A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-06-18 / 158. szám
22 a híd_________________________Ünnep: Apák Napja_______________________2004. június is. Emlékposta édesapámnak Varga Erzsi Ülök a lugasos teraszon, körülöttem égígérő üvegpaloták, üvegszálai már sűrűn fonták emléked. Kishúgom telefon csörgése, most szétzúzta e törékeny hálót. A megemlékező gyászmise ma rólad szól a nagy templomban. Testvéreim imamalma körülötted forog, csak az én szélfútta lelkem hiányzik. Sárgabarack, hírős barack, ízlelőbimbóimon hiába kutatom a szülői ház kertjének ismerős zamatát, mint ahogy hiába keresem fejemen kezed elismerő, barackfricskázó mozdulatát. Igen a kezed, napégette ácskapocs ujjaid integető mozdulatai emléknyomja lelkemet. Mozgásban rejtőzött minden létezésed, a leggyorsabb, legbiztosabb hátvéd voltál, ám önvédelemből szekundát adok neked! Folyton mentél, és mégsem jutottál a városon túlra. Nem tellett rá, öt gyermeked éhes szája fölfalta a verítékkel szerzett béredet. Miért nem voltál önzőbb? Hirtelen bénultál le, a lábad föladta, Ferencz Amália Tündér Rózsa Apáknapi köszöntő Apai szív is lángoló, Megbocsájtó és aggódó, Türelmes és zabolázó, Gyermekével játszadozó. Köszöntőm a fennkölteket! Igaz, érző, hű szíveket! Legyen néktek pihenéstek, Örömteljes szép estétek. Apák, ma ünnepeljetek! Köszöntsenek égi fények! Csillogjon a szép természet, Borítsa be a szíveket. Langyos, nyári napsütésben, Tündököljön felhő légben. Kicsiny csengő csillingeljen, Erdő, mező, vígan zengjen. Legszebb virág illatozzon, Tücsök Úrfi citerázzon, Nádberekben víz suttogjon, Lélek róla álmodozzon. s már nem volt több gyalogút. Megtört tested átvett egy folyamatosan hajlongó mozgást. Évekig ágyhoz kötötten keserű harcot vívtál a kaszással. A lét ácskapocsa ez a hinta-palinta - torna volt számodra. Nem akartál belenyugodni rokkantságodba. Öntudatlanul is hitted, hogy amíg az izmaid edzésben vannak addig, te is élsz. Le- és fölültél naponta ezerszer, vagy talán tízezerszer. Ez az ösztönös, görcsös kapaszkodás, ez a kintorna, évekre meghosszabbította szenvedéseid. Majd agyadra sötét ködfüggöny ereszkedett. Őrülten kutattam a bensődet romboló titkos folyamatot, melyet leszűkült kommunikációd már képtelen volt közölni. Megszerkesztettem a jel ábécédet és jelentésmagyarázatokat gyártottam hozzá. A logikát kerestem béna, nyöszörgő testedben. Rezdüléseiddel önmagamat próbáltam meggyőzni, hogy az ácskapocs, még ott van közöttünk. Te már nem igazoltál. Képtelen voltam elfogadni, hogy megszűntél érezni. Reménykedtem, a kidőlt fa többnyire újra kihajt. Simogatásaimra homályos kék szembogarad térképén köszönet úszott át. Ajkad már nehezen nyílott, torkodba ezer harangvirág bújt, melynek már csak az illatát éreztem, vadhajtásai értelmetlenül csengtek fülemen. Ez a makogás, már csak colostok volt, melynek napjai megszámozódtak. Azon a napon utoljára nyelt el a kórház klórmeszes szája, és szíjak korlátozták a mozgásigény szikráját benned. A szíjfék mögül kidugtad kezedet és ujjhegyeiddel folytattad a le- s fölfelé irányuló létkapaszkodást. Azután tengerkék nagy szemed hártyásan kigömbölyödött, ujjaiddal lemondóan legyintettéi egy végsőt. Öntudatlanul vagy tudatosan, teljesen mindegy erre már nem kapok választ. Majd egy hatalmas zuhanás, a lábam beleremegett, az ácskapocs..., az ááácskapocs kiesett kezemből... Nagy Johanna Édesapámra emlékezem Emlékek torlódnak, belekapaszkodom: sokszor jártuk együtt a zöldellő mezőt. Jó lenne még ma is a hangját hallani, tőle kaptam mindig biztató erőt. Tavaszi lágy szellő érinti az arcom, mint jó apám keze egykor simogat.