Zalamegyei Ujság, 1944. július-szeptember (27. évfolyam, 146-222. szám)
1944-09-02 / 199. szám
I. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1944. szeptember 2. ipart és mindenki lehetett, cukorka árus. 1918- tól kezdve nem kellett hozzá szaktudás, mindenki kapott cukorkaárusítási engedélyt, aki bkiart. Ezek persze már a gyár készítményeit Sárusították, amivel szemben az ipari, kéziúton fcé szított cukorka nem vehette lel a versenyt. — Máshol még vannak mézeskalácsotok és cukorkakészítők, miért éppen Égerszögen falait ki az ipar? — Zalaegerszeg környéke igen szegéin vidék volt mindig. Néni nagy forgalmat bonyolítottak itt le sohasem. Ehhez természetesen egy kis lie fektetés is kell. Nem nagy jövővel kecsegtetett s így nem volt új jelentkező, a helybeliek pedig sorra kihaltak. Csak én \a- gy°k egyedül. Én is éveken keresztül nem dolgoztain már, csak a gyertyákat készítettem, ha volt miből, amíg meg nem halt bem József. Utána ismét hozzákezdtem. de csak a mézespuszedlikat készítem, azt is csak a korlátolt mennyiségben, amit elbírok egyedül és főleg, amihez anyagom van. — Kap elég hozzávalót? — Keszthelyen négy mézeskalácsos \an és mindegyik kap havi 2—2 mázsa cukrot. Itt egyedül vagyok és kaptam 1 mázsát havonta. de később ebből is 80, majd 45 kiló lett. Kilónkint 2 pengő! — Mennyit dolgozgat fel havonta? — Körülbelül 65 kiló lisztet. 20—-25 kiló mézet és a kiutalt cukrot. Mint meséli és számitgatjük az adatokból, nem is túlságosan éfri meg a munkát. Egy massza ugyanis 6 kg. lisztből, egy kg. mézből és 5 kg. cukorból áll, amihez hozzájön ösz- szesen 18 darab tojás, a tüzelő és a munka. Az eredmény körülbelül 10 kiló mézescsók, aminek kilónkénti ára 8.80. (Mellesleg jegyezzük meg, hogy a kereskedők 14 pengőért adják ugyanazt.) Könnyen kiszámítható tehát, hogy, körülbelül 2 pengő jut jövedelemnek kilónként, ami bizony nem nagy összeg és nem igen lehet belőle meggazdagodni, különösen, ha négy gyermeket kjtaníttat valaki, mint Vitay bácsi... Közben a nap alkonyra hajol, s az utolsó egerszegi mézeskalácsos, bábos, gyertya- és cukorkakészítő befejezi munkáját. A friss, ropogós mézescsókok ott henteregnek nagy garmadában és alig van annyi ideje, hogy kihűljön, mert mind elkapkodják. Különösen a frontra, a derék magyar honvédeknek küldik hozzátartozójuk. Szívesen eszik, akármilyen soká érkezik meg, de meg Vitay bácsi régi vágású ember, nem az üzlet, hanem a becsület számít, belead mindent, ha éppen háromszor olyan drágán kénytelen is megvenni. Mert azt, sajnos, elgondolhatja mindenki, hogy sem a mézet 5.80 pengőért és a tojást 22 fillérért senki sem hajlandó odaadni a mézeskalácsos- nak, aminthogy egyik iparosnak sem. Csak azt nem értem, hogy miért kap a zalaegerszegi mester 45, a keszthelyi meg 2 mázsa cukrot havonta? Ezen jó lenne egy kicsit gondolkodni, talán lehetne segíteni ekkora aránytalanságon, hogy édesebb legyen a mézescsók és néha ismét megjelenhessen a szép nagy tükrös szív, a lovaskatona, vagy a pólyásbaha, legalább emlékeztetőül egy régirégi szép korra, amikor ez volt a divat, (sz) Uisütiwiiai felvesz a \ ZALAMEGYEI ÚJSÁG Kiadóhivatala Széchenyi-tér 4. „A" KUMMER Irta: Szentgyörgyi Ferenc Mert az. Nem Kummer, hanem »a« Kummer. Nem csupán egy ősi patrícius család neve, nem is egy