A Híd, 2002. január-június (2. évfolyam, 33-58. szám)
2002-03-08 / 42. szám
10 A HÍD Röviden ■ Fesztivál a fesztiválban Idén március 15. és április 1. között rendezik meg a hagyományos Budapesti Tavaszi Fesztivált, amely hosszú ideje hozzájárul ahhoz, hogy Budapest, - Bécs és Prága mellett - Kelet-Középeurópa egyik kulturális kisugárzási pontja legyen. Ezúttal csak a külföldi vendégművészek és vendégegyüttesek sorából említünk meg néhány nevet: Kiri Te Kanawa, Nicolaus Harnoncourt, Igor Ojsztrah, Gidon Kremer, a Holland Táncszínház, a Stuttgarti Opera és a Bach Akadémia. Alapvetően a komolv zene van túlsúlyban, hiszen már a fesztivál indulásakor, 1981-82-ben, Bartók és Kodály születésének centenáriumán ez volt a jellemző. Tavaly nagy sikere volt a táncművészet Mandarin-fesztiváljának, vagyis Bartók műve egymás után bemutatott többféle feldolgozásának. Idén a Carmen változataival rendeznek fesztivált a fesztiválban. ■ Szobor Kovács Bélának Kovács Béla öt méter magas, carrarai márvány szobrát, Kligl Sándor alkotását avatták fel a Kossuth téren. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt háború utáni vezetőjét a szovjet titkosrendőrség 8 évre Szibériába hurcolta, hogy ezzel segítse a magyarországi kommunisták hatalomra kerülését. ■ Tilos mocskolódni A Budai Központi Kerületi Bíróság büntetőbírája egy tévéműsor stílusa ügyében ítélkezett, mondván: a közélet szereplőit sem szabad emberi méltóságukban megsérteni. A “Heti hetes” című műsorban egv köztisztviselővel szemben elhangzott mocskolódás miatt jogerősen elítélt három színészt. Verebes Istvánra aki “anyázott” 375.000, Hernádi Juditra, aki abnormálisnak nevezett egy köztisztviselőt 250.000 és Bajor Imrére, aki lehűl vézte 160.000 forint pénzbüntetést rótt ki. ■ Művészeti ösztöndíiasok estje A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) művészeti ösztöndíjasainak estjét vasárnap tartották a Debreceni Egyetem konzervatóriumában. Halász János, az NKÖM politikai államtitkára a megnyitón arról beszélt, hogy az elmúlt években egyre több fiatal művész kapott ösztöndíjat a tárcától. Tájékoztatása szerint az elmúlt két esztendőben megkétszereződött az ösztöndíjban részesült művészek száma. Halász János utalt arra, hogy immár negyedik alkalommal rendezik meg a művészeti ösztöndíjasok estjét, s most első ízben ad otthont vidéki város az eseménynek. Az államtitkár szerint ez is hozzájárul a kulturális esélyegyenlőség megteremtéséhez. A művészeti ösztöndíjasok debreceni estjén bemutatkozott Horváth Bence (trombita), Jónás Krisztina (ének), Koczor Péter (zongora) és Jávorkai Adám (hegedű). Haklik Norbert: “Madzsari" című regényéből olvasott fel részleteket. ■ Új kulturális intézet Brüsszelben is magyar kulturális intézet nyílik, amelynek vezetői állására március közepéig lehet pályázni. A vezető a brüszszeli magyar nagykövetség kulturális tanácsosaként tevékenykedik majd. 4fftr V3T !*' , k> ■fc'&'l ii * * * * a ______________Kultúra____________________________________________________2002. március 8. HAMVADÓ CIGARETTAVÉG Földessy Dénes E film hallatára szinte azt vártuk, hogy a magyar mozikban kicsit feltámad az elmúlt századközép egyik kedves jelképe: Karády Katalin. Hiszen a dalénekesek és filmsztárok sokszor egy kornak mélyebb lenyomatát adják, mint a legrészletesebb történelemkönyvek, s ha meghalnak, mindig itthagynak egy kis örökkévalóságot. A sokáig New Yorkban élt, majd meghalt Karády is itthagyott valamit magából. Most odahaza „Hamvadó cigarettavég” címmel bemutatták a róla készült új filmet, de már a premier utáni második héten nem volt a nézettségi lista első tíz helyén, pedig új filmeknél ez természetes. Ehhez azonban szükség lett volna egy tiszta, világos és főképp eredeti forgatókönyvre, amit Bacsó Péter, egyben a film rendezője, sajnos, nem írt meg. Ehelyett összemosódott egy életrajzi, vagy talán történelmi film, valamilyen majdnem-filozófia nyomaival, meg hát a forgatókönyvíró szabadosságával. A művészfilm, s egyáltalán a művészet gyakran igényli a szabálytalan történetet, de ha egyben életrajzi mű is, akkor kötelező a hűség a megtörtént múlthoz. Sőt, mivel nincsenek egészen tiszta műfajok, a szabálytalanság és a korhűség összemosódása is lehet művészet, de kell hozzá egy világos, egységes gondolat vonulat. De a „Hamvadó cigarettavégben” sajnos - nincs. Zavaros keveréke egy életrajzi-történelmi és egy elképzelt művészfilmnek. Történelemkönyvek és dokumentumkötetek rendezetlen nyomai érezhetők benne (például Kovács Imre: Magyarország