Zalamegyei Ujság, 1944. október-novemberr (27. évfolyam, 223-252. szám)
1944-11-04 / 249. szám
"I "H ZALAMEGYEI UJSÄG 1944. november 4. GYURI BÁCSI (Arckép) Irta: Bajor Jenő Valah#! Délnyugai-Zalában négy német kat«nabajtársat temettünk. Sebesültszállító re* pülővel érte őket a halál, útban a Balkánra. Motorhiba volt. s a négy motor mellett megállt örökre négy harcos szívverése is. A ma- gyár Haza és az a kis magyar falu, amelynek határában a végső alászállás történt, a saját halottainak tekintette őket. Úgy temették el a négy katonát, ahogy csak harci nép temethet és sirathat el harcosakat. A községet régóta ismertem., A közepén van a hősök tere, mellette folyja szinte időtlen életét a Kerka. Föléje íves híd hajol. Magamban még első látáskor elkereszteltem Kicsiny Velencének a falut, a hidat meg Sóhajok Hídjának. Ksresztapaságom helyes érielmezésü volt. A négy német hőst a folyó mellett, az őszi színekben tobzódó hősök terén ravatalozták fel A nyolcszáz lakosú községet erre a fedhetetle* nül szép éb tragikus délutánra az összedobbanó Európa* szív lüktetése ezernél is nagyobb számúra duzzasztotta. S a hid, a magyar Ső hajok hídja, mint egy végtelen búcsúöleiés, zokokgtaita a rajta álló százakat, h Kerka pedig az ivében a nagy fájdalomtól meg-meg ringó híd alatt vitte... vitte.,, az ezeréves ma gyár falú könnyeit nagyobb folyó és nagyobb Hatalom felé... A német diszszakasz tagjai meg ~3ak nézték és csodálták azt a minden beszéd- nél tőbbetmondő, bajtársi hűséget. Itt láttam meg Gyuri bácsit, akiről néhány szóval szólni szeretnék. Ismerni jól ismertem még suhancdiák koromból, de néhány év óta nem találkoztunk már. Gyuri bácsi egyébként régi zalai hajtás, szószerint a hetven és a halál között. De az a derű és humorérzék, mellyel talán már a böl csőjében együíthált, nem hagyta el. Néhanapján halottam csak hirt felőle: eladta végre az utolsó hold földjét is, mely a nagyobbára eldalolt és elgazdálkodott háromszázból mint emlék, még megvolt. Vagy azt hozta hirfll a vidéki fáma: a Gyuri bácsi huszonöt év után újból bajuszt növesztett, de egy jólsíkerült vadászat után, fogadásból eladta a bajuszát a zömök és jókedvű körorvosnak tiz liter borért, melyet mindjárt s társaság rendelkezésére is bocsátott. Meghogy a Gyuri bácsi úgy beugratta ápriiis elsején a vastréfáju uíbiztost, hogy az egész vidég egy hétig rajta nevetett... Aztán hallottam még, hogy a bajusz újra kinőtt és Gyuri bácsi mesmeg áruba bocsájtotta, mikor egyszer fogytán volt a régi kedves társaság bora és pénze is... Úgy is Írhattam volna, hogy Gyuri bácsi ágy élt a táj és az emberek lelkében, mint egy multszáiadból iítfelejtett, szikár és időtálló emlékmű, melyet a jóhiszemű könnyelműség tiszteletére mintázott meg egy derűs hangulatában a mostanában annyira komor Teremtő. Ha a nevét halottuk egymásbahajló és magunkatke- reső beszélgetésekkor, nehéz estéken, a mosoly úgy futotta végig ábrázatunkat, mint az ős2i tarlót egy magafeledt napsugár.., Gyuri bácsi a dolgok és mértékek hideg észszerüsége sze rint nem volt éppen nélkülözheíeteilen ember, de ha nem lett volna, valahogy hiányzott volna létezése. Mint a diszmagyarróí a sujtás, mint a borból az iz... Mégis, senki ne gondolja vaiami duhaj embernek Gyuri bácsit, mert * hiszen azt is el kell még mondani róla, hogy nagyon jó apa volt. Az Isten által beléajándékozott életet nem egykézte el, nem, öt vagy hat gyere e is volt, ami, a mi vidékünkön, sajnos, ritkaság. Három íia volt. A