Zöld Sasok (1990-2005)
1991 / 3. szám
6 ZÖLD SASOK ZSONGLŐR VOLT. VAGY HARCOS? Mostanában, mikor már könyvet olvashattunk doktor Sárosi György pályafutásáról, eszünkbe sem jut, hogy melléje állítsuk öccsét, Sárosi III Bélát. „A Doktor” mondanák az öreg szurkolók „csodálatos észjátékos volt, egyike a legnagyobbaknak; Béla szürkébb. Hatalmas ember volt, hatalmas lövőerővel és partdobásokkal.” Nem idéz fel hát róla ennél többet a nosztalgia sem? ... Pedig ... Ha visszarepülünk gondolatban ötven egynéhány évet ... Ülünk az Üllői úti régi lelátókon; a Fradi bajnokcsapatában nagy labdaművészek, elég csak Lázárt, Kiss Gyulát, Sárosi Györgyöt említenünk; és közöttük is el tud kápráztatni bennünket egy fiatalember, megoldásainak egyéni színeivel, a váratlan húzások mágiájával. Sárosi Béla nagy darab legény, de a nagy test látványosan hajlékonynak bizonyul; fej és lábak mintha külön életet élnének, elősegítve egy-egy testesei bizarul mulatságos hatását; a hosszú láb látványos, rúgást mímelő félkört rajzol, a labda ehhez képest egészen váratlan helyen bukkan elő és Béla már lódulófélben van utána. Fejformája, mozdulatai mintha kifejezetten a labda irányítására, homlokon való megállítására vagy fejen való táncoltatására szolgálnának - ezt az utóbbi mutatványt gyakran megcsinálja, futva jó tíz métert, fején táncoltatva a bőrgolyót, míg a nála alacsonyabb ellenfél tehetetlenül szalad mellette. Művészetéhez tartoznak a hosszú indítások is; bizonyos mértékig újító lehetett ezen a téren. A Nemzeti Sport 1938-as elemző cikke szerint a nagy elődök: Tu- ray József, vagy a Furmann- Bukovi-Obitz fedezetsor nem adott annyi hosszú labdát az előretolt csatároknak, mint a középfedezetet játszó Sárosi Béla. Általában a sportsajtó, mint a labda fejjel és lábbal egyaránt nagy művészét vagy mint nagy, némileg könnyelmű zsonglőrt emlegeti őt. E „művész” és „zsonglőr” jelzőket a Ferencváros 1941 után bekövetkező változó, vaktában előrevágott labdákkal támadó korszakában kezdik az újságok elhagyogatni. Szemére vetik ugyanakkor Bélának, hogy elhanyagolja az ellenfél összekötőjének őrzését; írják róla azt is, hogy nehézkes. Ha dicsérik ebben az időszakban, ők is lövőkészségét és nagy partdobásait emelik ki, továbbá fejjátékát, munkabírását. Egészen 1946-ban Olaszországba történő távozásáig, majd később is ezeket a „maradék” erényeit rögzítette a sajtó. Tudtommal a szurkolók emlékezete is. Azt, hogy a játkosról miért alakult ki más kép kezdetben, mint később, úgy hiszem: senki sem próbálta megmagyarázni. Véleményem szerint Sárosi Béla művészete megmaradt; de megszűnt csillogtatásának lehetősége. 1940-ig ő támadó középfedezetet játszott. Ezen a poszton kellett időnként védekezni és szerelni, de meghatározott csatár őrzése nem tartozott az ilyen fedezet feladatai közé. Szervezhette csapata támadásait; mivel az ellenfél játékosai közt nem volt „párja”, aki árnyékként követte volna, gyakran vehette át szabadon a labdát. Ilyen felállásban játszott az ellenfél is; amiből következik, hogy egyik csapat csatárai sem kaptak szigorú, állandó őrizetet. Sárosi Béla kombinatív készsége és látása a pályán ekkor maradéktalanul érvényesült. A némileg hátravont összekötők közül gyakran állt valaki szabadon. Kínálkozó megoldás volt: rövid pasz- szal játékba hozni őket. Az ellenfél védelme arrafelé húzódott, amerre így a támadás kibontakozását várták. Ezekben a pillanatokban szállt aztán Sárosi III hosszú átadása a másik oldalra, a szabaddá váló szélsőhöz, aki a labda birtokában már közvetlen veszélyt jelenthetett a kapura. 