A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-17 / 3. szám
8 A HÉT Politikai, társadalmi és művészeti hetiszemle. Szerkeszti: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA. Megjelenik minden szombaton. Előfizetési ára: Egész évre: ....................................................... $4.00 Fél évre ....... $2.00 Egyes szám ára ...................................................—.10 Szerkesztőség és kiadóhivatal: — Edited and published at: 205 East 85th Street, Suite 202 New York City. Telefon: Lenox 3374 A HÉT mai száma közli azt a szenzációsan érdekes beszédet, amelyet Mr. Robert J. Caldwell A HÉT vacsoráján tartott. Mr. Caldwell előkelő helyet foglal el az amerikai életben. Amerika egyik hatalmas gyapot-vállalatának, R. J. Caldwell Companynak az elnöke, a Connecticut Mills Co., Taunton Cotton Mills, Knitted Padding Company és még egy sor nagy vállalat igazgatója, aki a republikánus párt belső életében is jelentős szerepet játszik és akit 1919-ben Industrial Commissionernek neveztek ki Európába. Az európai viszonyoknak egyik legkitűnőbb amerikai ismerője Mr. Caldwell, akinek 1920-ban, amikor a kormány Angliába és Középeurópába küldte ki, mint gazdasági megbízottat, első forrásból tanulmányozhatta az európai államok gazdasági és politikai helyzetét. Egy kitűnő könyvet is irt “Industrial Democracy” címmel és mint a Carnegie Foundation tagja az utóbbi időben különösen sokat foglalkozott európai politikai és gazdasági kérdésekkel. Mr. Caldwell érdeklődését Magyarország iránt a Károlyiékkal való baráti viszonya keltette fel és összeköttetéseit, energiáját, tudását olyan lelkesedéssel állította a magyar demokrácia ügyének szolgálatába, mint az amerikai élet egyik kiváló reprezentánsa sem. A HÉT számára öröm és büszkeség, hogy A HÉT vacsoráján találkozhatott először szemtől-szemben a magyar tömegekkel és hogy ez az újság közölheti teljes egészéoen az ott elmondott beszédét, amely kitünően jellemzi azt is: hogy látja Károlyi Mihályt és az ügyet, amelyet képvisel, az amerikai világ. MR. CHARLES Evans Hughes lemondásába talán többet próbálnak belemagyarázni a politikusok, mint amnenyit kellene. Hughes lemondott, legelső sorban bizonyára azért, mert Coolidge, aki eddig meglehetősen a háttérb .n maradt és külpolitikánk irányítását teljesen rábízta a külügyi államtitkárra, úgy érzi, hogy neki magának kell a dolgok intézését a kezébe vennie és a régi adminisztráció embereit a saját embereivel helyettesíti. Ez érthető és hogy a változás utáni vágy erősebb, mint a tehetség tisztelete, ezt különösen oly államférfiaknál kell természetesnek találni, akiket a sors csak szerényebb mértékben áldott meg tehetséggel. Az is természetes, hogy Hughes szívesen hagyja el a helyét. Végre is az ő korában már nemcsak a jövőre, hanem a jelenre is kell gondolni, arra, hogy az évek ne múljanak el anélkül, hogy a vagyonszerzés kínálkozó lehetőségeit kihagyja. A külügyi államtitkárság fölötte tiszteletre méltó pozíciójában nem szerezhet vagyont becsületes ember, mig Charles Evans Hughes, ha idejét valóban ügyvédi irodájának szenteli, kétségkívül százezreket kereshet meg évenként. De bizonyos, hogy az a személyi változás, amely a külügyi hivatal vezetésében beállott, bizonyos politikai változást is fog jelenteni. Mr. Hughes politikájának alapvető momentuma a szovjet elleni küzdelem volt, Szovjet-Oroszország el nem ismerése. Az amerikai nagytőke üzletet akar kötni Oroszországgal és úgy látja, hogy nincs sok értelme annak, hogy a szovjetet ne ismerjék el, amikor már Anglia is felvette a szovjettel a diplomáciai érintkezést. Valószínűleg nem kell túl sokáig várnunk arra, hogy Mr. Kellogg megtegye a szükséges lépéseket abban az irányban, hogy az orosz szovjetköztársasággal Amerika is felvegye a diplomáciai érintkezést és a big business megkezdheti Oroszország gyarmatosítását. A másik pont, ahol változást lehet várni külpolitikánk irányításában, a Népliga ügye. Hughes abban az irányban evezett, hogy