A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-05-30 / 22. szám

VOL. II. No. 22. NEW YORK, MAY 30, 1925. EGYES SZÁM ÁRA: 10c.

Szerkesztik: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA

A HÉT, Published Every Saturday by A HÉT, Inc., at 205 E. 85th St., New York, N. Y. Subscription Rates: One Year $4.00. Six Months $2.00. Single Copies 10c. Entered as a Second Class Matter, March 13, 1924, at Post Office of New York, N. Y., under the Act of March 3rd, 1879.

Nem érdemes apostolnak lenni

A Himler Coal Company, az egyetlen komoly és igazán amerikai stilusu magyar vállalat Amerikában, nehézségekbe jutott. A vállalat a receiver kezén van. Lehet, hogy kiküzdik magukat valahogy a súlyos helyzetből, lehet, hogy nem. Nem a Himler-féle magyar bánya az egyetlen, amelyet a gazdasági helyzet elsöpréssel fenyeget. Valamennyi puhaszén-bánya ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan helyzetben van, mint a Himler Coal Company. A szénnek, ahogy itt mondják, nincs ára. A puha szén irtózatosan olcsó, tulprodukció van az egész vonalon és a bányatársaságok nagyrésze csak azért nem csukja be az egész üzemet, mert ha bezárják a bányákat és igy próbálják kivárni a jobb időket, ez jóval többe kerül, mintha fenntartják az üzemet. így kevesebbet fizetnek rá.

Nyolcszázezer dollár készpénz — vagy talán még többet — fektettek bele ebbe a bányába az amerika imagyar bányászok. Aki csak valamenynyire is ismeri az amerikai magyar viszonyokat, az tudja, hogy milyen hihetetlenül nagy összeg ez, ha magyaroktól kell felhajtani. Nyolcszázezer dollár készpénzt hajtott fel amerikai magyaroktól Himler Márton és tette bele ebbe a bányába, amely lehetett volna egy kis szerencsével virágzó, hatalmas és megdönthetetlenül erős vállalat, amelynek a részvényeit talán kétszeres áron vásárolták volna. Tragikus, hogy

nem igy történt és tragikus, hogy sok ezer magyar bányásznak a pénze veszedelemben forog. De ami még tragikusabb, még megrázóbb, az az a sors, ami Himler Mártonnak jutott ki, ennek az embernek, aki valamennyi amerikai magyar között a legnagyobb stilusu volt, aki a legvakmerőbb és leghihetetlenebb dolgokat csinálta meg Amerikában és akinek ma, a vadonban eltöltött nehéz évtized után ott kell maradnia a helyén, hogy az összeomlástól megvédje a maga bányáját és hogy a legjobb esetben is ő maga egyetlen cent nélkül, mezítláb menjen ki és fáradtan, bizonyára csalódottan is, ott kezdje el, ahol tiz esztendővel ezelőtt kezdte.

*

Tizenöt évvel ezelőtt bányász volt Himler Márton. E sorok írója nem ismeri egészen az élettörténetét, azt hallotta róla, hogy peddlereskedett, hogy egy ideig mint hobo járta az országot és fantasztikus históriákat hallott arról, hogy miképpen alapította meg Himler a maga újságját, a Bányászlapot. Semmivel kezdte, egyetlen cent nélkül. Egy-két év alatt a legerősebb magyar hetilap lett ebből az újságból. Himler Márton azonban nem akart újságíró lenni, nem elégítette ki az, hogy van neki egy hetilapja, amelyből megél. Ennek az embernek víziói voltak, fantáziája volt, ami minden sikernek az alapja és valójában minden emberi nagyságnak is. A víziója ez volt:

egy magyar bánya, ahol a folyton vándorló magyar bányászok egyúttal tulajdonosai) is a bányának. Erről álmodott folyton, erről beszélt és nem törődött vele, ha az emberek ki nevették. Mert kinevették. Senki se vette komolyan, hogy lehet itt egy olyan részvénytársaságot megalakítani, a melynek a befizetett alaptőkéje nyolcszázezer dollár és a melynek valamennyi részvényese magyar. Nem volt soha olyan magyar vállalat Amerikában, amelyet tízezer dollárral kezdtek volna. Nyolcszázezer dollárt ? Magyaroktól ? Egy bányára? Lehetetlen.

*

Himler Márton pedig megcsinálta a lehetetlent. Csudálatos organizáló erő lakott ebben az emberben. Egészen amerikai módra csinált egy részvény-campaignet. Nyolcszázezer dollárt hozott össze. Az emberek nem akartak hinni a tényeknek. Lehetetlennek tartották, hogy valaki tényleg tudjon egy óriási bányatársaságot csinálni amerikai magyarok pénzével. Himler Mártonnak felajánlották az alakuló közgyűlésen, hogy a szervezés és alapítás munkájáért külön honoráriumot szavaznak meg neki. Nagy összeget. Húsz vagy harmincezer dollárt, ami meg is illette volna. Itt siklott ki először Himler. Itt derült ki, hogy nem amerikai. Nem fogadta el ezt a pénzt. Amerikai nem hinné el. Azt mondaná: bolond aki nem fogad el húszezer dollár jutalékot akkor, a

mikor közel egy milliós részvénytársaságot hozott össze. Himler nem fogadta el, mert nem volt amerikai. Apostol volt. önzetlen volt. Tisztességes volt. És ezzel kezdődött el a Himler Márton kálváriája. Amerikai magyar közéletben, az amerikai magyarok között nem lehet valaki büntetlenül apostol és tisztességes és önzetlen. (Dosztojevszky leírja “A halottasház emlékiratai”ban, hogy a fegyházban kinézik a fegyencek maguk közül a politikai elitéltet, az űrt, a gentlemant. Nem tudják neki megbocsátani, hogy nem ölt vagy legalább is nem rabolt.) Nem tudták neki soha megbocsátani, hogy nem fogadott el olyan pénzt, ami megillette volna, abban a társadalomban, ahol a Halsabschneiderek a közélet Bayard-lovagjai voltak. Ezt a bolondul tisztességes embert nem bírták el, akiknek a tisztesség és az önzetlenség nem volt monomániájuk.

*

Himler elvonult a hegyek közé, rátette a nevét a térképre, a Kentucky-i vadonban alapított egy kis magyar falut, vasutat épített, hidakat huzatott. A második rettentő bűn, érthetetlen ostobaság amerikai magyarok között. Nem csinált pénzt, hanem termelt. Alkotott. Itt, ahol Shakespeareről úgy beszélnek, hogy “na és mit hoz a konyhára ez a darabirás”, — nem tudták megérteni, hogy Himler pénzcsinálás helyett teremtett. Más az ő he-