1940-ben a magyar csapatok egymás után tértek át a WM rendszerre. Az öt csatár W alakzatával szemben a védelem M formációban helyezkedett. Látnivaló, hogy a két betű le tudja fedni egymást, tehát: minden támadóra jutott egy szorosan mellette helyezkedő védő. Az előretolt szélsőket és középcsatárt most már három hátvéd, a hátravont összekötőket a két szélsőfedezet fogta. Sárosi Bélának a jobbfedezet szerepköre jutott. Amint említettem, érték akkoriban kritikák gyakori elkalandozása, összekötőjének szabadon hagyása miatt. E kifogások Béla itthoni pályafutásának utolsó éveiben elmaradtak. A rábízott összekötőt lefogni: legalábbis igyekezett. Harcos felfogásban játszott. Artistamutatvány sikeres testeseit azonban nemigen láttunk tőle. Váratlan hosszú indítást: ritkán. Mert a nagy test hajlékony volt, de a testcselekhez vagy a zsonglőrködéshez mégiscsak helyre volt szüksége. Az új rendszerben azonban ellenfele természetszerűleg állandóan a közelében volt, már a labda átvételében is meg tudta zavarni. A hosszú indítások pedig?... Az M alakzatú védelemben nem mutatkozott rés, amikor a Az első magyar Sport Almanach 1904-ben jelent meg. Friedrich Nándor szerkesztésében készült, 374 oldal terjedelemben, az aradi Függetlenség nyomda gondozásában. Néhány mondat dr. Dobák Emil előszavából: „Az egyre jobban erősödő sportláznak az eredménye ez a könyv. Egyszerű Almanach: regisztrálóra az elmúlt sporteseményeknek. Szánva arra, hogy akik a sporttal foglalkoznak, megtalálják benne mindazt, ami őket érdekli. Összevethessék a magyar erők eredményét a külföldiekével. Ismerhesse meg benne a magyar sport szervezetét, vezetőit. Első próbálkozás. Ha kedvvel fogadja a sportközönség, állandó évkönyvvé válik.” Mivel az labda Sárosi III-hoz került. Nem volt üresen hagyott csatár, aki felé a védők indulni kényszerültek volna, így váratlan súlypont áthelyezéssel nem lehetett őket meglepni. Béla keresztlabdáját esetleg át tudta venni a Fradi balszélsője, de az ellenfél jobbhátvédje közte és a kapu között állva nézett vele farkasszemet. És mégis... Sárosi Béla ebben az időszakban is jó játékos maradt. Óriási mezőnymunkát végzett harcolt, lőtt bombagólokat, lefejelni nem tudták. Osztogatása sablonosabb lett, de labdát ritkán „adott el”. Megtartotta helyét a válogatottban. Kedvvel, mi több, jókedvűen állta a csatát a pályán. Nagy játékos volt, ne felejtsük el Zaragozában él, idén lesz 72 éves. FTC az előző évben bajnokságot nyert, így a mi csapatunk is méltó helyen szerepel az első magyar Sport Almanachban: „A Magyar Labdarúgók Szövetségének bajnoksága tavaly harmadízben került döntésre és ezúttal a Ferencvárosi Torna Club birtokába jutott. Az FTC buzgólkodott annak idején leginkább az MLSZ megalakítása érdekében, s így jól megérdemelt siker jutott neki osztályrészül. Az FTC a bajnokság győztese a testi erő és a gyorsaság szempontjából az első helyen állt és sikereinek javarészt elsősorban ennek a két tulajdonságának köszönhette. Nagy előnyére szolgált, hogy a csapat összeállítása egész évben jóformán ugyanaz volt. Főleg a csatársor játékán látszott meg ez előnyösen, mert csatárai jól megértették egymást. Halisora igen agilis, de kissé erőszakos volt, hátvédjei ellenben nem álltak a többi játékos színvonalán. A csapat játékmodora még mindig a régi: magas adogatás, s a szélső csatárok le- rohanásaira alapított taktika jellemzik. Tavaly határozottan az FTC volt a leggólképesebb magyar csapat, mely a bajnoki, nemzetközi és vándordíj mérkőzéseken 79 gólt adott és csak 21-et kapott.” Az almanachban közűitekhez csak annyit, hogy a 79 gólból játékosaink 51-et bajnoki meccseken szerztek. Méghozzá úgy, hogy egy 5-2-re megnyert meccset 0-0-al jogosulatlan játékos szerepeltetése miatt „elveszítettek”, egy 11-1-re megnyert mecset pedig 0-0-al igazoltak - győzelemként... Az FTC első telefonszáma... Az Üllői úti pályán, ha nem is a megnyitáskor, de már 1911. október 1 -tői volt telefon. Az FTC első telefonszáma még csak háromjegyű volt: 416. Ha a számokat egyenként összeadjuk, 11. És ugye a pályán is mindig ennyi ferencvárosi játékos szerepel... Még egy képzeletbeli játék a 11 -el, a Fradival. FERENCVÁROS = 11 betű, ahányan egyszerre egy futballcsapatban szerepelnek... Mondjuk éppen ők, akiket a húszas évek végén Pobuda Alfréd fotóriporter örökített meg: Balról: Kohut, Furmann, Bukovi, Turay, Amsei, Szedlacsik, Koszta, Hungler II, Takács II, Takács I, Berkessy. Vessenek még egy pillantást a Fradi pálya földes talajára, a tribün reklámtábláira, és a zsúfolt állóhelyre, a majdnem teli páholyokra... Hajnal Gáspár Az FTC első bajnokságáról - az első magyar Sport Almanachban...