legidősebb jegyző abban a faluban, ahova a Magasságbéli végképpen leküldötte pihenni a magasságok hős katonáit... Gyuri bácsit megláttam a temetésen, mint említettem az elején Előttem állt. Nagy fekete télikabátja, meg a gyász erősen lenyomta amugyis sirfelé hajló vállait. De állt mégis, feszesen és ahogy láttam, meg sem moccant. Pedig a lelkész búcsúbeszéde nyomán feltörő sírás úgy rázta a sirató, feketeruhá» tömeget, mint az októberi szál a megfeketedett leveleket. Aztán kikisértük a temetőbe a négy har cost. Sírjukra úgy ontották a kezek a virágok özönét, mint a lelkek értük, értünk, mindany- nyiimkért, az imádságot... Egy két kegyeleíes szóra és a német parancsnok megíisztelésére, behívott néhányunkat a lakására a jegyző, Gyuri bácsi fia. Mielőtt az első pohár borho* nyúltunk volna, a vaskeresztes német főhadnagy felállt és mély meg- hatódással mondott köszönetét a szivbemar- kóló rendezésért, majd azt mondta: „Heidelberg! vagyok s így sokat halottam a magyarokról. IJgy hittem, ismarera is őket. De ma, mégis, megláttam, hogy nem. Mert az a csodálatos együttérzés a mi halottainkkaJ, az a szinte eí kéjpzelheietien képesség, mellyel ennek a vidék“ nek a lakossága a magáénak siratta el a négy német katonát, olyan lenyűgöző hatást tett rám és katonáimra, melyet sem idő, sem távolság el nem moshat. Hősi népet láttam meg, s büszke vagyok erre az élményemre. Hiszem, hogy a győzelem, melyért a legnagyobb áldozat sem lehet elég, a miénk lesz!“ S bár néhányan közülünk nem, vagy csak részben értették meg a német szót, a nyelvi gátlások felett a közi* harc tudata az értelem mélysége vitte le az elhangzottakat. És ekkor felált Gyuri bácsi. Váratlanul és csendben állt fel, miatt a nagy kérdések és nagy válaszok az élet útvesztőin. így szólt: „Kedves Kamerád! Én sajnos, nem tudok németül, de éreztem, amit mondott. A mit mi itt ma as Ön hősihalott katonáinak adtunk, semmi az az ő áldozatukhoz képest, Büszke szívvel mondom, én ebben a háborúban már a második fiamat adtam a hazáért! Az egyiket Kolo- meánál, 1941 augusztuséban, a másikat Makónál 1944 október 2 án. Büszke vagyok erre az áldozatra, s ha kell még itt a harmadik fiam, odaadom, s ha ez is kevés, az én hetvennégy éves életemet is odaadom a győzelemért, mely nélkül nincs Nemzet, Haza, otthon, és családi Csak ennyit akartam mondani! Áldja meg fegyvereinket mindarmyiunk közös Istene!...“ A sebtében lefordított szavak után kezet markolt keményen Gyuri bácsi és a német főhadnagy. Ebben a pillanatban a petroleum pislogó lángja feljebbszökött a lámpában. Világosság lett és fény, amely meg nem szűnhet, mig isten van az Égben! A heidelbergi vaskeresztes férfi szemében apró lámpalángok látszottak. És úgy érzem, ebben a nagy fényességben találkoztam én is, Gyuri bácsival. Két éve Móricz Zsigmond koporsójánál Zalához semmiféle személyes viszony nem fűzte a magyarság eme egyik legnagyobb íróját, de annál többen vannak itt, egyszerű; falusi emberek, tanítók, papok, tanárok, s minden rendű-rangúak, akik tudták, ki volt Móricz Zsigmond nekünk, magyaroknak, kiváltkép annak a magyar népnek, amely el- elesettségében évszázadok alatt alig kapoíl valamit a nagy közösségtől, de annál több nagy- rahívatott fiát vetélte el másokért. Nem akarunk azonban egy kis hírlapi emlékezésben tetemre hívni senkit, de az idegeinket átjáró súlyos megpróbáltatásokban legyen szabad elmondani egy nagy magyar tehetség koporsójánál érzet te két, mintegy a közvetítő szerepében, hadd