cukrászdáé, sőt nem is egy kávéházé. Több ennél, sokkal több: fogalom. Nekem legalább is az. Ebbe a kis »a« betűbe ugy anis, amellyel Egerszegen generáció ró 1-generáci óra m egajan - dékozták a Kummer nevet, ebbe az egyetlen betűbe életem annyi emléke, élménye zsú- ( tolódik össze, hogy most — csak megérintve ezt a fogalmat — alig tudok rendet tartani közöttük. Talán az édes-korszakkal kezdem. A cukrászdával, ahová olyan elfogódottan léptem be mindig, mint a patikába, ahonnan szegény jóanyámnak vittem az enyhítő balzsamokat. A Dobos-csokoládé-puncs torták, indiánerek, krémesek óriási tömege fogadott, amikor először álltam meg a cukrászda pultja előtt. Egvik kezemben a sapkámat gyömöszöltem, a másik markomban egyetlenegy tízfillérest szorongattam és perceken át csak néztem, látott szájjal, mert az volt az érzésem, hogy én most az édességek földi birodalmába csöppentem. Még mozdulni sem mertem. — Mi kell, fiacskám? — kérdezte egy kedves női hang a pult mögül. Ezer, meg ezer színes sütemény mosolygott felém, — de az is lehet, hogy valamivel kevesebben voltak — számukra pontosan. most már nem emlékszem, de amiál élesebben, világosan látom magamat, markomban lapuló egyetlen tízfilléressel — egyetlen Dobos-torta árával — amikor én. .. Hogy mit is akartam én, mi is volt vágyaim vágya? 'S . Csak az, hogy szerettem volna megenni az édességek birodalmának összes tortáit, sü- teményeit, mind, valamennyit. Még ha az életembe kerül, akkor is. És a kékkeretes gy ász- jelentésen, hogy meghalt, mert szerette, nagykőn szerette a Dobos-tortát, meg a krómest. Hát nem édes halál lett volna ez?! Ha akkor azt mondták volna, — megértő, felnőtt lelkek — hogy minden, amit én most kérekrenyílt gyermekszemmel látok és kívánok, minden torta, sütemény, az enyém, ha egyenként, darabonként haza viszem őket: megtettem volna. Bizony Isten! Éjjel-nappal nyargaltam volna a cukrászda és a szülői ház között. Sajnos, ilyen megértő, felnőtt lélekkel gyermekkoromban sohasem találkoztam. Valószínűleg ma sem élnek. Később, amikor már futotta volna bőségesen tortára, krémesre, — megtagadtam valamennyit. Közben ugyanis beleharaptam az Élet cukorházikójába, amelytől keserű lett a szájamíze. Az Élettől egy egész életre... .. . Az emlékezés vásznán most élesen látom magam előtt a fogalom legtekintélyesebb részét: a Kammer kávéházat. Az utcáról három lépcsőfokon kellett csak felugrani és az ember már bent is volt a helyiségben. Én erre az »ugrásra« majdnem húsz évig vártam. De azután »ugrottam«! Olyan nagyot, olyan időtál lót, hogy a szivar és cigaretta- füst szaga, amely a Kummer-kávéház patinás falai között itta be magát először a ruhámba, még most is benne van. Lehet, hogy nem is a Kummer-kávéház füstje ez már — elvégre harminc év óta jóegynéhány kávéházba sodort az idő, bel- és külföldön egyaránt — és mégis hiába na! — ha megszagolom a ruhámat, az egerszegi. »a Kummer« jut az eszembe. Úgy érzem, mintha a Kummer-ká- véház falai közölt gomolygó cigaretta- és szivarfüst — amely néha éjtszaIvánként olyan sűrű volt, hogy szülte feszegette az ablak- táblákat — legyőzte volna a nagyvilág összes kávéházainak füsttengerét. A karcsú Hölgy-cigaretta és a niolett Jenige — kél fillérbe került egy darab, fél- .lapig lehetett szívni — diadalmaskodott