Zalamegyei Ujság, 1944. január-március (27. évfolyam, 1-73. szám)
1944-01-15 / 11. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1944. j&naár 15, Bak megbokrosodott emberek, akik ostoba pánik-hangulatban az ablakon dobálják lei fölös pengőiket szükségtelen holmikra, de a megfontolt, körültekintő magyarok inkább búza- kötvényt vásárolnak s így a ládafiában heverő holt tőkéjüket élő tőkévé változtatják, iáiért tudják, hogy a búzakötvény névértékét és kamatozását maga az állam biztosítja (és nincs a gazdasági életben sehol megnyugtatóbb és becsületesebb garancia, mint amit a magyar kincstár képes nyújtani az ország fiainak. Zalai képek állapított ára. Nem adhat érte többet, mert az. ü fizetése is megállapított. Nem kérheti feketén a fizetését, hát ü sem vehet feketén fát! • , A másik felüti fejét: — Ezt mondta? — Ezt! Darabig hallgatnak, majd megszólal megint az atyafi, méltatlankodva: — Csak azt ne mondta volna, hogy feketén akarom adni a fát! Nem feketén akarom adni, csak az árát kérem meg. De még —— .................................. az t se! Most többet ér! Mit csináljak a pénzzé 1 ? Megegy em ? ...Mát ezt hallottam! Ked vés atyám Ha! Akkor nem szóltam bele a beszélgetésbe, tie most azt üzenem: Nem tudja, mit csináljon a Iával? Mert fája, az van! De: azt tudja-e, mit csináljon a szívével-? Ne gondolkodjék sokat, hogy mit csináljon a szívével! Mert: szí\e, az — nincs! Hontváry (llahn) Gyula. Ha Árpád apánk ma hirtelenjében feltámadna, ugyancsak nagyot nézne! Lépten-nyo- mon gyökeret verne a sok »csodától«, amit JÜtna... Sokszor hallunk ehhez hasonló véleményt, Nagy megjegyzést. Szinte szólásmon- kiás lett már belőie. Valami kis igazság akad ís benne, mint ahogy ez már illik egy jól- Iftevelt közmondás-rokonhoz. De nemcsak Árpád apánk nézne nagyot, j hanem sokkal későbbi ivadékai is. Példának (okáért elég, ha a dédszüíőkig megyünk visszafelé. Sokszor az öregszülőknél is bízvást meg- állhatnánk. Főképpen öreganyánknál- Köztudomású ugyanis, hogy a fehérnépek különösképpen hajlamosak a csodával összefüggő mindennemű ténykedésre. Avagy kik tudnak a Bőknél jobban »csudát csinálni« minden kis piszlicsáré dologból? No, ugye! , Mondom, nyugodtan megelégedhetnénk gó nagymamánk feltámasztásával. Akadna néki fs elég csodálkozni valója. Például: ugyan mit is mondott volna drága unokájának ,az a nagymama, áld... De kezdjük elölről! Egyik napon balsorsom egy üzletbe vezetett. Azért írom: balsorsom, mert — nem kaptam semmit, amit szerettem volna venni. Vagy: amire szükségem lett ,volna. Ugyanakkor azonban tanúja voltam egy kis vad virágízű, kedves, és — főképpen korszerű — beszélgetésnek. Falusi leányzó, lehetett úgy 17—13 éves, választgatott éppen a frissen érkezett kölnivizekből. A boltos udvariasan és előzékenyen magyarázott (mert erre is szükség volt!) és ajánlotta ezt is, azt is. Szerepelt az ajánlott kölnivizek között az örosz, a lev endula, meg «— de ki tudná hirtelenjében elsorobii, melyik még. A leányzó csak nem tudott dűlőre jutni. Megkérdezi végtére a boltos: — Melyikből tetszik? A leányzó hirtelenjében ráfeleli: — Amelyik a legdrágább! Nem amelyik a legjobb, hanem: amelyik a legdrágább! Édesanyja, kendős, öregebbecske nénike, nem szóit Le e hosszúkabátos, ondoláhhajú leánya alkudozásába. Bezzeg, ha szegény öregányja hirtelenjében feltámadott és ott termett volna! * * * Valami nincs rendjén sem az emberekkel, sem a pénzzel. Igaz, hogy a világ széná ja sem valami ragyogóan áll! Tanúja voltam egy beszélgetésnek. Két ágrólszakadt atyafi búsonkodotl. amúgy ku- rucosan. Csak úgy egymás között! Ez az igazi! lNincs zavaró körülmény! En csak véletlen hallója voltam az esetnek,..