A Híd, 2002. július-december (2. évfolyam, 59-84. szám)
2002-12-13 / 82. szám
Kertész Imre átvette az irodalmi Nobelrdíjat 9. oldalon FÜGGETLEN AMERIKAI HETILAP 2002. DECMBER 13. 2. ÉVFOLYAM 82. SZÁM 50. HÉT AZ IRAKI ELNÖK BOCSÁNATOT KÉRT KUVAIT MEGSZÁLLÁSÁÉRT Szaddám Húszéin iraki elnök szombaton bocsánatot kért a kuvaiti néptől az 1990-91-es megszállás miatt, és harcra buzdította az idegen hadseregek ellen. 3. oldalon Washington hozza NYILVÁNOSSÁGRA A BIZONYÍTÉKOKAT A Demokrata Párt szenátusi vezetői szerint az amerikai kormánynak hírszerzési értesülései közzétételével kellene kimutatnia a világ előtt, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. I. oldalon NEW YORK CITY $1.00 Mfcw HARMATTAN J OUTSIDE NEW YORK CITY $1.50 VÁROSON KÍVÜL “NEM VOLT IDŐM MEGÖREGEDNI” Mindössze három nap. Nem a világ, mondogatom magamban évek óta. Kibírom. Mert felnőtt fejjel már tudom: a Karácsony is lehet ilyen, meg olyan. Négy évtized alatt megtapasztaltam, hogy az igazán boldog családi ünnep ritka, mint a fehér holló. De egyikből is, másikból is jutott. Talán az volt mindben a közös, hogy könnyeztem. Hol az együttlét örömétől, hol a magány szülte bánattól. Ezért foglalkoztat évek óta a kérdés: hogyan telnek a karácsonyi napok egy zárt világban? A szeretet ünnepén lehet-e boldog az, akinek büntetése - ezért, vagy azért - épp az, hogy el legyen zárva. Göncz Árpád, a rendszerváltást követően tíz évig volt államfő. A Magyar Köztársaság első polgáraként itthon és külföldön is elismerést szerzett hazánknak. Az egykori ‘56-os elitéltet, műfordítót és írót többek között mi másról kérdezhettem volna, mint a börtönvilág ünnepeiről és bánatairól. Kíváncsiságomnak persze volt még egy oka: 13 évvel a rendszerváltoztatás után kimondhatatlanul szomorú pillanatokat, megmagyarázhatatlan indulatok láthattunk a 301-es parcellánál. Gondoltam egy ‘56-os túlélő, Göncz Árpád arról is beszámolhat, hogy a börtönben miképp élte át a forradalom utáni megtorlást. Eszébe jutnak még a börtönévek?- Hogyne! Én 1956 nélkül nem lettem volna az, ami lettem. A forradalom életem részévé vált ugyanúgy, mint az érte kapott börtön. Azt persze ki kell jelentenem, hogy akkor nemcsak csirkefogók kerültek Gaál Péter rács mögé. Akadtak olyanok, akiket az élet ebbe-abba belesodort és utána rákényszerültek arra, hogy szembenézzenek önmagukkal. Azt is el kell mondanom, hogy a forradalom résztvevői inkább ösztönösen, mint öntudatosan cselekvő emberek voltak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy ‘56 hősei a proli fiatalok voltak. Ok vívták meg a forradalmat. A bukást követő börtönévek jelentősen hozzájárultak a személyiségem kialakulásához. Mert a szigorú elvek és a bajtársiasság szabályai keményen kötöttek mindenkit. Mi volt a legnehezebb, amit ki kellett bírni?- Úgy gondolom mindent ki lehet bírni, csak egyet nem. Az Én leépülése öt, legfeljebb hét év alatt bekövetkezik. Aki ennél több évet ül, az már nem ugyanaz a személyiség, mint amikor leültették. Ezért is gondolom azt, hogy az életfogytig tartó büntetés nem más, mint benntartás. Irreális elvárás, hogy a nagyon hosszú börtönévek alatt az Én fejlődjön. És ez hatványozottan igaz akkor, ha az elitéltet kint nem várja senki. Mi volt a túlélési taktikája?- Tizennégy’ hónapig voltam vizsgálati fogságban. Éz a több, mint egy év úgy telt el, hogy egyetlen pillanatra sem hagytak nekem békét. Még éjszaka is az arcomba világítottak egy 200-as izzóval. Ha mégis elaludtam volna, akkor addig rugdostak amíg fel nem ébredtem. Ezután következett az egy hétig tartó per. Az valóban statáriális eljárás volt, az embert két órán belül akár fel is köthették. A család még azt sem tudhatta mikor volt a tárgyalás, és azt sem, hogy mi volt az ítélet. A kivégzetteket pedig jeltelenül elföldelték. Az özvegyeknek és árváknak még arra sem volt lehetőségük, hogy virágot vihessenek egy sírra. Ilyen körülmények között döbbenten hallottam az ügyész indítványát, hogy a második legsúlyosabb ítélet kiszabását kéri. A bíró nem hitt a fülének. Azt hiszem az utolsó pillanatban Moszkva utasítására változtatták meg a halálbüntetést, de a bíróval ezt már nem tudták közölni. Vagyis tizennégy hónapig az volt a kérdés: élet vagy halál. Túlélésről tehát csak ezek után lehetett szó.