Nagy-Kálózy Eszter megszállása című munkája). Emellett Zsüti, (s nem Süti, ahogy Bacsó kiforgatja a valóban élt és a film premierje előtt elhunyt, közismert és közkedvelt dalszövegíró becenevét! ) az egyik főszereplő: aranyos, vagány, tehetséges zsidó hírlapíró, dalszövegíró és szerencsétlen-szerencsés munkaszolgálatos ágyútöltelék, sok bölcsességet mond el benne, csak úgy, poénból. Mivel jobbára ő bonyolítja a történetet, tulajdonképpen erről az embertípusról szól a „Hamvadó cigarettavég”. Csakhát az egyébként is lapos és zavaros forgatókönyv a végére teljesen hiteltelenné lesz (a Cserhalmi György kiválóan alakította öszszeesküvő, Ujszászy tábornok, titkosszolgálati főnök megússza egy internálással. No de háborúban!?). Szerencsére két kitűnő színész ad még benne élményt. Nagy-Kálózy Eszter Karády Katalint a bennünk maradt Karády képtől eltérően formálja meg, hisztisnek, vadnak, ám ezzel kerek jellemet alakít: színes, egész embert. Hozzá szépen énekel! Zsüti ( Rudolf Péter) vagány zsurnalisztája szellemi fölényt hordoz, hangulatos, rokonszenves színészi játékkal. Bacsó jó ritmusú rendezése és Andor Tamás sötét tónusú, markáns, szép képei ellenére, nem ez a film, hanem a még fekete-fehér kockákon, 1939-ben forgatott „Halálos tavasz” volt a maga korában a mély, drámai, korszakos művészi alkotás. Abban a rendező Kalmár György művészete révén, a hamvadó cigarettavég valóban az égve eldobott élet sorsjele volt. Felejthetetlen zenei élmény Pontosan ezt ígérte a meghívón a New York-i Magyar Kulturális Központ, amikor felkérte a vendégeket, hogy jelenjenek meg a Főkonzulátus termében és hallgassák meg Lukács Györgyit, a Budapesti Operaház tagját, akit a Metropolitan meghívott három estére a Tosca címszerepének eljátszására. Az est érdekessége az volt, hogy Sárközi Péter helyettes főkonzul rövid üdvözlete után Márton András, a Kulturális Központ igazgatója a szó szoros értelmében bevezette a művésznőt, majd amolyan meghitt hangulatot teremtvén, énekszám és beszélgetés váltotta egymást. A közönség előbb meghallgatott egy árját az Otellóból, ami ékes bizonyítékát adta annak, hogy a Nagy Alma világhírű operaháza nem véletlenül látja vendégül a ritka szép hangú drámai szopránt. A beszélgetésből kiderült, hogy az énekesnő Moszkvában végzett, de tanulmányai közben már énekelt a Magyar Operában, mégpedig olymódon, hogy a dalszínház fedezte utazási költségeit. A Tosca imája után már azt is megértette a hallgatóság, hogy ez a fiatal tehetség ugyan először lép fel a Metben, de semmiképpen nem utoljára. Szereplése nem az első Amerikában, ugyanis már debütált San Franciscóban, ugyancsak, mint Tosca. Aztán megtudtuk azt is, hogy nemcsak operaénekes, de feleség és anya is, sőt egyáltalán nem hajlandó elhanyagolni ezt a szerepét. Mi sem bizonyította ezt ékesebben, mint az a pici kisleányka, aki apukája térdén ülve hallgatta a mamát a nézőtéren. Egyébiránt a férjével, aki örmény és a Szahakjan Nelson névre hallgat, de tökéletesen beszél magyarul és énektanár, a moszkvai konzervatóriumban ismerkedett meg. A szerelem olyan mérvű volt, hogy még egy Scala ösztöndíjat is visszautasított miatta. Miután Márton András felkérte, hogy daloljon valami magyart, a “Csitári hegyek alatt” hangzott fel, majd értesültünk arról is, hogy Lukács Györgyi szeret asszony lenni, sétálgatni a Dunaparton, sőt nem átall el-elmenni a szépségápoldába sem. Azt is elmondta, hogy számára Budapest az a hely ahol élni akar, nem is tudna másutt. A párbeszéd során valami olyan bájos, kellemes, de főként szerény egyéniség rajzolódott ki a közönség előtt, amire bizony kevés példa adódik olyan személyeknél, akik fiatal koruk ellenére már világhírűnek mondhatják magukat, hiszen végigénekelte szinte egész Európát Bécstől a londoni Coventry Gardenig. Befejezésül a Requiem Ave Mariáját adta elő olyan szívvel-lélekkel, hogy a hallgatóság bizony nem akart megválni tőle. Ezután a nézőtériek tettek fel néhány kérdést. Ennek során értesültünk arról, hogy amennyire szereti hivatását, annyira nem kedveli a rendezőket, különösen azokat, akik mai környezetbe akarják átültetni kedvenc operáit és olyan jellemeket kívánnak rákényszeríteni, amelyeket szinte lehetetlen alakítani. A kiváló fiatal művésznő a közönség lelkes tapsa közepette hagyta el a termet, hogy átvonuljon a büfébe, ahol falatozás közben további közvetlen beszélgetésekbe bonyolódott a jelenlévőkkel. Amit Márton András ígért, be is tartotta: valóban, felejthetetlen zenei élményben volt része a vendégseregnek.