így nem jöhettem számításba az ő részükről. Hogy mégis {'elcsíptem valamit a beszélgetésből, az csak véletlen dolga. . % Szóval: két atyafi beszélget. Mindegyik olyasféle, hogy a »boldog« időben még novemberben is mezítláb járt, mert nem akadt A Ládafiában nemcsak csizmára, de még cipőre való sem! Nem csoda! Szegény embernek szegény a sora! Azt mondja az egyik: Ezt nem lehet kibírni! Csak zsarollak a szegény embert! A másik rábólint egy nagy-súlyosat: Hát, zsarollak! A másik hamarosan folytatja: Egy méter fára alkudott a jnültkor egy éger szegi úr. Nagy hivatal ja van! Mégis alkudott! Én 110 pengőre hagytam égy méter fát! 0 meg azt mondta, hogy 40 pengő a meg- "^ivwwrrirMrBWAjii^ Jtif uw»rtnir¥¥irivyvinrwwwy Harmadik osztályon Hát igen, itt íapadok vannak ps fülledt meleg s vastag, fojtogató füst. Harmadik osztály és még csak nem is »nem dohányzóknak«. Mindegy. Félórai utat azért ki lehet bírni, ha kicsit köhög is az ember és, ha könnyesre is marja szemét a csípős pipafüst. De ez a könnyes szem sok képet flitografálhat az emlékezés filmtekercsére, amit a plüsspamlagos szomszéd kupéban nem is láthatna meg talán. A párás ablakon túl vigasztalan, szürke decemberi délután hallgat. Átzakatolúnk a Zala hídján, a fakó, üres réteken, ma jd sáros utak, néma mezők, csupasz csalitok váltják egymást. Aztán faluhoz érünk. Szalmakazlak tűnnek fel és egy kócos komondor dühösen ugatva szalad a vonat után. Az alacsonyan úszó hófelhők alatt alázatosan gubbasztanak a házak, de mintha csupa szomorúság lakna mindegyikben: sehol nem mozdul élet, sehol muskátlis ablak. Szürke ég, szürke föld, szürke falvak. — Egyetlen színes folt ebben a végtelen egyhangúságban csupán a va úti bakter jelzőzászlója, amely mint az élet és vidámság piros pillangója, repdes a dermedt álomba süppedt löki felett. Kinn tehát nűj^s sok néznivaló. Azért befelé fordulok, exponálásra beállítva a Jélckfényképezőgép lencséjét. Itt vannak mindjárt szemközti (szomszé- daim. Úgy vélem, férj és feleség lehetnek, mert kitartóan »Szivikém«-nek becézik egymást. Az asszonyka keblén hatalmas pók díszeleg. Csak gyöngyből persze, de mégis megborzongok, amikor rátéved a tekintetein- Ö. azonban nem veszi észre, mert éppen tükröt szed elő feneketlen kézitáskájából és férjuram kezébe nyomja: — Tartsd, Szivikém! És »Szivi« tartja a tükröt. Kitartó hűséggel, álhatatosan, amíg őnagysága aprólékos gonddal rendezgeti számtalan bodorból álló frizura j át. Második osztályon, harmadik osztályon: nincs különbség a női hiúság között. A másik oldalon hangos, élénk beszéd. De hiába figyelek fel rá, nem értem. Gondolom, muraköziek lehetnek azok ketten, a fehér fejkendős, szőke lány, meg a pattanásos arcú, fiatal gyerkőc. Alig nézem 13—20 évesnek őket, de ujja ikon karikagyűrű csillog már. Hangosan, a többi utasokat