szálljon tovább Mó- riczcal a gondolat Zalában, ahonnan eddig még nem nőtt ki ugyan Móricz Zsigmond-féle tehetség, de nem tudhatja senki, melyik ma még mezítlábas gyerek, vagy ifjúsága kezdetén lévő ifjúban szunnyad Zala Móricz Zsig- mondja, s talán éppen egy szerény, emlékező írás lobbantja benne lángra a nemzetet belobogandó mécsest. Ä kerepes! temetőben tarka lombokat tépett le a szél, s az elsői szovjetbombák a nagy író végső vergődései éjtszakáján ütöttek szörnyű rést Budapest tarka arculatán. A jó szímatáaknak kettős figyelmeztetés volt s talán sorsszerűén eset# egybe a két megdöbbentő hír: örökre lehunyta szemét a nemzet Zsiga bácsija s a szovjet bombák roba ja. S valóban, azóta mintha valamicskét eszmélt volna a nemzet. Eljött a felszabadult poklok ideje, amikor vér és lélek egyformán pusztul. Valahogy ez a kettősség rohant meg, amikor bosszú utazástól törődötten bebotorkáltam a kerepes! temető kapuján, elhaladva Jókai, Ady síremlékei mellett, egy eléggé sivár kis útmenti parcel'áig, ahol ßO—60 ember állott mindössze, nagyrészük az írás keserű kenyérevői, akik a- leütő fájdalom mellett is érezhették, hogy aligha kaphatnak majdan több végtisztességet, mint mondjuk, egy falusi harangozó. Mert tudja jól mindenki, hogy j a nemzet csak egyszer tudott Jókait temetni, jóllehet, Móricz Zsigmond sem volt kisebb nála. Az élők közül, ahogy megfigyelhettem, minden nemzedék képviselve volt a sírnál, ; láttam aggastyánt és lá.tam rövidnadrágos gyereket is. Én a két háború közt született ési | felnőtt ifjúság nevében álltam ott, azok ne- i vében, akiknek indulásához a történelem zúgta •el a félelmetes Rákőczi-marsót, s poros ruhám és lábbelim a messziről jöttek keserűségét példázhatta. Úgy éreztem, ha Zsiga bácsi abban a pillanatban kiléphetne koporsójából s megláthatná a poros lábbelit, nagyon barátságosan szólott volna felém, mondván: amíg idáig ér az ember, fiam, nagyon elfárad és nagyon poros lesz... Zsiga bácsi a Nyírség homokjáról indult el, s nagyon bosszú volt az út Csécse és a kerepesi sírkert között. Valahogy csalókák az útmenti határkövek, csalókák és megbízhatatlanok. Sokkal nagyobb köaöttük a távolság, mint hinné az ember. Barátok, hívok búcsúztak tőle, az elmondott beszédek kicsit vádbeszédek voltak, mintahogy Zsiga bácsi élete is vád- beszéd volt minden ellen, ami talmi és megbízhatatlan volt társadalmunkban. Móricz Zsig- mondnak fájt a nép szegénysége, mesterségesen sötétben tartása, fájt neki a nedvtes; magyar viskók légiója, s fájt neki az önfeledt, alvó úri-Magyarország. A búcsú-vádbeszédek is ezek ellen szólották, s a néma, poros- lábbelis búcsúztatók tanúként álltunk ott a koporsónál Zsiga bácsi igaza mellett. Bármennyire is egy ember halálának látszott Móricz Zsigmond távozása, az sokkal több volt annál. Egyik utolsó tagja volt annak a nagy nemzedéknek, amelyik negyven esztendővel ezelőtt is azért harcolt, amelyért nekünk ma is harcolunk kell: a népi erejéből megújult Magyarországért. Amikor már alkonyodni kezdett, a sok feketeruhás, szikár író, köztük lakkcipősök is, egyenként elindultak a kripták között más-más irányba. Lehet, egyik-másik talán éppen helyet nézett magának ... Én porosán, fáradtan a zizegő avaron, kicsatangoltam a pályaudvarra s két óra múlva útban voltam Zalába.. . Csordás János 11 pálinkái legmagasabb napiáron, előnyös feltételekkel leköt KEKEK GYÖRGY gyümölcspálinka közvetítő irodája, Budapest, XI, Kanizsai utca 24 szám. Telefon: 468—363.