- Kicsikém, nézd csak, nő már a vetés! - jobb jövőt remélve mondja s cirógat. A jelen rútságát próbálta mellőzni, nem sopánkodott a silány múlt fölött, remény és szeretet soha el nem hagyta, szivárvány színekkel festette a jövőt. Csinger Beatrix Amikor elmentél... (Édesapám halálára) Amikor elmentél, a kegyetlen fájdalom Ezer bárddal hasogatta szívemet. Amikor elmentél, ezer sötét napig s még tovább -nem találtam helyemet. Amikor elmentél, éjjelenként a csillagok Sűrű könnyfátyolon át pislogtak. Amikor elmentél, lelkem csipkés szálai Összegabalyodva kínlódtak. Amikor elmentél, zene nem pendíthette Érzéketlen dobhártyám. Amikor elmentél, arcomon a szomorúság Megdermedt, mint hús márvány. Amikor elmentél ..., s azóta is, Csak tehetetlen s érteden hánykódom, A keserűség tengerében, Isten segítő fényében, ... Egy részét elvesztette szívem, lelkem s vérem. Nagy Johanna megnyilvánulása 1909., Spokane, Washington, Mrs. John Bruce Dodd. Ez az évszám, helység- és személynév összefüggésben van az Apák napjával. Az Amerikába érkező pionírok, majd azok leszármazottai egyhamar értesültek Amerika nyugati részének gazdag természeti adottságáról és kedvező éghajlati viszonyairól. A hírek egyre csábítóbbnak tűntek. A jobb élet reményében a vakmerőbbek közül többen útnak indultak. Sokan talán nem is voltak tisztában azzal, hogy milyen hosszú és fáradtságos útra vállalkoztak. A kilátástalan napi küzdelem érlelte meg egy apában is a merész elhatározást. Feleségét és hat gyermekét beültette az echós szekérbe és csatlakozott a többiekhez. Már-már a cél felé közeledtek, amikor az édesanya megbetegedett és életét vesztette. Az egyedül maradt apa keményen dolgozott, küzdött, küszködött, meghozott minden tőle telhető áldozatot gyermekeiért. Mrs. John Bruce Dodd, a hat gyermet egyike, kimondhatatlan szeretetet és tiszteletet érzett apja William Smart iránt mindazért, amit értük tett anyjuk halála után. Jó néven vette volna, ha mások is kifejezték volna elismerésüket iránta és a hozzá hasonló családját szerető, értük küzdő férfiak iránt. Mrs. Dodd 1909-ben állt elő az ötletével, hogy minden évben emlékezzenek meg az édesapákról. A gondolatot tett követte. Felvette a kapcsolatot Spokane, Washington állam, politikai, egyházi és üzleti vezetőivel, hogy elgondolását valóra váltsa. Szerette volna, ha ezt a megemlékezést apja születésnapján, június 6-án tartanák meg. Erre ígéretet is kapott. A pap nem tudott időre elkészülni az ünnepi beszéddel, ezért elhalasztották a megemlékezést június harmadik vasárnapjára. Azóta is megünnepelték az Apák napját minden évben, sőt átterjedt ez a kedves szokás más állapokba is. Mrs. Dodd a 70-es évek elején már túl volt 90. életévén, de még mindig azon fáradozott, hogy Amerika szerte váljon ünneppé az Apák napja. Ezt tette utolsó leheletéig. Sajnos, nem érte meg azt a napot, ez az apját rajongásig szerető és tisztelő nő, amikor 1973-ban Nixon elnök nemzeti ünneppé nyilvánította az Apák napját. Wm A kiérdemelt szeretet