a nagyvilág összes Extráin, Darlingjain, Stam- bu íjain. I )iada I maskodott a régi, komisz cigaretták füstje, hiszen — Istenem! benne eltűnt ifjúságom legszebb éviéi pihennek. I lát csak ezért . . . (Na és azután »a« Kummerban tanított egy derék borbélymester billiárdozni. Fáradozása azonban hiábavalónak bizonyult. Szerencsére, hamarosan rájöttem, hogy egy golyóval eltalálni kettőt, ebből nem lehet megélni. Legalább is nekem nem. Erre jókor abbahagy tani. Es emlékszem — mosolyogva emlékszem és emlékezem — »a« Kummer pikolóira. Nem a fekete kávékra — ó, nem! — idővel az ember ennek a régi italnak zamatját hálátlanul elfelejti, — hanem azok a gyerekek jutnak az eszembe, akiket négy elemi sikeres elvégzése után a kitűnő Lajos »főúr« öreg pincérektől levetett frakkokba bujtatott. Hát bizony — őszintén bevallom —, meglátszott a frakkokon, hogy nem négyelemi iskola sikeresen elvégzett növendékeire szabták. A frakkok kopottságukban is fekete szárnyai úgy, seperték mögöttük a kávéház padlóját, mint a bánatos özvegyek gyászfátyola a temető útjait. És mégis szép volt. Több: megható. Ar. esetlenségük, gyámoltalanságuk volt megható. Ahogyan kétmarokra szorított tálcával, rajta egy pikoló feketével és egy pohár vízzel elelindultak a vendégek felé. És ezekből a kimustrált frakkokba öltöztetett. csetlő-botló gyerekekből Lajos, a »főúr«, a legderekabb pincéreket nevelte. Budapest luxus-kávéházai- ban találkoztam is néha egyikkel-másikkal. A frakkokba persze azóta már belenőttek . .. És most, ahogy tovább írom ezeket a szívesen írt sorokat, — most évtizedek távolságából az éteren át, (régi-régi muzsika zümmög a fülembe. Halkan, nagyon halkan. Harminc év ködfátv ólán át jön. Hosszú, 'fárasztó ám az út idáig! Ezért halk, ezért érzem a hangfogókat Nyári Feri, meg Horváth Itezső cigány- zenekar árnak összes húrjain. És én mégis — csodálatos, de hallom, tökéletesen hallom a régi-régi nótákat — vidámakat, búsakat — amelyek mellett torkomszakadiából, bömbölve, ifjúságom teljes erejével váltottam aprópénzre a palafedelű, rózsakertes apai ház re ám eső darabját »a« Kunimer patinás falai között. És most előttem a Zalamegyei Újság. Azt olvasom belőle, hogy »a« Kummer teljesen újjáalakítva megnyílt és a pódiumon estéről- estére dizősz fog énekelni. Bizonyára szép sikere is lesz. Szívemből kívánom. Neki is, meg »az« újjáalakított Kummernak is. Aztán — na, igen — aztán sóhaj told egyet, nagyon mélyről szakadó sóhajtással és csendesen, hogy senki meg ne hallja, mondom magam elé: — Hiába, na, most már tényleg elhiszem, hogy nagyot fordult a világ kereke — azóta. Dizősz az egerszegi Kummer-kávéház pódiumán! Mindenesetre örülök, hogy, ezt is megéltem. Pedig bolondos ifjúságom kezdetén talán én is ilyen »dizősz« lehettem »a« Kummer, falai között. Pódium nélkül. Igaz, hogy nem énekeltem, hanem bömböltem és hozzá még ingyen — húszévem minden elképzelhető örömét és fájdalmát, a cigánymuzsika mellett, néha-néha világos virradatig. »Az« újjáalakított Kummer dizőszének — mondom — nagy és megérdemelt sikere les«. Nekem —- emlékszem — énekszámaim nem arattak sikert. Nem örültek az én ingyen műsoromnak mások, mint csak a cigányok. Mindegy. Ha még élnek a banda tagjai, hát a jó Isten tartsa meg őket jóerőben ói egészségben azután is... ,
