A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-02-13 / 140. szám
2004. FEBRUÁR 13. Irodalom A HÍD 15 Számadás Olvasva az előrehaladott korú írók írásait, feltűnő gyakran konstatálom, hogy írásuk témája a múlt (ami 60-65 előtti éveket jelenti) történeteit dolgozzák fel. A pesszimista részére a múlt sóhajtásokkal kísért keserűség, az elmúlt esztendők szépsége megcsúnyul. Az optimistával az ellenkezője történik. Az optimista a zord, havas januárban ábrándozni kezd a részegítő, illatos tavaszról, amíg a pesszimista * j ugyanakkor siránkozik, mert előző S/ft nap esett az eső. A „múlt” nosztalgiát jól ismerem, 8-10 év óta foglalkozom vele, sőt számadásra kényszerít. A bölcs rabbi magyarázata szerint „minden újszülött egy üres fehér lapot s tollat kap kézhez. Van, aki reményteljes jövő-tervek vázlatát jegyzi fel az üres lapra. Ilyen egyénből lesz a boldog, mindent s mindenkit szerető idealista. Egy új jövevény megszámolta a papírra írt betűket, szavakat, az asztalon lévő papír-íveket, valószínű számtantanító lesz egy kis, poros városkában. Van szerencsés jövevény, aki annyi ésszel érkezik - többször átolvassa a teleírt lapot, szavakat javít, cserél, bizonyos, hogy megbízható, jó író lesz belőle. Az a lelki szerencsétlen, aki nem írt semmit a lapra de magával vitte a földre s később heringet csomagolt bele, képviselni fogja az üresfejű, jelentéktelen, muja polgárokat. Miután nagyon régen történt, nem emlékszem, mit írtam az üres lapra, próbálom összefoglalni az elmúlt évtizedek történeteit. Szégyenkezés nélkül be fogom vallani hibás tetteimet, gyengeségem vagy gyávaságom miatt elmulasztott álmaim megvalósulását. Mielőtt elkezdem mondanivalóm őszinte közlését, tudatom, hogy „létezésem” végéhez közeledő éveim ellenére boldog, megelégedett ember vagyok, mert már fiatalember koromban tudtam: én vagyok életem kovácsa. Mindig tiszteltem az ízlést, tisztességes viselkedést, nem azért, mert drága szüleim, meg az iskola parancsolta, hanem mert úgy éreztem helyesnek. Jómagam állapítottam meg a jó, a rossz, a nemes, a gonosz közti különbséget. Megtanultam focizni, biciklizni, úszni s később teniszezni, sakkozni. (Imponálóan hatásos, amikor könynyű sakk-lépésnél két ujjamat homlokomra helyezve gondolkodni kezdek.) A gyors tempóban rohanó idő után, feladtam a focizást, helyette naponta gyors léptekkel gyalogolok, ha jó kedv irányítja gondolataimat, zongorázok, ha szomorúság kerít hatalmába, akkor pláne, mert a zene képes háborgó szívemet, lelkemet megnyugtatni, mint a nyári kánikula elmúltával a késő esti kellemes, csókos eső. Jól, rosszul zongorázok? Erre a kérdésre rövid magyarázattal kell válaszolnom: - ha baráti társaságban Shakespeare vagy Churchill egyik bölcsességét idézem, a társaság fele lelkesedés nélkül hallgatja a másik fele oda sem figyel a mondanivalómra. Ha az egyszerűség áhítatával rafinált modern zene remelodizálását mellőzve játszani kezdem az 50 éves régi melódiát, a „banda” kórusban kezdi énekelni: SOMEWHERE OVER THE RAINBOW WAY UP HIGH. THERE’S A LAND THAT I HEARD OF ONCE IN A LULLABY. Hibáim: Nem szeretek veszteni, csak nyerni. Életemben csak egyszer voltam lóversenyen. Nyertem, de megfogadtam többé nem megyek. Nem mentem, mert tartoztam önmagámnak annyi tisztelettel, hogy ígéretemet betartsam. Bevallom, a számtan gyenge oldalamhoz tartozik, pedig egy volt svihákságára büszke barátom próbált tanítani - amit barátságával együtt visszautasítottam -, hogy lehet szintén a számtannal hadilábon álló palikat átejteni. Tudok harmonikázni, dobolni, gitározni. Ezen hangszerek használatával kerestem meg a mindennapi kenyeremet - sikeresen, mert praktikus okossággal elégítettem ki a közönség igényeit nem törődve a nálamnál gazdagabb zenetudással