Zöld Sasok (1990-2005)
1997 / Az FTC labdarúgóinak első repülőgépes túrájának 50. évfordulójára
* 12 ZÖLD SASOK Guadalajarában - esti mérkőzésen A két kapus az Atlante elleni mérkőzés előtt Az Atlante csapata ellen csak tizenegyen játszottak - de az egész ferencvárosi gárdát (zászlóstól) lefotózták... Hetvenezren tomboltak a mérkőzésen Augusztus 16. Ezt a napot teljes egészében a pihenésnek szenteltük, mivel holnap ismét a mexikói válogatott lesz az ellenfél. Reggel kilencre futott be a „préri-vonat" a pályaudvarra. Ebédre Róth úr hívta meg a csapatot. A pompás ebédet szeszes ital fogyasztása nélkül költöttük el - erre kért bennünket Zoli bácsi. Délután volt egy kis sétakocsikázás, majd korán megvacsoráztunk és pihenőre tértünk. Augusztus 17. A válogatott egy heti edzőtáborozáson vett részt a mai meccsünk miatt! A mexikói játékosok a mérkőzés előtt rendezett ünnepségen a köztársasági elnöktől érdemjeleket, ezüst serlegeket vehettek át. A találkozóra minden jegy elkelt, hiszen a meghirdetett ceremóniára 90 ezren is kiváncsiak voltak! MEXIKÓI VÁLOGATOTT-FTC 4-3 G: ? ? ? Csikós-Rudas, Ónodi-Hernádi, Kéri, Mészáros-Lakat, Szusza, Sárosi, Puskás, Kispéter. Cs: Henni, Gyulai, Mike. Én a második félidő elején 1-1-es állásnál újból megsérültem s ki kellett állnom. Kéri is kiállt, de őt a borzasztóan bíráskodó játékvezető küldte le a pályáról. Egyébként a pályán voltak olyan tömegjelenetek, amikor a mexikóiak 13-an is a játéktéren tartózkodtak. Félbeszakítás, sombrerók, üvegek összegyűjtése a pályán - heves viták közben - tomboló lelátó, szóval nagy cirkusz volt. Egyébként a játékvezetőt a meccs után a mexikói vezetők kitüntették! Részünkről Rudas és Ónodi mondott „köszönetét” a szó szerint csaló bírónak... Borúra derű szokott jönni, s így történt ez velünk is. Este az itteni magyar kolónia valamennyi tagja megjelent a vacsorára. Az ízes magyar ételek után tokaji került a kristálypoharakba. Jókedvünket csak fokozta az a tény, hogy ezen az estén én pincér is voltam. Egy fogadás következtében elnyertem a pincekulcsot és jobbnál-jobb borokkal láttam el a játékostársaimat. A fiatalság táncra gyűlt, mi „öregek” pedig nótázásra. Mikor felcsendült a dal „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...” szem nem maradt szárazon. A visszaemlékezéstől is elszorul a szívem, s így nem is folytatom ezt a témát. Elég ha azt mondom: ez az este valóban a magyarok összeborulása volt. Augusztus 18. A kora reggeli órákban a csapat hat tagja - Berke dr., Mike, Mészáros, Csanádi, Gyulai és Henni - előre utaztak New Yorkba. Búcsúztatásukra a szállodában került sor, mivel az óriási repülőteret Henni Géza itt élő rokonsága megtöltötte... A merészebbek, Szőke, Puskás, Hernádi és Rudas mégis kimentek a repülőtérre. Itt a bucsuzás hevében a fiúk helyett - merő tévedésből - Henni unokahúgait „búcsúztatták”. Miután Csanádi Abbénak elénekelték a „Neked a búcsú sohse fájjon..." című dalt, a gépmadár elnyelte a kis különítményt. A gép feltűnően lassan indult, mintha valami láthatatlan mágnes húzta volna vissza. Másnap Mexikóban az üzletekben nem lehetett zsebkendőt kapni, Az itt maradt törzstársulat pórul járt: csekély három bankettet kellett végigszenvedniük. A fiúk dicséretére legyen mondva, itt, is megállták a helyüket. Szerencsére Ónodi Bandi és