A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-06-13 / 24. szám

A HÉT 11 FÉRJ ÉS FELESÉG lrta= bir° ^j03-Ne felelj Lizi! Hallgass te is Péter. Várjatok. Mindketten sápadtak vagytok a haragtól, és ha én nem volnék itt, a sza­vaitok éppen olyan kegyetlenek lennének, mint az a tekintet, a melyet most egymásra vetet­tetek. Én ismerem ezt a bazi­liszkusz-pillantást és rettegek tőle. Tíz év óta tele van vele a világ. Nézett igy azelőtt is em­ber emberre, nő férfire, fele­ség férjre? Nem tudom. Én az­előtt nem láttam soha. Nekem az az érzésem, hogy ott voltam, mikor ez a halálvivő pillantás megszületett. Lehet, hogy csak nagyon fiatal voltam, de bizo­nyosan azért öregedtem tiz év helyett ezreket, mert ezt a pil­lantást láttam. Azért van jo­gom beleszólni a dolgotokba, mert nem harminc éves va­gyok, hanem háromezer, nem középszerű mérnök, hanem minden lelki titok tudója és mestere. . . .Az első hónapban, tudjá­tok, megsebesültem. Gyorsan felépültem, és akkor, félig bé­na karral, a hadosztályparancs­nokság éppen költözködőben volt, amikor bevonultam. Csi­nos kis városba jutottunk, a mely aránylag sok kényelmet adott. A sok jó szállás közül én kaptam talán a legjobbat, bár én voltam a divízió legfiatalabb tisztje. A városvégii villát azon­ban a többiek nagyon távoli­nak találták és igy én vettem birtokomba a villa vendégszo­báját, fürdőszobával és minden olyan kényelemmel együtt, a melyet máskor is megbecsül az ember, de amely a front után és a kórház után egyenesen boldogság. A villa tulajdonosa helyi notabilitás volt, takarék­­pénztári igazgató, házbirtokos, földbirtokos, a városi élet egyik vezetője: tekintély. Minden szaván és minden mozdulatán, a szakállán és a bajuszán, a ru­háján és az óraláncán meglát­szott, hogy ez az ember meg van elégedve magával és hozzá szokott, hogy imponál mások­nak. Mióta megtudtam, hogy kicsoda és micsoda, nem is bír­tam másképpen elképzelni, mint a takarékpénztárbeli hi­vatalában, amint kihirdeti az előtte aggódó kis embernek, kereskedőnek vagy iparosnak, hogy leszámítolja-e a váltóját, igen vagy nem. Azért kellett valahogy igy elképzelnem, mert velünk szemben termé­szetesen maszkot hordott: azt a kínos álarcot, amelyet a te­kintélyes polgár az ellenség előtt magára ölt: gyötrelmes udvariasság és rémült alázat, ijedelem és remegő erőfeszítés, hogy a méltóságából megment­sen valamit. Negyven évnél nem igen lehetett idősebb. A felesége harminc év körül volt, inkább kevesebb, mint több. Csinos, szőkebarna asszony volt, de a fiatalságát és a csi­nosságát nehéz volt felfedeznie még az olyan szomjas húsz­éves fiúnak is, aki, mint én, az imént kapta vissza szinte aján­dékba az életet és akinek tulaj­donképpen minden asszony, egyformán tetszett. Amilyen súlyos és jelentékeny volt a férj, olyan jelentéktelen volt az asszony. A hangját alig le­hetett hallani, a tekintetét alig lehetett érezni, a jövés-mené­sét alig lehetett észrevenni. Egy hétig laktam már náluk, mikor végre észrevettem, hogy az asszony csinos. Ekkorra megállapítottam azt is, hogy ennek az asszonynak egész éle­te néma és alázatos engedel­messég. Ebben a házban egy akarat volt és tulajdonképpen egy élet: a férjé. A férfinek voltak vágyai és ízlései, szoká­sai és bosszúságai: az asszony egész élete mindennek csak megtoldása és kiegészítése volt. Később véletlenül hallot­tam, hogy a házasság tulajdon­képpen szerelmi házasságként kötődött. De tiz év alatt a fér­fi akarata megsemmisítette az asszony akaratát, és mire a férfi negyven éves lett és az asszony harminc felé közele­dett, az asszony egész létét a férfi óhajtásai irányították. Egy néma és fenségies szemöl­dök-rándulás, és az asszony tudta, mit kell tennie. Mindebből akkor alig láttam valamit. Egy reggel azonban, mielőtt bementem volna a had­osztályhoz, tábori csendőrök jöttek a villába, hogy a férfit elvigyék. Ok nem tudták, mi az értelme a dolognak; én tud­tam. A városban és a környé­ken ellenséges indulatu csele­kedetek fordultak elő: telefon­drótokat szaggattak le, kato­na-vonatokra lőttek rá és a többi. A hadosztályparancsnok­ság túszokat szedett. Nekem kínos volt a dolog és igyekez­tem tovább állni. A villa díszes, nagy haliján kellett átmen­nem. Siettem, hogy meg ne kelljen hallanom valami olyan kérést, amelyet úgy se teljesít­hettem. De senki nem kért te­lem semmit. A férfi halálsá­­padtan állott a csendőrök kö­zött; az asszony oldalt állott mozdulatlanul. Az egyik csend­őr azt mondta a férfinek — egyébként nem barátságtala­nul —, hogy induljon. A férfi elindult. Az asszony szemében ekkor. .. Ekkor láttam először felvillanni. De még nem ismer­tem rá. Csak meglepőnek és nagyon különösnek találtam, hogy egy asszony igy nézi, a mikor a férjét idegen katonák szuronyok között elviszik. Mi volt abban a két barna asszony­szemben? Rémület? Szó sincs róla. Valami mérhetetlen ál­­mélkodást éreztem benne. Min álmélkodik ez az asszony ? Azon, hogy a legerősebb férfit, a föld leghatalmasabb embe­rét, az ő életének parancsoló urát igy el lehet vinni? Azután kevesebbet gondoltam az asz­­szonyra, mint a férfire. Sajnál­tam szegény tekintélyes em­bert, aki most ötödmagával egy iskolaszobába bezárva várja, hogy mit hoznak a kö­vetkező órák és a következő napok. Késő este mentem haza. Me­leg nyárutó volt, a tiszti étke­zőben sokáig beszélgettünk ott­honi dolgokról. Hazavágyód­tam ; és rossz érzésem volt, mi­kor a városvégi villára gondol­tam. Végre mégis kiballagtam. Kinyitottam a kerti kaput, az­után kinyitottam a hallja ajta­ját. A hallban ott volt az asz-Premiere a párisi Operában. A Hét-nek rajzolta: Vadász Miklós.

Next

/
Oldalképek
Tartalom