szinte túllicitálva beszélnek, jókorát kacagva közben. Kis iiígy- séggel nézünk ilyenkor mind feléjük. Szerelnénk osztozni a jókedvükben, egy morzsát kapni fiatal derűjükből és nem lehel... De mielőtt túlságosan elszomorodnánk Nagykanizsán kitűnő helyen, két utcára néző 250 000 fw-'iigéert átv hető 150.001 P-vel. „Óriási borpince is van“ jeligére válaszokat BOROS HIRDETŐBE, BUDAPEST, Andrássy-ui 54 kérjük küldeni. ezen, segítségünkre siet a véletlen. A »véletlen« ebben az esetben két kendermagos csirke képében jelentkezik, amelyek eddig összekötözve. csendben szunyókáltak az egyik pad alatt, most azonban elúnva magukat, éktelen kál áiássál vergődnek elő. S mert az ajtóban éppen megjelenik a kalauz zord alakja, pipacsszínre gyűlt arccal gyömöszöli vissza őket a tulajdonos... A második állomáson üíi már valami titkos összetartozás fűzi egymáshoz az utasokat. Érdekes megfigyelni ezt. Az a két asszony, aki a felszálláskor még árgus szemmel méregette egymást, most »olcsó, de jó« recepteket cserél ki és a sarokban, újságba temetkezett, morcos öregúr készséggel ajánlgat házi- orvosságot reuma ellen. Az ablaknál mackóruhás csöppség térdei. Orrocskáját az üveghez nyomja és határtalan érdeklődéssel szemléli az elfutó, üres vidéket. De kis agyában szorgalmasan váltják egymást a gondolatok, mert állandóan kérdezget közben : — Anyukám, hová szaladnak a fák? — Anyukám, ki lakik abban a kis házban? És anyuka felel get türelmesen. Egy-egy. fogasabb kérdésnél segítségére sietnek az uti- társak is. Szinte megható, amint együttes erővel elégítgetik ki a bontakozó értelem tudásszomját. A szívek mélyén elrejtett jóságot felszínre hozza eery ártatlan, tiszta, gyermeki lélek... A harmadik állomáshoz közeledünk. Egy leszáilni készülő bakát tanácsok özönév el árasztanak el hárman is, hogy merre vegye legrövidebben útját Zalakoppány felé. A hős vitéz úr most szinte riadt kissé a merőben ellentétes útbaigazítások között, de azért feszesen tiszteleg, leugrik és elindul azon & negyedik! úton, amelyet senki sem javasolt, ellenben ő kitűnően ismer. A párás ablaküvegen keresztül ijedt és csalódott arcok néznek utána. 0 pedig dúdolv a megy a kopár jegenyesorban, aztán visszafordul és nevetve búcsút int az elhagyott úti társaknak. A vonat pedig zakatol tovább. Nekem is j készülődnöm kell. Szülte sajnálom itthagyni ezt a zsúfolt, füstös kupét, amelybe idegen- ! kedve szálltam fel Eger szegen. A komor téli I délutánba most mégis úgy érzem: biztonságos | és megnyugtató hely ez. Hiszen emberek van- í nak köröttem, akik — ha tudatlanul is — ! megajándékoztak a mosoly egyre ritkábban | nyíló virágaival és a jóság látásának örömével. Azt a könnyet a szemem sarkába talán nem is a csípős füst csalta ki. Célhoz értem. Az ajtóból mégegyszer végig int tekintetem a padsorokon. ♦ »Szivi« még mindig a tükörrel babrál. A muraközi fiatalok egymás vállát átfogva, valami idegen dalt dúdolnak és a pad alatt ismét nyugtalankodni kezd a két kendermagon csirke. Az öregúr éppen fordít egy lapot a Függetlenségben, míg pipájából bodor füstöt ereget. S amikor becsapódik mögöttem az ajtó, utánam úszik a szöszke csöppség cérna vékony hangocskája: ( y — Anyukám, mit csinálnak ilyenkor a tücskök?... Háry Emma, •' v 21 i*S