Szabó Feri is velünk maradt, így étel és ital nem maradt az asztalon. A banketteken mindenütt Nagy László elnök szónokolt, remekül. Ezen az este kissé zavarban volt, csak két vacsorameghívásról tudott, s így a harmadik beszédre nem készült. Kérésére én javasoltam, Lakat Karcsit kérjük fel. A beszéd sikerének hatása alatt elhatároztuk, hogy ezentúl a Tanár úr fog beszélni és az elnök úr fog halfot játszani. Ez a korszerű helycsere bizonyára javára volna a szónoklatoknak - és főleg a labdarúgósportnak. Fogalmam sincs, hogy értünk haza, csak annyit tudok, hogy „rövid” volt az éjszaka... Augusztus 19. A délelőtt folyamán csomagolással voltunk elfoglalva. Itt nagy segítségünkre volt a népszerű Kalács (Kispéter). 0 volt a préselő ember. A csomagolást nagyon megnehezítette, hogy a repülőgépbe csupán 30 kg súlyú csomagot szabad feltenni. Nagy elnök úr feltűnően rosszkedvűen jött reggelizni. Nevetve mesélte később, hogy Orth Gyuszi bácsi, aki velünk egy szállóban lakott, már hajnalban felhívta. Mikor szemrehányást tett ezért, a mindig vidám és szellemes Orth naiv hangon mentegette magát:- Hát kérdeztem Tőled, Lacikám, alszol? - azt mondtad: - Nem! Akkor meg úgysem zavarlak... Amiről most kellene írnom, az nagyon szomorú dolog - búcsúzás. Nem is tintával, hanem könnyel kellene rajzolnom e betűket. Fél ötre volt kitűzve az indulás, mégis már fél háromkor zsúfolásig megtelt a repülőtér előcsarnoka. Mindekit itt láttunk a vendéglátó mexikóiak és minden magyar testvérünk közül. A futballszövetség elnöke nem tudott mást mondani, csak hogy „Gratias, adios”. Ezt ismételte megindult hangon. Külön kell írnom a „mexikói vőlegények" csoportjáról. A búcsúzás Munkácsy ecsetjére való téma lenne. Bizony volt sírás és fogak csikorgatása. De fontos a diszkréció - többet ne beszéljünk róla. Mindennél többet mond a hallgatás - és hát a szemem világa! Még egy utolsó „Isten veled!” - „Mindent átadok, megmondok" - „írjál, és sohasem felejts el!" - „Minden magyart szeretettel várunk" - ilyenféle mondatfoszlányokat tudtam csak kivenni az artikulálatlan hangzavarból. Valahogy kipréseltük torkunkból az utolsó „Viva, Mexikó!" és a háromszoros „Éljen!”-t az itteni magyarokra - azután irány a gép. Fel búgtak a motorok és a könyörtelen Sors elragadott azoktól, akiket megszerettünk, hogy közelebb vigyen bennünket azokhoz, akik még jobban szeretnek minket. * A mexikói reülőtérről délután 4,30-kor startolt a négymotoros utasszállító gépünk. Már elhagytuk a fővárost és a felhők felett repült a gép, de senki sem szólalt meg egy szót sem, mindenki a gondolataival volt elfoglalva. Amidőn egy kicsit magamhoz tértem, rendezgettem jegyzeteimet. Egy levél akadt kezembe: a név alatt cikornyás betűkkel: Szép Magyarországra. Horváth úr küldte a bátyjának. Az a Horváth, akinek szavait sohasem fogom elfelejteni, midőn gyönyörűen berendezett otthonában fájdalmasan mondta: Házam van, de hazám az nincs... Eleinte szép időben repültünk, de hamarosan megváltozott, mindig rosszabb, a végén viharos volt. Úgy dobálta a mi nagy repülőgépünket, hogy minden pillanatban azt hittünk, hogy nekiütődtünk az alattunk, mellettünk kiemelkedő hegycsúcsoknak. Ez tartott egy jó ideig, legalább 30 percig. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésünkre a repülőgép közeledett a földhöz,
