A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-02-14 / 7. szám
A HÉT 3 EMLÉKEZZÜNK JÓKAI MÓRRA SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL BLAHA LUJZA VISSZAEMLÉKEZÉSEI JÓKAIRÓL ÉS LABORFALVI RÓZÁRÓL — Jókaival valahogy úgy voltam, hogy fájdalom, jóformán nem is ismertem. De ezt ne tessék ám úgy venni, mintha csakugyan nem ismertem volna. Csak nem úgy ismertem, a hogyan szerettem volna. És ennek meg van ám a maga oka és magyarázata. Akkortájt, hej istenem, akkor, régesrégen, nem is tudom mikor, hány évtizeddel ezelőtt, ugyancsak be voltunk fogva mind a ketten. Jókai is, meg én is. ő — amint az köztudomású — rengeteget dolgozott fiatal korában és ugyanakkor én is, mint fiatal primadonna, jóformán le sem kerültem a színpadról és bizony az én időmben a sok tanulástól, próbától, előadástól alig maradt annyi időm, hogy a szórakozásnak, a társasági életnek áldozhattam volna valamit. Jómagam naponta reggeltől délig próbáltam, délután tanultam és egy parányi pihenés után siettem a színházhoz, öltözködtem, játszottam, előadás után pedig azidőtájt hire sem volt az afféle muriknak, mint amilyenekkel ma szórakoznak a fiatalok. Én legalább, amint vége volt az előadásnak, siettem haza pihenni, hiszen másnap élőről kellett kezdenem az egészet, vigyáznom kellett a hangomra, mert hiszen csak nem állhattam ki a színpadra rekedten. így aztán vajmi kevés alkalmam volt ahoz, hogy összekerüljek Jókaival, de meg mondom, — nem szólva mindkettőnk nagy-nagy elfoglaltságáról — olyan irtózatos nagy tisztelet és bámulattal voltam eltelve iránta, hogy ha láttam, sőt akárhányszor találkoztam is vele, szinte kerültem és alig mertem megszólítani. Hogy is énekeltem valamikor a Szultánban? — Csak ámulok, csak bámuok, de szólni nem tudok..... Egyszer aztán, hogy-hogy nem, találkoztam vele a régi Nemzeti Színház udvarán. Akkortájt volt ez, amikor feljöttem Pestre, mint egész fiatal primadonna. A feleségét, Laborfalvi Rózát, látásból és hirből ismertem, hát illendőnek tartottam, hogy fölmenjek hozzá mint uj pesti sznésznő bemutatkozni és egyúttal kérjem is a pártfogását. Nagy félénken odamerészkedtem hát Jókaihoz, aztán — csak hogy legyen mit mondanom neki — bátran kivágtam: — Kérem szépen, kedves Jókai, mondja meg nekem, mikor fogad a felesége, mert szeretném nála tiszteletemet tenni. — Édes fiam, — válaszolt Jókai, mintha valahogyan ennek a látogatásnak a felelősségét el akarná magáról hárítani — azt biz én nem tudom neked megmondani. De erigy föl hozzá, a mikor jónak látod és ha el leszel fogadva, akkor nagyon jó lesz.... Nem tagadom, Jókai felelete meglehetősen lehűtött, de aztán hallottam, hogy Jókainé nem nagyon szereti a hölgy-látogatókat a házánál, mert nem is igen érezte már akkortájt jól magát, és különösen sokat szenvedett főfájásban. De én ezzel nem sokat törődtem és egy szép napon felkerestem Jókainét. Ott lakott akkor a Kerepesi-uton a Fehér Kakas fogadó házában, ahová később én mentem lakni. És úgy látszik, Jókai jól tudta, mit mondott, mert amikor szivszorongva, félve, remegve bejelentettem magam, kisvártatva kiüzent Laborfalvi Róza, hogy sajnálja, de nem fogadhat, mert — fáj a feje..... Hát bizony, nem tagadom, nagyon rosszul esett ez a fogadtatás, mert ha beteges is volt Laborfalvi Róza, én meg bizony érzékeny voltam, mert úgy éreztem, hogy mégis csak vagyok valami, ha fiatal is vagyok. De ebből megértettem, hogy miért mondta Jókai olyan hangsúlyozva, olyan aláhuzottan, hogy “ha el leszel fogadva.....” Annál jobban esett aztán, hogy Prielle Corpélia és a többi nagy művésznő igazán meleg