A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)

2004-02-20 / 141. szám

2004. FEBRUÁR 20. Irodalom A HÍD 15 Az álom ébredésig tart Nagy Ábrahám Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség Fenyő Ákos a nevem. A keresztleve­lemben társul még kettő, de azokat nem használom. Öt éves koromig vitás kis klapec voltam; egészséges, normális ész­járású, aztán minden megváltozott kö­rülöttem. Egy súlyos baleset következ­tében az agyam megsérült, daganat nőtt rá, amit sebészeti beavatkozással az or­vosok eltávolítottak, de a műtét kevés eredménnyel járt. Évekig elborult elmé­vel kellett élnem. Enyhe januári nap volt, amikor tár­sakkal ródíiztunk a vártemplom dombos oldalán. Tányérjából arany sugarakat hullatott a földre a nap, a levegő kámfo­­rosan friss volt, tüdőtágító. A dombhaj­latot elárasztották a szánkózó fiatalok. Ez volt az első alkalom, hogy szüleim a nagyobbacska szomszéd fiúkkal engem is elengedtek, hogy részem legyen a vi­dám téli sport örömeiben. A szánkót ak­kor kaptam karácsonyra, ez volt az első felszentelése. Nagyon mutatós alkot­mány volt, jó ízléssel készült, kivált tár­sai közül; a két talpléc elől kunkori volt, mint a kos szarva. Fényes vaspántokkal volt felszerelve, olyan hosszú, hogy né­gyen is elfértünk rajta. A templomkert remek helynek bizonyult szánkózásra. Kiesett a forgalomból, járművek nem közlekedtek azon a részen, a szülők nvu-J godtak lehettek, gyermekeiket veszély nem fenyegeti. És lám ... A mi szán­kónk ereszkedéskor megcsúszott, lesza­ladt a pályáról, nekivágódott egy kőosz­lopnak. Szánkónk eleje pozdorjává tört, mi meg négyen hatfele repültünk. Cim­boráim kisebb-nagyobb sérüléssel meg­úszták, horzsolással a karjukon. Engem koponyatöréssel a mentők elvittek, a kórházban kötöttem ki. Állapotom olyan súlyosnak bizonyult, hogy napo­kon keresztül öntudatlan állapotban az intenzív osztályon tartottak. Gipszkö­tést kaptam a fejemre. A későbbi vizsgá­lat rosszindulatú agydaganatot mutatott ki, amit a sebész-professzor leoperált, de a műtét nem sok eredményre vezetett. Napszám féligmeddig eszméletlenül fe­küdtem a kórházi ágyon, behunyt szem­mel. Az orvos, aki felügyelt a mi osztá­lyunkra, karból szagot árasztó hófehér köpenyében minden délelőtt vizitelt. Medikusok egy csoportja vette körül. Minden egyes ágynál megállt, belelapo­zott noteszába, kísérőihez intézett egy­két szót s azzal tovább ment. Az én ágyamnál hosszasan időzött. Tájékoz­tatta az orvostanhallgatókat az én beteg­ségemről; az agysérülés következtében előállt szellemi működés zavarairól. Anyám minden áldott nap felkeresett a kórházban. Az ágyam szélén ülve két tenyerébe fogta a kezem. Nem beszélt. Szemgödrét könnyek árasztották el. A nővérek felváltva jöttek mentek, nyolc óránként új arcok tűntek fel. Hatodik napja nyomtam a kórházi ágyat. A kül­ső sérülés a koponyámon szépen be­gyógyult, csak a sebek heggedése lát­szott, de az agyműködéssel továbbra is baj volt. A tudomány képtelen volt vál­toztatni a helyze­ten. A balesetet megelőző időszak­ban a külvilágból szerzett ismerete­im arról győztek meg, hogy több dimenziós világ­ban élek, ahol minden harmoni­kusan rendezett, célszerű és szép. A baleset után mint­hogy a gondolko­dás falára sötét ré­teg telepedett, - amin az értelem fénye képtelen volt áthatolni, - a korábbi képlet megszűnt, érvény­telenné vált. Egysíkú szemlélet töltötte be helyét. Az orvosi kar az én ügyem­mel kapcsolatban konzíliumokat, ta­nácskozásokat tartott, végülis az a dön­tés született, hogy mint szellemi fejlő­désben megrekedt gyermeket, kienged­nek a kórházból, az otthoni felügyelet elégséges lesz. Azt tanácsolták: mint­hogy a meghibásodott agyműködés amúgysem lenne képes szellemi erőfe­szítésre, - egy évig ne járassanak iskolá­ba. Szüleim a kapott utasítás szellemé­ben jártak el, nekem pedig a szellemi vakság barlangjában kellett töltsem nap­jaimat. Havonta egyszer vittek felülvizs­gálatra a kórházba. Egy év elteltével, fel­ső utasításra, egy olyan iskolába kellett járnom, ahol szellemi degeneráltságban szenvedőkkel foglalkoztak. Minden reg­gel kapunkban megállt a minibusz, fel­segítettek rá és csak késő délután hozott haza. A busz ülésein tucatnál is több magamfajta beteg-gyermek gubbasz­tott, kidülledt, gyulladásos szemekkel bámultak rám, amikor első alkalommal találkoztunk. Volt köztük jó néhány bandzsa szemű, nyálcsepegős