A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-04-16 / 149. szám
24 a híd Irodalom 2004. április i6. Törésvonal (5.) Nagy Ábrahám Egybekelésünk évfordulóján, ősszel fiúgyermekünk született. Éjfél előtt jelentkeztek a szülési fájdalmak. Paraszt szekéren az asszonyt beszállítottam a szülőotthonba. A szekérderékban szalma volt, pléddel betakartam, párnát tettem a feje alá. Az úton ott kuporogtam mellette, fogtam a kezét. A vissza-viszszatérő görcsöktől rángatózott, kínos fájdalmai voltak. A kórházban a szolgálatos nővér azt mondta, ne várjak még, órákba fog kerülni, amíg a „trónörökös” előjön. Menjek szépen haza, aludjam ki magam. Láthatta, milyen elstrapáltan nézek ki. Otthon, ahogy a fejemet a vánkosra tettem, lekoppant a szemem, mindjárt el is aludtam. Reggel későn ébredtem, elkéstem az első óráról, de az igazgató a rendkívüli helyzetre való tekintettel nem vont felelősségre. Délelőtt tíz órakor a kórház telefonált: fiam született. Olyan különös, furcsa érzés lett úrrá rajtam, nehezemre esett tudatosítani a helyzetet, hogy apa lettem. Életemnek egy újabb állomásához érkeztem el. Egy hét múlva hazaengedték az asszonyt a kórházból. A bébi fürösztése, a pelenkák állandó mosása sok vizet igényelt. Az utcán volt az ártézi kút, minden este gondoskodtam, hogy víznek szűkében ne legyen a családom. Párom a fizikai munkától egy időre el volt tiltva, a házi teendőket nekem kellett ellátnom. Arpíg az as^ppy szülési s^abadságon volt, az iskolában helyettesítettem, óráinak nagy részét én tartottam meg. Az utolsó órákon már alig volt hangom, nem tudtam beszélni. Ahogy végeztem a tanítással futottam haza. A kályhában a tüzet naphosszat kellett égetni, különben hideg volt. Annyi tűzifát, mint akkor, azóta se aprítottam. Egy idő óta a kút csövéből vékonyan csordogált a víz. A fejeseknek új lakóházakat építettek a központban, a vizet onnan kapták. Már nemcsak élelemért, de vízért is sort kellett állni. Hiányos volt a táplálkozásunk, legtöbbször éhség gyötört. Képemen a tespedtség, fáradtság szimptómáit nem lehetett nem észre venni. Akiknek feltűnt, a sorban átengedték a helyüket, töltsem meg a kannákat. Sokszor úgy éreztem magam, mint az életerős fa, aminek törzsét behálózta a fagyöngy, hogy elszívja tőle az éltető nedvet. Ilyenkor a fa időnap előtt elszárad, kipusztul. Már említettem, hogy nem volt nehéz dolguk azoknak, akik kivetették a hálójukat rám. Odakerülésem első időszakában rájöttek arra, hogy jó igavonó állat vagyok, számíthatnak rám. Nem fejtek ki ellenállást, amikor valamivel meg akarnak bízni. Ilyen elgondolások alapján faragtak belőlem rajoni szakszervezeti elnököt. Most az egyszer megpróbáltam rúgkapálni, kicsúszni a markukból, nem lehetett. Azzal érveltem, hogy nem érzek magamban erre képességet. Válaszuk annyi volt, hogy ők majd segítenek, hogy belejöjjek, elküldenek tanfolyamra, felkészítenek rá. A Tanügy Szakszervezetnek Rajoni elnökének lenni, a tituluson felül, semmilyen anyagi jövedelemmel nem járt, nem fizettek a cím betöltéséért, viszont a szabadidőmből megint lekanyarított jócskán. Mostmár teendőim közé a terepjárást is be kellett iktatni. Vidéki iskolákat kellett meglátogassak, a kiszállásokról írásbeli jelentést írni és azokat eljuttatni a felettes szervekhez. Már nyakig voltam, ki sem látszottam az elfoglaltságokból. A földbe ásott fundamentum kövek nem láthatják, hogy milyen magas a fal amit rájuk raktak, csak érzik, hogy sok, nehéz. Huszonévesen az ifjú nem fogja fel tragikusan az életet, a megpróbáltatásokat. Könnyen átsiklik rajtuk. Gandhi arra buzdította övéit: No fears! Ne félj! A bátorság nagyszerű dolog, csodákat lehet művelni vele. Amennyire tőlem telt, igyekeztem megbékülni helyzetemmel, megszokni az új körülméjiyek teremtette. állapotom kát, a szűkölködést is, ami jellemzője volt az akkori időknek. Ezt az időszakot mindenki átmeneti jellegűnek fogta fel, ami után jobb következik. Magam is meg voltam győződve, hogy rövidesen változás áll be, és egy szép napon a hiánycikkekkel újra feltöltődnek az üzletek polcai, jólétben lesz részünk. Optimista beállítottságomat a kötelező politikai szemináriumok sugallták. A gyakorlat viszont rácáfolt, nem támasztotta alá az elméletet. A tények makacsok, megcáfolhatatlanok. Az emberben meg van az egészséges ösztön a szelektáláshoz; csak azt elfogadni, ami