Zalamegyei Ujság, 1943. április-június (26. évfolyam, 73-144. szám)
1943-05-29 / 121. szám
4 ZALAMEGYEI LIJSAG 1943. május 29 A megsebzett gyertyán Tavaszi reggel jártam alatta. Mikor miniden rügy, minden bimbó az élettől duzzadt, mikor minden évben bizakodó sejtéssel pezs- clült a vér, mikor minden sarjadó fűszálon telsőt csillant a harmatcsepp, s mikor minden laz élettől dalolt... Ezen az ébredő reggelen la gyertyán sírt. Nem halkan, nem rejtetten, lianem rémes zokogással, patakba folyó, han- jgos, csörgő könnvludlatással. Megálltam alatta. — Szegény, öreg gyertyán. — sóhajtottam •— szegény gyertyán megsebeztek — , és ügyetlen részvéttel ínegsímogattam ráncos arcát. A sziklacsontii fa felnyögött és kínbatört hangja nyomán ny itott oldala felé zúdult ereinek cseppmilliója és a hatalmas, mély sebből halványpiros csíkokban vastagon ömlött alá a vér. Fehér könnyei közéje omlottak és áztatták lábánál a földet, ahol egyre nőtt a vegyes tavacska és az avarra csurogva zsíros, fehér habot vert. Az óriási test szenvedéstől sajogva meg- vonaglott. Századok viharában megedzett, szi- aj lcarjait fájdalmas feszítéssel hol széttárta, hol összerázta és belemarkolt a saját húsába. Roppant ajkai rándultak néha egyet és ilyenkor mély, kínos sóhaj szabadult ki szívéből és súlyos panasszal úszott testvérei fülébe. Azok össze-összerezzentek és áldozatos segíteniakarássa! nyúltak feléje. Volt, amelyik már-már elérte és egyre jobban nyújtogatta zöld csokorbanvíló ujjait, hogv legalább egv halk simítással érinthesse lázas homlokát. A sebzett gyertyán görcsösen húzta be megint asszottcsontú, szikár öklét, inai megfeszültek, rettenetes, gerezdes izmai ropogtak, majd újra kinyúlt az egész Ivar és erőtveszteit csüggedéssel lehanyatlott. Végignéztem rajt’ szánakozóan. Arca az ég felé fordult. Szemét nem nyitotta föl. Minek? Látta már az erdőt, látta már a fészkeket, látta már a lelhőormokat a kékarcú hegyeken, látta az éjtszakát csillagragyogásban, holdfényben, fekete bársonyban, látta a dombot, a völgyet és látta — az Embert. Aá Embert, akit szeretett, akinek árnyat adott, akinek fülébe álmot susogott, s aki miatt lett ennyi gyötrelem hordozója, mert az Ember háládatlan. Az Ember miatt nem akar többé felnézni, míg fogyósóhajjal ki nem leheli lelkét, mert az Ember fejszével fizetett: egy félköbméternyit kivágott érző testéből. Számított már a halálra, de nem így. Ö egy napon akart meghalni a többiekkel, ledőlni, mint egy agg hős, de nem tavasszal és nem lassú her- vadássak S mégsem zúgolódott. Csakhogy éppen nem akarta látni az Embert, akiben ekkorát csalódott, nehogy meggyűlölje. És nem akarta látni azokat, akiket szeretett, mert ronccsá szakadt volna a szíve. Néma, fojtott nyögéssel, harsogó zokogással váltakozva vívta haláltusáját. — így haldoklik egy óriás — gondoltam. A gyertyán megint összerezzent. Egy ember jött a cserjés felől, fejszével a vállán. A fa megismerte a gallyak ropogásáról az EmBunda, boa akkor jó, ha Bundák mérték után, mikádók bélelése és g&llómása legolcsóbban Laky szűcstől való ZALAEGERSZEG Bethlen Gábor-u. 5. sz. ifj.Laky Sándor szncsmesteraél készülnek her lépteit. Hunyt szemesei is látta a fejszét megcsillanni a vállán. Az ember mosolygott, u fa remegett. Ránéztem. Azt hiszem, öleltem akkor: — Ne félj, gyertyán, nem ő volt, ő nem bánt, ő jó ember. Nézd csak mosolyog, nézd csak, tovább megy! Na, nézd! Nem nézi, csak sóhajt. Farfcas bácsi (mert így hívták) észrevesz: Megszólít: — Na, jó a fa leve? Akkor veszem észre, hogy olyan közel hajoltam a fához, hogy úgyíátszott, mintha innám a levét. — Hát jó ilyenkor, Farkas bácsi? — kérdeztem. — Hogyne lenne jó! Finom. Édes. — Akkor megkóstolom — és a1 áj a hajoltam a rostos csatornáknak és ittam, nem a fa levéből, hanem a véréből. Könnyéből. E«iv FERENCJOZSEF KESERÜVIZ fogyó élet utolsó ereje csörgött belém édesen* fájdalmasan. Éreztem, hogy szívemben új erő dagad, éreztem, hogy valami jót tettem. Felnéztem a fára és a fa — visszanézett rám. Ajkam érintésére kinyitotta zöld szemét és csipkés pilláiról rámrázta előcsillanó hálaköny- nyét, hogy az ne hulljon a fülledt avarra, hanem továbbvigye az ember. S azóta nyitott szemmel, egyre tágutó látással néz a gyertyán, néz addig, inig elfolynak könnyei és elfogy a vére és, talán, szenvedése imádság lesz az Emberért. Ember bántotta meg, embernek kellett kiengesztelni. Növik Mária* A rádió