A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-05-16 / 20. szám
A HÉT 5 ALMAVIRÁG — Irta: GAÁL ANDOR. — A fáradt életű ember fenn lakott, magasan a város felett, és csak a kémények füstje szállott el néha az ablaka mellett. Furcsa ember volt. Ahogy a napok és évek múltak fölötte, már régen észre sem vette őket. Tél nem fagyasztotta göröngyösebbre a szivét, nyár nem forralta gyorsabbra az ere lüktetését. Nem örült és nem szomorkodott. A kicsiny fehér, meg sárga, meg piros virágok, amiket pénzért hozatott fel a sarki virágárustól, közömbös beletörődéssel hervadtak a vázáiban. A hold egyszer bekandikált az ablakán, aztán sietve eldugta arcát egy haragosfekete felhőfátyol mögé... Nem is tudta, hogy él. Csak ment előre a kopott, unott aszfalton, ődöngött, belenézett a levegőbe, emberekkel találkozott, beszélt, köszönt, tovább ment, dolgozott, kávéházban ült, ivott, hajnalban baktatott hazafelé, vergődött egy kicsit az elalvással, azután másnap újra kezdte az egészet. A homokóra csendesen pergett, pergett lefelé. Már aligalig mutatott valami életet. .. A fáradt életű embernek egyszer, ahogy hazatért, és ernyedten leült az ágya szélére, valami különös, nyugtalanító érzése ébredt. Olyan különös volt, hogy rá kellett gyújtani és egy pillanatig elbámészkodni az elkarikázó füst után. Azután ledobálta magáról a ruhát, állig felhúzta a takarót és sokáig figyelve feküdt a hajnali csendben. másul nem venni, önönmaga előtt is letagadni. Él... És még valami furcsa történt akkor a fáradt életű emberrel. Ahogy meghökkenve és figyelésbe-feszülten nyúlt el a párnák között és a mutatóujját kíváncsian odaillesztette a balmelléhez, ott, ahol az életrekelt szív zakatolt belül, egyszerre valami megmagyarázhatatlan, uj melegség vibrált a szemhéja körül és egy puha, forró gyöngyszem gördült végig az arcán. Aztán még egy és még egy és még egy. .. Másnap délben, amikor újra életre serkent, valami nagy, riadt kíváncsisággal futtatta körül a szemét a megszokott szobában. Minden úgy volt, mint azelőtt, csak a feje mellől, az éjjeli szekrény vizespoharából nevetett rá egy szál fehér almavirág. Nem tudta, hogyan került oda, csak nézte, sokáig. Szép, tiszta fehér volt az almavirág, a széle felé gyengén rózsaszínbe játszó, mint a nagy hegyek pereme, mikor feljön mögülök a nap szikrázó korongja. Csak nézte gyönyörködve és mosolyra derülten és itta a szemével a szirmck hótiszta lágyságát és szívta mélyen be magába az üde, könnyű illatot és megborzongott tőle, mintha valami vidám tavaszi szél érné az arcát. Kiugrott az ágyból, friss jókedvvel és öltözni kezdett. Mintha a fáradtság kiröppent volna belőle. Mintha egy gonosz holdkórosság bódulata lett volna minden, ami eddig volt. Mintha sohasem kínlódott volna keresztül pihenést nem adó éjszakákat és temetősivárságu nappalokat. Mintha valami fehér tündér állna a hegytetőn és lengetné feléje az élet tiszta lobogóját... Az almavirág rámosolygott. A fáradt életű ember visszanevetett rá, hálás és felszakadt nevetéssel. Felrántotta az ablakot, kitárta a mellét a rázuhanó napfénynek és kapkodó lélekzettel itta a beáramló éles levegőt. Azután az arcához emelte az almavirágot és amig az arca vigyázatos, becéző reszketéssel simogatta végig az apró, rózsaszínbe játszó szirmokat, hirtelen megkondult benne a szív és a puha, forró gyöngyszemek boldog iramodással gördültek gördültek végig az arcán... * így mondta el egyszer egy fáradt életű ember. Most rendeljen tavaszi és nyári ruhát! Weiss & Sichermann Elsőrendű Uri Divat Szabók 1034-A Lexington Ave., New York Cor. 74th Street Uj tel. számunk: Butterfield 9635 Az Emlék Ajtaja IRTA: DR. PÓLYA LÁSZLÓ. Hajrás mulatság pezsgő mámorába Sáppad a hajnal, pirulnak az esték. A bűnbe, bajba fogant vén világon A tilost még igy sohase szerették! A köny ha elfogy, a szív is kiszárad, Hazug beszédben megvakul a lélek. Bűnös tivornyát szül az utca lánya, Elkárhozik a korcsmába az ének... Rabszolga-vásárt licitál az élet! Pillangószárnyu nesz mikor kinyitja, Az ablakon át behajlik a nóta. Dobban a szive szerelmes legénynek, Mert a száraz fa is hiába szólna: Ha a nótáját nem szerették vóna! A csillárokban millygyertyák égtek, Az indulóra rágyújtott a banda. Jött a közönség méltóságos kedvvel, — Pompás bokréta, igaz magyarfajta, Még a padló is mosolygott alatta! Bágyadt csend volt, amelybe belesimult a lenn mélyen alvó város sok apró, halk nesze. Jó volt, hogy nem zörgött még villamos, nem szállt föl még emberi hang, nem ütemeztek még a lópatkók a kövezeten. Jó csend volt és a vékony takarón keresztül pontosan lehetett hallani a szív ketyegését. Ezt figyelte: a szivét. Olyan különös, megdöbbentő volt, hogy ez van. Eddig még soha nem vette észre. Puha, vergődő, kalimpáló, meleg emberi szív, amely most itt lüktet és ágaskodik benne és nem lehet leszorítani, nem lehet tudoNehéz-kezü szesz a könnyű pohárban Sarokba csapja a törvény hatalmát És a tilosnak hízelgő szavára Az erkölcsöt is a szegre akasztják, A rózsabimbót könnyen leszakasztják. Ha mesterséges színbe fül a rózsa, Kendőzött arcra nem ül ki a szégyen, ölelő táncba részegült agyaknak A “NEM SZABAD” már minek is beszéljen? Hogy mi lesz holnap? Mindegy. A MA éljen! .. .És nekidőlök a MÚLT ajtajának, Betaszitom, hogy szebb világot lássak. A tiszta EMLÉK selyemlágy ölében Érintetlenszép, feslö bimbók várnak... Tengernagy messze, hallom, muzsikálnak! Boldogtudásba érett asszonyokkal Biborsejtésbe öltözött leányok. Aztán ha négy szem egymást megkereste, Egy pillanatra két szív is megállóit... őrizték akkor a bimbót, virágot! .. .Éjfél! Az utcán a MA jár előttem: Egymásra bízott leányok, legények. A vágyak, álmok önzetlen népe. — A vér viharja hányat összetépett, Anya-feledte leánykák, szegények?! Feslö a másik, feslett az eggyik, A bimbók közzül melyik a szebbik? . . .Hátha valami eretnek belelát: Behúzom lassan az EMLÉK ajtaját! 1