valóság, ami nincs ellentmondásban meggyőződésünkkel. Időnként szemünkről leválik a látásunkat beködösítő hályog. Papi múltjára hivatkozással, az osztályharc szellemében leváltották az érettségi előtt álló osztály főnökét. Az utasítás a „Nagy Ház”-ból jött. Választásuk rám esett, én lettem az új osztályfőnök. Sajnáltam az idősebb kollegát lefokozásáért, tanítványai rajongtak érte, mi is felnéztünk rá, univerzális ismeretekben egy fokkal fölöttünk állt. Vonakodásomra az igazgató figyelmeztetett; a felsőbb szervek utasítását köteles vagyok elfogadni, vegyem kitüntetésnek határozatukat, munkámmal szolgáltam rá. Párom elől eltitkoltam, hogy újra ne bosszankodjék élhetetlenségem miatt. Az igazság az, hogy rendezett viszonyok közt élő személy a szokottnál nagyobb megterhelés esetén sem roppan össze. Sokat elbír. Az én akkori viszonyaimat tekintve még eufemizmussal sem lehetett volna „rendezettnek” nevezni. Egyedül fiatalságommal voltam szerencsés. A késő délutáni órákban többórás gyűlésről vetődtem haza. A kantin négykor zárt, lekéstem az ebédet. Éhes is voltam meg fáradt. Amikor benyitottam az asszony ült az ágyon, szoptatta a kicsit. A kályhában nem égett a tűz, a fa amit előző nap aprítottam, rég elfogyott. Párom takarót terített magára, egy vékony szelet száraz kenyeret tartott a kezében, azt rágcsálta és két szeméből csurgóit a könny. Fogalmam se volt a száraz kenyérhaj honnan kerülhetett elő, napok óta nem jutottunk kenyérhez, a kenyeres bolt zárva tartott. Oda álltam az ágy elé: „- Miért sírsz?” - kérdeztem. Nyúltam volna a keze után, hogy megfogjam, nem hagyta. Kérdésemre nem válaszolt. A blúzt begombolta magán, a bébit az ágyban betakarta és odakuporodott hozzá. Lehajoltam, simogattam a kezét. Egész testében remegett. Aztán féligmeddig felém fordította az arcát, kissé felemelkedett, a szemembe szúrta tekintetét. „- Nem ezt ígérted, amikor elvettél!” Hangos zokogásban tört ki. A rajoni elnököt még az irodájában találtam. Útra készen állt már, a felöltője is rajta volt. Látszott rajta, hogy ideges, amiért a hivatalos idő lejárta után zavarom, de ez engem nem késztetett meghátrálásra. Dózsa Györgyben a parasztháború idején nem lehetett nagyobb elszántság mint akkor bennem volt. Észrevehette, hogy nem vagyok valami rózsás kedvemben, barátságos mosolyt erőltetett az arcára, nevemen szólított. Honnan tudhatta mi a nevem, soha nem volt szerencsénk egymáshoz - ez villant át az agyamon. „- Üljünk le” - mondta és a vörösbársony kárpittal bevont fotelre mutatott. Kabátját nem, de kalapját visszaakasztotta a fogasra. Kelttészta puha arca volt, halántékán ősz hajszálak tünedeztek. Nem voltam olyan hangulatban, hogy a protokoli szabályokat betartsam. Kabátom zsebéből előkotorban a kény ér-jegyet, mindig magamnál volt, hátha egyszer nyitva találom az üzletet. A jegyről nem hiányzott egy bélyeg sem. Az orra elé tartottam: „- Elnök elvtársnak van-e tudomása róla, hogy a kenyérüzlet napok óta zárva tart?” - lüktetett a vér a fejemben, az idegességtől, remegett a hangom. „- Több mint egy hete kenyér nem járt a számban. Tudtommal még a hadifoglyok is válságos időben megkapják kenyér fejadagjukat.” Az elnök leemelte, aranykeretes szemüvegét, zsebkendőjével törölgette az üveget és kíváncsiskodóan bámult rám. Most az arcán vörös és lila foltok bujkáltak, vérerektől szálkás szeme, lobbot vetett és csak annyit mondott: tudunk róla. Mindez egy percnyi idő alatt ment végbe. Felálltam, a kenyérjegyet a tenyerembe összegyűrtem és lecsaptam az asztalára. „- Maguktól aztán éhen pusztulhatnak az emberek” - magamból kikelve ordítottam és azzal távoztam az irodájából. Van fogalma manapság valakinek arról, hogy magatartásom ilyen veszélyt rejtett magában abban az időben? Ezek a potenták élet-halál urai voltak, teljhatalommal rendelkeztek. Félistenek. Szembeszegülni velük egyenlő volt a megsemmisüléssel. És akkor én, atomnyi porszem megleckéztetek egy hegyet. Utólag belátom, nem jártam el a leghelyesebben. A szelepet nagyon kinyitottam, sok gőz szabadult ki a kazánból. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy hőstettet vigyek végbe. Az elkeseredés váltotta ki belőlem ezt a magatartást. Tudatni akartam a hatalommal, hogy a mindennapi kenyerünk eltűnt az asztalunkról. A gyomrot nem lehet propagandával jól lakatni. Folytatása következik
