A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-06-25 / 159. szám
2004. JÚNIUS 25. Irodalom A HÍD 25 Elet a hordaléktalajon Nagy Ábrahám Máskor is, de leginkább koratavasszal kíméletlen zord-fagyos hónapok után, amikor olyan ráérősen hurcolkodik el a tél, hogy az ember türelmét kikezdi, - leküzdhetetlen vágy kerekedik felül bennem: elébe sietni a kikeletnek. Előveszem a kétkerekűt és máris úton vagyok. A régi ismerős búvóhelyet keresem fel, az egyik félreeső zugát a vidéknek, amit több évvel ezelőtt fedeztem fel, s azóta is tartom vele a kapcsolatot. Amikor ez a kapcsolat-felvétel késlekedik, olyankor nyomott hangulat vesz erőt rajtam. Minden igyekezetem arra összpontosul, hogy mielőbb a közelében lehessek. A hely megnevezése: Öböl-park, angolul: Bay park. Ezt a parkot át kell szelnem, hogy odajussak. Különben is a park egy elkülönített része (secluded area) a kis városnak. Különböző irányból, meg kapun át lehet csak oda bejutni. Régen, éjszakára sorompókkal lezárták a kapu-bejáratot, ma már ez a túlzott méretű szigorúság nincsen meg, de azért az arra vetődő idegeneket az illetékesek szemmel tartják, adott esetben le is állítják őket. A közúti forgalomtól jócskán távol eső park áhitatos csendjét nem zavarja semmi, kereskedelmi egységek is csak falain kívül léteznek. Dús jövedelemmel rendelkező családok lakják az Öböl-park területét, ahogv felénk mondani szokás: akiknek van, mit aprítani a tejbe. A társadalmi ranglétra legmagasabb fokán sütkéreznek, nem egynek a neve a social-registerben is szerepel. Horribilis összeget fizetnek property-tax fejében, csak azért, hogy elkülönülten élhessenek, ne szívjanak egy levegőt a prolikkal. Csak ily módon képesek diszkriminálni, kirekeszteni soraikból a nem közéjük valót. Nem kérnek a keveredésből. Gondolkodásukat, életmódjukat, felfogásaikat a kaszt szelleme hatja át. És kinek is lenne ez ellen kifogása, hiszen ebben az országban a „bőség kosarából" mindenki egyformán meríthet. Ne de maradjunk meg pár szó erejéig a park vázlatos bemutatásánál. Hatalmas, öreg cédrusfák árnyalják be a telkeket. Székében hosszában aszfalt csíkok kígyóznak rajta végig. A zegzugosan futkározó kis utcácskák labirintusában könnyen eltévedhet az idegen, Ariadne fonalára lenne szüksége, hogy kikászálódjon belőle. Az Öböl-parkban még rengeteg a beépítetlen parcella, ősállapotban szunnyadó bozótos zegzug. Kiütköző kontrasztban a park több akkurátusán gondozott részével; lábon álló kiszáradt, kiöregedett szálfák csupasz csonkkal meredeznek az égre. Amit a vihar kidöntött ott korhadoznak a földön szálas füvek gyapjába takarózva. Egy fának támasztva hagyom a kerékpárom, indulok, hogy közelebbről szemügyre vegyem az Öböl-karéjt. Mintha csak a világ végén járnék, megkövült mozdulatlanság, puha csend ölel körül. Időelőtti időbe hulltam vissza, kezdem érzékelni az idő múlását. A fagytól alig felengedett süppedős hordalék-talajon lopakodom beljebb a víz tükrös irányába. Rengeteg a kökörcsin a talpom alatt. Elbűvöl a látvány, ahogy a délelőtti órában rézsűt besüt a nap a cserjés-bokrok legalsó ágai közé, bearanyozva fényével az összegubancolódott avart. Már hallom a víz cuppogását, amint a hal fel- és alámerül. Visszafojtott lélekzettel meredek magam elé. A cuppogás helyén gyűrűzve megremeg a víz. Rálelek a sekély medrű patakocskára is, amely hordalékával szüntelen tölti fel a partot, incseket hódít el Poseidon birodalmából. Ez a kis szárazföldnyúlvány, amin állok, beépülve