ellenpropagandát csinál a belügyminiszternek Nemrég számoltam he az olvasóközönségnek a Zalamegyei Újság hasábjain a nagysikerű zalamindszenti műsoros délutánról. Beszámolómban írtam arról, hogy a műsoros délutánnak azért volt olyan nagy erkölcsi és anyagi sikere, mert a zalamindszenti ifjúság a műsor összeállításakor tudatában volt annak, hogy egy ország megtartásához, megvédéséhez nem elég a határokon kiépített be- tonerődvonal, hanem szükség vau egy, a lelkek mélyén végighúzódó erőd vonalra is. Egy nemzet nagysága, erősségé életképessége attól függ, hogy tagjai milyen jó hazafiak, s milyen tiszta erkölcsi életet élnek. Megtudják-e becsülni az otthont, a családot, tudnak-e, akarnak-e szépet, jót, nemeset alkotni, úgy az egyén, mint a család, a társadalom és a nemzet javára. A beszámoló végén hangsúlyoztam, hogy a zalamindszentiek jól ösz- szeállított erkölcsnevelő délutánjuk megrendezéséért teljes elismerést érdemelnek. Most bevallom, hogy a zalamindszenti ifjúságtól többet kaptam, mint amennyit vártam. .; Deli át. az embert sokszor érhetik meglepetések. Most legutóbb, a pontos dátumot is megmondom: 1943. május I7~én is ért egv újabb meglepetés, mégpedig a magyar rádió részéről. csakhogy azzal a különbséggel, hogv a rádiótól kevesebbet kaptam, mint amennyit vártam. Egyszer már írtam arról, hogy a rádió a legszélesebb körű, a legnagyobb horderejű kultúrintézmény. Hogy a rádió mit jelent az emberiségnek, azt én. mint tanyai lakos, talán a legjobban tudom. Igaz, még többet is jelenthetne, de a mai formájában, a mai műsorával is felülmúl minden más kultúrintézmény. Legalábbis így hittem eddig. 1943. május 17-ig. De akkor valami történt, valami olyan, amiről nem szívesen írok. de mivel tudtommal még eddig senki sem írt róla, kötelességemnek tartom, hogy tollat fogjak a kéziembe. A fentemlített nap reggelén éppen a paraziták ellen hozott belügyminiszteri vendeletet olvastam, amely az élősködők, a dologkerülők, a korcsmatöltelékek munkatáhorokha való internálásáról szól. Ez a rendelet igazán időszerű, ezt csak helyeseiül lehet, gondoltam, mert a dologkerülők, a korcsma töltelékek csak! lazítják a magyarság összefogó ereiét. A dologkerülőknek* dologkerülők lesznek a g ver m ekeik, a korrsmatöl!elékék gyermekeiből. pedig korcsmatöltelékek lesznek, ha másrészről valamilyen formában bele nem avatkoznak, az ilyen szülők gyermekeinek a nevelésébe. Az ifjúság nevelésébe pedig kétféle módon lehet a legcélravezetőbben bekapcsolódni: a sajtó és a rádió útján. Ezért volna nemzeti szempontból is fontos, hogy minden családnak legyen rádiója. Ezért nem szabad a rádióból üzletet csinálni, mert minden üzletnél, minden haszonnyerészkedés - néí fontosabb nemzetünk fennmaradása és' kulturális emelkedése. Igaz, hogy az ifjúság nevelése terén, a népfőiskolák is első helvet foglalnak el, de erről majd később írok. Tehát, amint elgondolkoztam, a paraziták ellen hozott belügyminiszteri rendelet felett, ösztönszerűfeg bekapcsoltam a rádiót. Cselényi énekelt két dalt. Mikor a második dalt is elénekelte (hanglemezen), nem tudtain szólni a meglepetéstől, azonnal ceruzát és papirt fogtam és leírtam a dalt* amely így hangzott: Három ürü, nem egy falka, Három cigány nem egv banda. Elől megy a prímás, kontrás, Nem is legény, ki nem kocsmás. No most, édes jó Istenem, igazodjunk el rajta. Kezembe a korcsmatöltelékek ellen hozott beliigv miniszteri rendelet, a fülemben pedig még ott cseng a dal utolsó sora: »Nem is legénv, ki nem korcsmás.« Vártam, hogy talán lesz valaki, aki szóvá- teszi a rádiónak ezt a hibáját, de hiába olvastam át az újságokat az utolsó betűig, sehol egv sort sem találtam róla. Pedig nem hiszem, hogy a hallgatók közül csak egv is akadna, aki azt mondaná: »Kár ez ellen szót is emelni, hiszen ez csak egy dal, és ez más, mintha a rádió prózai előadás, keretében, hangzott volna, hogy: »Nem is legény, ki nem kocsmás«. Mert azt mindenki tudja, liogv* a dal előbb talál utat a lelkekbe, mint a prózai előadás. A dal hatása alatt már nem egyszer tragédiák is történtek. De álljon itt néhány kép, mint a fenti dal esetleges következménye: I. kép. Apa: (korholja fiát) Miért bújod mindig a korcsmát? Nem visz az jóra. Inkább menj el az ifjúsági egvesíiletbe. Ott is lehet szórakozni. Fia: Dejszcn a nóta is monggva: Nem is legénv, ki nem kocskás«. Mán pedig én legény akarok lenni. Apa: Aki ezt a nótát kitalálta, vagy maga