szájú. Ha­mar összebarátkoztam velük, sokszor egymás nyakába borulva gügyögtünk, értelmetlen szavakat váltottunk. Haza­fele jövet a jármű több helyen megállt; megnyílt a busz ajtaja és egy-egy félke­gyelmű utas mászott kis a buszból. Hozzátartozóik már vártak rájuk. A jár­dán járásuk széthulló, botladozó volt, oldalosan caplattak, kezüknél fogva hú­­zatták, cipeltették magukat. Révedező pillantásokkal bámultak a külvilágra, bárgyú szemük értetlenséget tükrözött; az időtlenség, esetlenség szomorú látsza­tát keltették a járókelőkben. Azt, hogy hol és mivel töltöttem el a napot, este, lefekvéskor nem lettem volna képes szá­mot adni magamnak. Bizarr helyzetemet csak azért vol­tam képes elviselni, mert az agyműködésem béna volt. így képtelen voltam felfogni, hogy mi is történik velem. Azokban az időkben abnor­mális viselkedésre kapartam magam: egy reggel szőrösen ébredtem fel, testemet bozontos fekete szőrzet ta­karta, az arcom alig volt kivehető belőle. Ollóval próbáltam lenyesegetni magam­ról a rusnya szőrzetet, de mindhiába. Mihelyt szőrtelenítettem magam, azon nyomban nőtt ki rajtam a másik. Bele­néztem a tükörbe, egy fekete szőr-pa­­macsnak látszottam. Most már leállítot­tak, hogy iskolába menjek. Viselkedése­met illetően a családban kétségek merül­tek fel további sorsomat illetően . bezár­tak egy-egy rácsozottfalú vasszekrény­be, ajtaját lelakatolták. A ketrec pokoli szerkezettel volt ellátva: a falak mind­egyre húzódtak össze, egyre szűkösebbé vált a hely, szorítottak. Oldalfalából ot­romba rozsdás szegek álltak ki, sebet ej­tettek testemen. A sebekből akár a szö­­kőkútból fröcskölt ki a vér. Kezdtem dö­römbölni, torkomszakadtából ordítozni, két öklömmel ver­tem a nehéz vaspántos ajtót: „­­Engedjenek ki! - Engedjenek ki!” de nem mutatkozott senki, hogy kiszabadítson. Az ágyamban felkönyököl­tem. Kint még aludt a sötét. Egész testemben remegtem, mint a ko­csonya. Elfulladt a lélegzetem, szívem a torkomban vert. Még mindig úgy tűnt: élet-halál tusát vívok az ördöggel. Eb­ben a pillanatban nyitott be anyám valami baj van kisfiam?” Szava édes nyugalmat árasztott felém. Nehezemre esett a beszéd, tekintetemet körbejárat­tam a szobán. Nincsen, csak rosszat álmodtam. - Nagyon rosszat!” Lágy ho­mályba csavarodottan ringatózott a vir­radat. Höcike úszni tanul Nagy Johanna A cséplőgép zúgása, hatalmas szív­dobbanása a faluig hallatszott. Az em­berek alig várták, hogy megteljenek a zsákok az apró gabonaszemekkel, sok nap kemény, verejtékes munkájának fizetségével, melyből a mindennapi kenyér asztalukra kerül. A molnár asztalán heverő papíron a nevek hosszú sora jelezte, hogy az elkövetkező hetekben, hó­napokban nem lesz ideje zenét hallgatni, sem pe­dig a tanító úrral elbe­szélgetni. Megnyíltak a zsilipek, az óriáskerék lapátjai kavarták az; odazúduló víztöme­get, az őrlő szerkezet működésbe jött. Míg a szekerek a malom udvarán térül­­tek-fordultak addig a gyerekhad a vizet élvezte. A zsilip mögötti csendes, si­ma víz habzó, hullámzó ször­nyeteggé vált a kerék alatt. Ebbe vetet­ték bele magukat minden félelem nél­kül azok, akik már tudtak úszni. Höcike a sekély vízben ült, közel a parthoz, onnan szemlélődött. A lúrkók orrukat befogva fejjel ugrottak a leg­mélyebb vízbe, alámerültek, majd fel­bukkantak, csapkodtak, hanyatt fe­küdtek. De jó annak, aki már tud úszni!” - kesergett a magára hagyott kislány. Bátyja, mintha kitalálta volna gondolatát, se szó, se beszéd ölébe kapta húgocskáját és a rúgkapáló, visí­­tozó kislányt a sodró hullámok közé dobta. A megrémült gyermek addig csapkodott kezével, lábával, amíg a hídhoz ért, ott már csak térdéig ért a víz. Rettegett valahányszor új­ra bedobták. Idővel legyőz­te félelmét, mert egyszer sem kellett segítségére siessenek. Amikor egy újabb merénylet ké­szült ellene, önként bevetette magát a sodró vízbe. Mekkora öröm volt Höcike számára, amikor talpa alatt érezte a kavicso­kat, azt csak ő tudja igazán. Ezt a nagy eseményt otthon elmesélte szüleinek. „- Tudok úszni, tudok úszni!” - hangzott egyre a siker ujjongó öröme. Őszintén megvallva, ezt még a legjobb indulattal sem lehetett úszásnak ne­vezni. Bármelyik kiskutya stílusa szebb volt ennél, de ennyi tudás elég volt Höcikének ahhoz, hogy fenntart­sa magát a víz felszínén. Sebaj, majd kicsiszolódik, a gyakor­lat a legjobb tanítómester.

Next

/
Oldalképek
Tartalom