az öbölben, hordalékot szivárogtató jelentéktelen kis csermely építkező kedvének az eredménye. Véznácska ágú cserjék vetették meg lábukat rajta, sárga rügyeiket máris bontogatják a koratavaszi napsütésben. A cicabarkás ágból leszakítok néhányat, hogy a tavasz első jelét hazavigyem magammal. Amint meghatódva állok, szívom magamba a felengedett rög gőzölgő lehelletét, a kisarjadt növényzet tavaszi illatát, alig pár lépésre tőlem egy barnástollú vadruca röppen fel, majd valamivel odébb belehuppan a vízbe. Félreszegett fejjel, félszemmel bámul rám. Arra kíváncsi nem-e bántom a fészkét. Hebehurgya kis madár, szállj vissza nyugodtan a fészkedre, nem kell félned, nem bántalak. Eltelve a látottakkal távozom. Lám csak van élet még a hordaléktalajon is. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk IRODALOM rovatába | beküldött írásaikat, verseiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! Sósméz (2) Brém-Nagy Ferenc (Folytatás elózó lapszámunkból) ..........................................(•••) Váradi Simon harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, több tucat szabadalom és újítás kiötlője, akinek nevét ennek ellenére csak főnöke aszszisztenseként őrzik az okiratok, aznap a szokásosnál korábban jutott el rendszeres esti félrészeg állapotába. Az asztalán összegyűlt üres féldecis vodkáspoharak és sörösüvegek tanúsága szerint kevesebbet is ivott napi normális adagjánál, így amikor intett a felszolgálónőnek, fizetett, felszedelődzködött és elindult hazafelé, állnia kellett a krimó törzsközönségének hangos hahotával kísért beszólásait házsártos feleségről, felrepülő pizsamacsillagról meg a lassan betörő, pincsikutyához hasonlatos férfiakról. Váradit nem érdekelték az otromba tréfák. Nem becsülte sokra az itt napra nap összegyűlőket, köztük magát sem. Ritkán ereszkedett szóba bármelyikükkel, nemigazán volt mondanivalója a világról, amit érzett, a mindig ugyanolyan napok keltette, a bármiféle változás kilátását is nélkülöző állapot generálta mélységes undort pedig nem lett volna képes szavakba önteni, ám ha netán mégis sikerül - ezt biztosan tudta -, úgysem értené senki. Haza sem azért indult néhány perccel tíz óra után, mert nagyon vágyott volna a huszonöt négyzetméteres, szoba-konyhás, földszinti, salétromos falú József utcai otthonába, amit átjárt a százados falakból elnyomhatatlanul áradó doh, a sült olaj és a kifőzött, száradó pelenkák keveredő, kiszellőztethetetlen szaga, ahol az összecsukható duplaágy, a két ruhásszekrény, a két gyerekágy, a dohányzóasztal, a két fotel és a tévészekrény elfoglalta, keskeny közlekedőkkel szabdalt térben mindig úgy érezte magát, mint a játéklabirintusba tett, nehezen mozgó kísérleti patkány, hanem mert nem volt másik hely, ahová mehetett volna. Felesége, az egykor csinos, vonzó nő mára - talán a szokásosnál is hamarabb - elformátlanodott, mintha a két gyerek a bőrön belül darabokra törte volna a testét és az önálló darabok azután gyors mozgást követően teljesen másutt találták volna meg újra a helyüket; ami eltűnt a mellből az a derekat pótolta ki, ami a combra került az a fenékből hiányzott; elveszítette azt az őszinte, derűs csodálkozást, amivel a sors fordulatait kísérte, az örömöt, amivel egykor az élet és őfelé fordult. Mogorva lett, durva, mint a keményített gyolcs alsónemű, és szemrehányó. Meglopottnak, szerencsétlennek érezte magát, és ezért rendesen őt, a nemtörődömségét és élhetetlenségét okolta. A két