Amerika lépjen ki izoláltságbából és ezen a ponton találkozott Borahnak, a külügyi bizottság elnökének legélesebb ellenzésével. Feltehető, hogy a személyi változás nem jelentheti azt, hogy a kabinet tovább is forszírozni fogja az európai országokkal való “szorosabb” együttműködést. A DRÁMA utolsó felvonásának nevezi Ferrero, a hires történetudós, azt a véres és borzalmas uralmat, amelyet Itáliában trónra ültetett Benito Mussolini, a “fascizmus”-nak nevezett terror apja. Lehet, hogy maga Mussolini ugyanezen a véleményen van, hiszen néhány héttel ezelőtt már kísérletet tett arra, hogy visszaállítsa legalábbb valamennyire a parlamentarizmus szabadságát és — ahogy ő mondotta — normalizálja az állapotokat. Azonban Mussolini tehetetlen a saját terroristáival szemben és a gyilkolás és terror szellemeivel, amelyekeit ő maga idézeftt fel, tehetetlen. Mint a Goethe bűvészinasa foglya a rossz szeleknek, amelyeket felidézni tudott, de visszaparancsolni nem. Sajnos, Ferrero jóslása, hogy a dráma utolsó felvonását éljük és hogy nem lehet esztendőkön keresztül egy országot terror alatt tartani, nem az a jóslat, aminek a csalhatatlanságában hihetnénk. Épen nekünk, magyaroknak, keserű tapasztalataink vannak ezen a téren. Mi azt tapasztaltuk, hogy lehet egy országot terror alatt tartani éveken keresztül, hogy a gyilkosság és az erőszak lehetnek a politikai hatalom gyakorlásának kizárólagos eszközei és hogy külső hatásoktól menten egy ilyen bűnre alapitott uralom nem omlik össze. Purjesz József Hadd küldjem el innen, az Oecánon túlról, a magam emlékezésének egy szál virágját, a magam fájdalmának néhány könnyes mondatát Purjesz Lajos sírjára, aki a “Világ” főszerkesztője volt, nekem első szerkesztőm, nevelőm és tanítómesterem az újságírásban, akinek nemes alakja, finom és előkelő egyénisége nélkül nem is tudom elképzelni a magyar újságírást. Nem adott uj formákat a magyar újságírásnak Purjesz Lajos, nem nyomta rá egy nagy egyéniség bélyegét egy ujságiró-generációra és a magyar sajtó mégis többet vészit vele, mintha egy nagy publicista elmúlását siratná. A magyar lapkiadók és szerkesztők között úgyszólván az egyetlen volt, aki a dolgok uj rendjének közeledtét megérezte és már a háború előtt látta a régi magyar frázisos politikának, a 48-nak és 67-nek bukását és kialakulását annak az uj politikai rendnek, amelyet a lelkek radikalizálódása előzött meg. Az uj idők levegője az ő lapján keresztül tört be a magyar sajtóba, ez a lap vert hidat Magyarország és Nyugateurópa uj szellemi és irodalmi áramlatai között és amig a többi magyar lap vagy a régi szolgabirópolitika problémáin rágódott vagy nyers kereskedelmi vállalkozás lett, addig a Világ az uj eszmék szolgálatába szegődött és uj újságírói morált hozott magával, amely az újságírótól nemcsak a tollat követelte, hanem meggyőződésének erejét is. Csudálatos volt az a megérzése, amelylyel a munkatársait kiválogatta; megható az a lelkesedése és bátorsága, amelylyel friss és fiatal talentumok útját egyengette és amelylyel ő, akinek a neve szintén soha nem szerepelt a saját lapjában, kiemelte az embereit a névtelenség szürkeségéből. Büszke volt a gárdájára, amely kifelé a politikai meggyőződés erejének egyt ségét hirdette, amelyet a Világ politikai meggyőződésétől, világszemléletétől nem lehetett külön választani. Bátran, félelem nélkül és abban a nyugateurópai modorban harcolt, amelyet ez az újság hozott be a magyar zsurnalisztikába. A háború alatt a cenzúrával, a terror sötét óráiban egyik lap sem verekedett olyan félelem nélkül, mint az övé. Mikor még az Egyetértés szerkesztője volt, belőlem, a tizenkilenc éves fickóból vezércikkírót csinált; évekkel később, mikór a külföldre küldött, apai büszkeséggel “starolta” az írásaimat és hiába kerültem el messzire tőle: örökre magához tartozónak vallott. Most, hogy elment, úgy érzem: soha nem pótolhatom a veszteséget, hogy nem érezhetem többé drága, meleg kezének baráti, biztató és becsületes szorítását. Déri Imre.