rendelkező, gyakran rosszkedvű band-partner gúnyos megjegyzésével. Összegyűjtve a számadás tartalmát, érvényét: Kisfiúcska koromban féltem, ha villámlott, menydörgött, de nem az egy fejjel magasabb házmester fiától, a tanítónéni, az iskola szigorúságától, de betartottam előírt eltúlzott szabályait (óra alatt nem izegni-mozogni, a pad alatt kotorászni). Ritkán vétkeztem pubertás korom szexualitásában, mert reggeli felkelés után, esti lefekvés előtt tornáztam, szerencsés alkalmam volt Mancival, Sárival, Jucival csókolózni s a szemtelenség óvatos bátorságával „tapogatózni”, ami lecsillapította tiltott forróságomat. Esztendőkkel később, amikor fejem lágya kezdett benőni a könnyű vagy hosszabb nógatás után elért szerelmi si-Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség kér fontos, de nem a legfontosabb volt az életemben. A hét éves koromban elkezdődött könyvolvasás eredménye által kezdtem respektálni saját véleményemet, ítéletemet a betegeskedő világhelyzetről, egyénekről, akik gonoszkodtak minden ok s haszon nélkül. A múlt, felhalmozódott évtizedek ellenére, mint a hirtelen támadt vihar, próbáltam emlékezni, hogy mit írtam arra a bizonyos fehér lapra. Több hónapos lelki, szellemi viaskodás után az öröm ujjongásával félhangon kezdtem gagyogni a fehér papírra írott szöveget:- „Ismeretlen Hatalom, Teremtő, Jóisten, aki a világra küldtél, az újszülött makulátlan becsületességével kérlek: VIGYÁZZ AZ ÉN, A JÖVENDŐBELI CSALÁDOM EGÉSZSÉGÉRE, A TÖBBSZÁZ MÁS PROBLÉMÁT MEGFOGOM OLDANI EGYEDÜL JÓMAGAM.” Höcike zenével ismerkedik Nagy Johanna Szép, csendes nyári napra ébredt I löcike. Néha egy-egy kutyaugatás szakította meg a falu csendjét. Ä munka zöme kint folyt a határban: aratás, kévekötés, keresztrakás. Édesanyja kedvelt virágoskertjében gyomlálgatott, míg édesapja a méhesben vizsgálgatta kaptárait. Ügy vélte, hogy hamarosan kirajzanak a méhek, de nem lesz senki, akit megkérhetne, hogy segítsen befogni őket. A vízimalom nem járt Már senki sem őröltetett, a hombárok kiürültek. A molnárnak bőven jutott ideje megolajozni a hengereket, megerősíteni a széles hajtószíjakat, kitisztítani a garatokat és felseperni az udvart. Az sem zavarta, hogy néhány gyermek a betonágyakban felduzzasztott meleg vízben lubickol. Gyűltek a kazlak a szérűn a cséplőgép körül. Soknapi verejtékes munkát végeztek az emberek, míg az érett kalászok kazlakká tornyosultak. Höcike a malomárok felé vette útját. Legtöbbször talált a víz melletti réten egy kis libapásztort, akivel eljátszogatott. Tőlük tanulta meg a virágok nevét meg a négyágú ostor fonását. A sekély vízben is lubickoltak. Meg is látszott Höcikén, mert olyan volt, mint a nagy malomkerék; mennél többet fürdött, annál feketébb len. Hazafele menet kellemes zeneszó hangja ütötte meg a fülét. A molnáréktól szűrődött ki. A lakás ablakai, melyek az út felé néztek, nyitva voltak. Elég alacsonyan feküdtek, de Höcike csak lábujjhegyre emelkedve pillanthatott be. Kíváncsi volt, honnan jön ez a szép zene. Egy asztalon látott egy dobozt, azon körbe forgott valami, fölötte egy nagy görbe tölcsérből szállt a dal, egy kellemes férfi hang énekelt, de ő nem értette, hogy mit. A szerkezet megállt, a zene elhallgatott. Röviddel azután bejött a molnár megpillantva a kíváncsiskodó két szempárt, újra feltekerte a gépezetét, $ mosolyogva távozott. A kislányt elbűvölte a kellemes fülbemászó dallam. Hazaérve elmesélte, hogy mit látott. Édesapjától megtudta, ő már hallotta, hogy a molnár gramofont vett. Azt is megtanulta, hogy amit hallott, olasz dalok voltak. Sokáig zsongott még fülében a Funiculi-funicula, mert ő csak ennyit tudott megjegyezni. Ez elég volt neki ahhoz, hogy megkedvelje, megszeresse a zenevilág örökzöld dallamait.
