. A cikkemet magyaroknak írom, azért fogalmazom a tudósításomat a következőképpen: - A sor első helyén egy néger asszony állt pár kilós túlsúllyal, jó fűzővel parírozva. Aztán következett egy majdnem szőke nagymama majd egy másik nagymama ugyanolyan kiadásban, de vörös parókával és végül Edith jól fésült hófehér hajzattal. - Melyik hölgy a felesége? - kérdezte a mellettem álló néger Tom. - The prettiest (hanyag fordítással a legszebb) - feleltem felerősített baritonnal. - O.K. - felelte Tom és elindult a tolókocsival. Megállt a néger asszony előtt, átvette a táskáját szeretettel besegítette a kocsiba és elindult a kijárat felé. Amikor hozzám érkezett egy pillanatra megállt és huncut mosollyal kacsintott, aminek az értelme „ízlések és pofonok különbözők” lehet. volt az oka a hazarohanásnak, miért izzasztottam annyira ki magam. Miközben vetkőztetett, hogy száraz inget adjon rám, elmeséltem neki a történteket. Nagyon lukéit magából, azt mondta feljelentést tesz a rendőrségen, bezáratja az illetőt. Előbb átment a szomszédasszonnyal megtárgyalni az ügyet. Teljesen megváltozva, a helyzettel kibékülve tért haza. Megnyugtató véleményezést kapott a fiatalemberről: egy árva, szerencsétlen, betegelméjű ifjú, aki valahonnan a városba vetődött, már több mint tíz éve az utcán tengeti az életét. Szelíd jóság, mindenki ismeri, nem bánt senkit. Amikor egy-egy lopás, gy ilkosság történt a városban, kivizsgálásra bekísérték a rendőrségre, pár napot bent tartották, aztán elengedték mert semmit nem tudtak rábizonyítani. Még az elején, amikor kilétéről keveset vagy semmit nem tudtak, szokás volt Ferivel ijesztgetni a kicsinyeket, de ez régen volt, azóta Ferinek megnőtt az ázsiója. Kitudódott, hogy nagy felpártolója a gazdátlanná vált háziállatoknak. Valahol Iónt lakik a réten. Télen a vályogot égető Íratlanok nyújtanak menedéket neki a megfagyástól. Környéke mindig tele van még kinemnyílt szemű kis macskákkal, gyámoltalan kutyakölykökkel. A vendéglő kukákból hordja nekik az ennivalót. Úgy táplálja őket, mint farkas az övéit. Egyesek tudni vélik, hogy ért az állatok nyelvén, értekezik velük, mint Szent Ferene a madarakkal. Az otthontalan félkegyelműt a város befogadta, a maga módján ruházta, élelmezte. Adoptálta. Sokszor lehet rajta jó ruhadarabot is látni, de legtöbbször rongyosat. A valamirevaló ruhát, lábbelit odaajándékozza a cigányoknak, ő az övékbe bújik. Egy hoszszú láncon csüngő kereszt lóg a mellén, déli harangszókor térdre hull, megcsókolja a keresztet. „- A szellemi-lelki defektusban szenvedőknek vert aranyból van a szíve” - mondogatták az asszonyok. Aztán egyszer eltűnt, többé nem látta senki. Úgy ahogy eg)7 falevél éjjel lehull az ágról és a szél tovasodorja. Höcike üzleti próbálkozása Nagy Johanna A gyermek iát, megfigyel, észlel, de a maga csekély tudásával és tapasztalatával nem a legmegfelelőbb következtetést vonja le. így volt ez Höcikével is. Nem egyszer megtörtént vele, hogy teljesen jó szándék vezette, de a puska visszafele sült el. íme egy eset. A falunak azt a részét, amely a malom vízgyűjtője mellett terült el Káposztás kertnek nevezték. A víz közelsége miatt alkalmas volt palánták, főként káposzta termesztésére, innen kapta a nevét is. Naplementekor az eladó lányok locsolóval a kezükben, kijártak oda, hogy a kitakart zsenge palántákat megöntözzék. Egyszer Höcike is velük tartott. Amikor a föld jól átázott, a legnagyobb palántákat kezdték kihúzgálni, majd a kötényük zsebéből előkerült madzaggal tízesével összekötötték őket. Höcike megtudta, hogy ezeket már hajnalban viszik eladni a belényesi piacra. Az árából szoktak venni pántlikát, csatot, fésűt, no meg azt a szívfájlaló, gyönyörű, hímzett papucsot. F'.gyéb se kellett Höcikének. O is fog hasonlóképpen pénzt szerezni, de tervéről nem szólt senkinek. Másnap reggeli után a zöldséges kertjükbe ment. A kert elején, ahol még nem voltak gyümölcsfák, a napsugárban fürdő, már-már virágzó paradicsom meg paprikapalánták álltak vele szemben szép, katonás sorban, tisztes távolságra egymástól. Lentebb a krumplisorok között pedig káposzta, karalábé, meg kapor ágaskodott két arasznyira a földtől. Höcikét fűtötte valami, serényen térült-fordult, halomba gyűjtötte a kihúzgált palántákat. Némelyiknek a gyökere is beleszakadt. Neki ez. fel sem tűnt. O még nem volt iskolás, még nem tanult a növények részeiről és azok rendeltetéséről. A munka dandárját már majdnem elvégezte, amikor a kis hóhér növényi áldozatai mellett édesapja tetten érte. Höcike magyarázkodni kezdett, hogy mi késztette őt erre a cselekedetre. Édesapja kézen fogta megszeppent kislányát, a virágoskertben a csatorna alatt egy dézsában összegyűlt esővízben lemosta Höcike poros, maszatos kezét, majd bementek a méhesbe. Édesapja most nem akasztotta le a fejkosarat, sem a füstölőt, mint máskor, hanem leült a székre, két térde közé állította a lehorgasztott fejű kis üzleti vállalkozót. Egyik kezével kissé felemelte Höcike állát, hogy a szemébe nézhessen, amíg beszél hozzá: - Édes gyermekem! - s kezdte megértetni vele, hogv hol követte el a hibát és miért. Nem hangzott el egy szigorú, fenyegető szó sem, mégis, mint a nyári zápor megeredtek a kislány könnyei és végigcsordultak sápadt arcán. Láthatóan megbánta meggondolatlan cselekedetét. Höcike első üzleti próbálkozása csőddel végződött. Soha többé nem próbálkozott efféle üzleti spekulációval, rájött, hogy az nem neki való.