- Pontosan. És most mondok egy különös dolgot: életem egyik legboldogabb estéje következett az ítélet után. Éltem! Nem rugdostak többé, nem világítottak a szemembe. Úgy aludtam, mint a bunda! Persze ez annak volt köszönhető, hogy a korábban goromba őr tőle szokatlanul emberi hangon megszólított: “Na ha már megúszta, aludjon egy jót! Kér egy nyugtatót?” Talán gyógyszer nélkül nem is tudott volna aludni. Életfogytig bezárva lenni, már a tudat is szörnyű.- Mindig is úgy gondoltam, hogy Kelet-Európábán nincs értelme életfogytig tartó politikai berendezkedésről beszélni. Szinte biztos voltam abban, hogy legfeljebb hat, esetleg hét évig ülök majd a börtönben. És ez be is igazolódott. És ekkor jött az a bizonyos “túlélési taktika”. Kértem arra lehetőséget, hogy angolul tanulhassak. Engedték, a nejem pedig beküldött egy tankönyvet, amelyben példamondatok voltak aláhúzva. Nem kellett mást csinálni, mint ezeket lefordítani és kijött belőlük egy levél! Ez is egy módja volt a kommunikációnak. Én ugyanis magánzárkában kezdtem. És a tanulás mellett már ott hozzá is fogtam a fordításoknak. (folytatás 8. oldalon) Nem, nem, nem Háromszor is nem! Mondhatnám úgyis, hogy csakazértis nem. De nem én mondom, a Fidesz mondja. Itt van például a közszolgálati tévé elnökválasztásának paródiája. Ezúttal, immár a második nekifutásra sem sikerült vezetőt találni a Magyar Televízió élére. Mint emlékeznek arról a bizonyos első kísérletről már beszámoltam. E mostani próba még nagyobb fiaskóval végződött. Merthogy ezúttal a pártok által delegált kilenc fős elnökség egyetlen jelentkezőt sem talált alkalmasnak még csak a jelölésre sem. Az első esetben legalább akadt egy olyan pályázó, akinek az elképzelésével az elnökség kétharmada szimpatizált. Igaz persze, hogy a kibővített elnökség, az úgynevezett társadalmi kurátorok ezt a jelentkezőt nem tartották alkalmasnak az elnöki posztra. így fordulhatott elő a lehetetlen, két hónappal később ugyanabba a folyóba lépett a kilencfős elnökség. Vagy mégsem? Merthogy ezúttal a Fidesz három delegáltja egyszerűen nem szavazott. Állítólag pártutasításra adták le úgy a szavazócéduláikat, hogy azon egyeden név sem szerepelt. Ezzel aztán meghiúsították az elnökválasztást. (A pontosság kedvéért jó tudni: a Fidesz 3, az MSZP és az SZDSZ két-két, az MDF és a Kisgazdapárt egy-egy embert delegált a kuratóriumi elnökségbe. Ezek az arányok még 1998-ban alakultak ki, amelyeket a választás eredménye alapján állapítottak meg. A tisztelt elnökség mandátuma jövő év februárjában jár le.) Egy szó, mint száz: a jelenlegi kormánykoalíció négy szavazata kevés volt ahhoz, hogy konszenzusos győztese lehessen a versenynek. Van ilyen! Nem is ezzel van a baj, sokkal inkább azzal, hogy három kurátor azért szervezkedett, hogy ne lehessen senkit se jelölni az elnöki székbe. Márpedig semmi más dolguk ezeknek az embereknek. Kapnak is érte havi 200 ezer forintos fizetést, autóhasználatot és még a mobiltelefonjaik számláját is az állam fizeti. A testület elnöke pedig 600 ezerért, helyettese 300 ezerért nem végezte el a munkáját. Állítólag az volt a Fidesz érve, hogy úgy a jó, ha rossz. Pontosabban akkor a legjobb, ha épp a legrosszabb a helyzet a televízióban. Ha nincs elnök, ha nincsenek legitim vezetők, ha bíróságra lehet citálni az ideiglenesen megbízott vezetőket és ha nemmel lehet szavazni a Parlamentben a magyar “királyi” tévé költségvetésére. És mindezt azért kell így csinálni, legalábbis a Fidesz szerint, mert az obstrukción kívül addig nincs más tennivaló, amíg nem jön létre a jobboldal állami pénzből finanszírozott tévéje. (folytatás a 9. oldalon)