szeretettel fogadott, amire meg nagyon számítottam — Jókainé pártfogására, — az bizony elmaradt, de úgy látszik, anélkül is sikerült vinnem valamire..... Viszont a Jókai iránti nagy tiszteletemen és elragadtatásomon ez mitsem változtatott. És ezt a tiszteletemet ki is fejeztem előtte, amikor jóval később ott jártam nála a mostani Petőfi házban, ahol akkor Jókai Fesztiéknél lakott. Ahogy megláttam, hogy még akkor is ir, — jól emlékszem fáradt mosolyára, amely akkor az arcán tükröződött, — mondtam neki: — Jaj, az Isten áldja meg, kedves költőfejedelem ur, hogy tud annyit dolgozni? Az igaz, hogy az egész világ gyönyörűsége és mindnyájunk örök büszkesége minden sor Írása, de az mégis csak borzasztó,, hogy egy csöppet se kíméli magát. Hiszen ideges lesz ettől a temérdek sok munkától, hát hagyja abba egy kicsit és pihenjen. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna; ezt felelte Jókai: — Édes fiam, ne erőlködj, hogy engem lebeszélj a munkáról. Attól pedig ne félts, hogy ideges leszek tőle, mert hiszen nem is tudnék dolgozni, ha nem volnék ideges..... Sűrűn találkoztam még Jókaival Balatonfüreden is, ahol szomszédok voltunk. Az egyik sarok az enyém, a másik az övé volt. Gyönyörű szép, emeletes üvegtetős villája volt neki műteremmel, sőt a nagy villa mellett, amelyben nem kevesebb, mint tizenkét szoba volt, volt még egy kisebb mellékvilla is, a melyre nagyon fájt a fogam. A nagy Jókai villában többször is ott voltam és úgy emlékszem, legnagyobbrészt Laborfalvi Róza relikviáival volt tele. Füreden is elég gyakran találkoztam vele és ott kerestem föl Jókait azért is, hogy megköszönjem egy kedves figyelmét. Jó ideje annak is, hogy egyszer, amikor vissza akartam lépni a színpadtól, arról volt szó, hogy tisztelőim százezer forintot (rettenetes nagy summa volt ez akkor!) gyűjtenek számomra. Bucsuelőadásom során néhány jó emberemnek, közöttük természetesen Jókainak is, elküldtem aláírásommal ellátott arcképemet, mire Jókaitól másnap egy — takarékpénztári könyvecskét kaptam, amely száz forintról szólt. A takarékkönyvecske mellett irás is volt; gondolom, ez állt rajta: “Küldöm neked, édes fiam, ahoz a sokhoz, amit még kapni fogsz.” Mondom, emiatt jártam nála, hogy megköszönjem, ámbár nem akartam elfogadni, de ő váltig ragaszkodott hozzá, hogy megtartsam. Én meg a könyvecskét eltettem, ma is megvan; odaadtam a Blaha-muzeumnak. Emlékszem még arra, hogy Jókai házában, Fesztyéknél, a régi boldog időkben egymást érték a fényes estélyek, amelyek közül azonban egyetlenegyen sem vettem részt. Pedig nagyon szerettem volna, hívtak is süriin, de én sohasem mertem elmenni, mert féltettem a hangomat és másnap egy ütet taplót sem értem volna. Később azután éppenséggel nem találkoztam Jókaival, csak egyszer újra Balatonfüreden, a mikor másodszor is megnősült, és Nagy Bella volt a fiatal felesége. Egy kicsit mintha fáradt és lehangolt lett volna. Ott találkoztam vele a Balaton partján. Persze akkor már nem féltem tőle, mint süldő primadonna koromban. Ott beszélgettünk sokat és amikor megkérdeztem: — Hát csak egyedül sétálgat? — Jól esik az egyedüllét, — mondotta, — a feleségem csónakázik...... Ez körülbelül minden, amit Jókaival való találkozásaimról el mondhatok. —Fiatal koromban is, de főként amióta nem igen játszom, rengeteget olvastam Jókait. Azelőtt ugyanis mindig úgy gondolkoztam, hogy amig fiatal vagyok, dolgoznom kell, hiszen mulatni, szórakozni ráérek öreg koromban is. És most, hogy megöregedtem, eszembe jutnak Madách szavai. Hogy is mondja a Tragédiában? “Kívántam kort: megjött a kor s mi haszna?!.....