gyereket szerette Váradi a maga módján. Kicsik voltak még - egyik három, a másik egyéves -, nem tudott velük kommunikálni, legalábbis ő ezt mondogatta magának, ugyanakkor a valóság az, hogy apa nélkül nőtt fel, talán ezért nem nagyon tudott mit kezdeni sem a szerepkörrel, sem a két fiúval. Legtöbbször fárasztották, idegesítették, megnyilvánulásaikra eltúlozva reagált, s ha a pillanatok alatt támadt csetepatéban felesége figyelmeztette rá, hogy másképpen kellene bánnia velük, tajtékozva visszavonult és nem vett részt tovább az életükben. Szóval szedelőzködött és elindult hazafelé. A lépcsőn felfelé eszébe villant, az asszony megint morogni fog, ahogyan minden este tette. Legyintett egyet, félhangosan válaszolt is a pontosan ismert szemrehányásokra. Kilépett az utcára. Bezárta maga mögött az ajtót és elindult. Ekkor egy kéz hátulról megragadta és nagy erővel visszafordította. Tagbaszakadt, tarra borotvált férfi állt előtte. Baljával markolta kulccsontja felett a kabátját, s miközben a tárcáját követelte felemelte jobbját, melyben egy hosszú, ívelt, vastag pengéjű kést szorított. Váradi egy leginkább értetlenséget kifejező mondatot kísérő hirtelen mozdulattal megpróbálta kiszabadítani magát, ám érezte, nem menekülhet a szorításból. Megállt és támadójára nézett. A férfi szemmel láthatóan ideges volt. Fejét igen gyorsan ide-oda forgatta, tekintetével hol áldozatát, hol az utcát fürkészte, és közben csöndesen, ám indulattól eltorzult hangon sziszegett. Váradi megijedt, amikor szembekerült a férfival és meglátta kezében a kést. Gyomra összeszűkült, finom remegések indultak el belőle a végtagjai felé, szívverése és lélegzése felgyorsult, halántékában és szeme mögött gyors, átható pulzálást érzékelt. Támadója első szavának elhangzásakor azonban egyszerre elmúlt a félelme. A remegések és a pulzálás nem szűntek meg, eltompultak, olyasféle érzéssé alakultak, ami leginkább bizsergésnek nevezhető, hasonlatosan ahhoz, amit az ember forró vízből hirtelen hidegbe zuttyanva tapasztal, azzal a különbséggel, hogy Váradinak nemcsak a bőrét, belül a testét is eluralta. Érdeklődéssel méregette a rablót, és nyugodtan, már-már az ostobaság határát súroló, a veszély mértékét felmérni képtelen elszántsággal válaszolgatott neki. Betudható lehetne e kiállás természetesen az elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol határokat légiessé tévő hatásának, ám ezzel itt messze kerülnénk az igazságtól. A támadás első pillanataiban Váradi tökéletesen kijózanodott, az ezt követően vele történtek tulajdonképpen ot magát lepték meg legjobban. Nem tudta, mit tesz, de pontosan érezte, semmiféle veszély nem fenyegeti, nem tudta, mit mond, a szavak mintegy maguktól, akaratlanul szakadtak ki belőle. Ezen az sem változtatott, hogy pontosan érzékelte, vészesen feszíti a húrt, válaszai egyre inkább felingerlik a rablót, egészen addig a pontig, amikor a másik, azaz a támadó, halála került szóba. E közlés meghökkentette a férfi. Szeme elkerekedett, egy pillanatra elnémult, látszott rajta, próbálja valahogyan megemészteni a hallottakat, de mintha túlontúl is találva érezné magát, megmozdította a fejét, hátha elhessegetheti a kellemetlen gondolatot. Arca kényszeredett mosolyra húzódott. Erőt véve magán, gúnyosan kérdezett. Váradi rövid, érzelem nélküli válaszára előbb láthatóan elbizonytalanodott, aztán rémület ült ki az arcára. Ellökte magától áldozatát, sarkon fordult és futva indult a Körút felé. (Folytatjuk) í
