Zalamegyei Ujság, 1942. október-december (25. évfolyam, 221-294. szám)

1942-12-15 / 282. szám

í ZALAMEGYEI GJ8ÁG 1942. december 15. Zalaegerszeg könnyekig meghatott szeretete fogadta a sebesült honvédeket Könnyes, mosolygós találkozás a csonka sereggel Az égen az idő in elszontyolodott a tegnapi napon. Hiába lestük, vártuk -a nap ezüstös téli sugarait. Semmi, ügy néz. k:i a végtelen szem1- határ, mintha cementes malterral simították volna be, sehol egy fikarcnyi rés, amelyen egv kissé ki- pityered he tue a világossági Előttünk és körülöt­tünk ül a köd s a fákról nagy cseppekben lép alá az összegyülemlett köd. Autók robognak, men­tők száguldanak és az emberek mennek egymás­után, mint valami egvre dagadó emberfolyam, az állomás felé. Nern csoda, tél van, sok dolga nincs a kinlvaló népeknek és már tegnap este végigfutott a hír jönnek a sebesült honvédek! Szerkesztőségünk is mái' kora reggel öles plakát­tal, piros betűkkel hirdette: .jönnek a sebesüli honvédek ,s a hír szájról-szájra, embertől em­beriig terjedt, mint a láva, amely egy kráterből elindul és mindent magávalragad. Jönnek a sebesült honvédek! S az emberek magukról megfeledkezve, rohannak az állomás felé. Hetek és hónapok hosszú várakozása után megérkeznek. Az ember nem is tudja: sírjon ezen a nagy igyekezeten, vagy mosolyogjon. A kocsik, autók csak száguldanak, hivatalos személyek és alakulatok, iskolák, leventék, katonák sorakoznak fel látni a honvédeket, a drága magyar testvére­ket, akik testük egy darabjával, egészségükkel vál­tották meg valamennyiünk békességét és szabad­ságát ... Túlzás lenne felsorolni mindazokat, akik el­jöttek ide, az állomásra. Elégedjünk meg azzal, ha azt írjuk, hogy vitéz Teleki Béla gróf főispán, Brand Sándor dr. alispán, vitéz Tamásy István dr. polgármester és Eckhardt Sándor alezredes vezetése mellett felvonult a város minden társadalmi réte­gének minden tagja, aki csak szabadidőt szakíthatott magának a magyar hősökkel való nagy találkozásra. Párezer ember szo­rongod végeláthatatlan sorban a vasútál­lomáson és a kijárattól végig egészen a Noire Dame zárdáig. Élő sorfal, élő diadal- kapu volt ez: mert amikor méltóságtelje­sen begördüli, hangtalanul és zökkenés­mentesen a vonat, mindenki hangtalanul, hajadonfővel állott meg helyen és könnyes néniasjággal áldozott azoknak, akik nem jöttek meg és sohasem jönnek meg1 s tisz­telgett azok elölt, akik megérkeztek. Aki. tudott, bekötő ti fejjel, kilőtt szemmel, felkötött karral és ziháló mellel is odaáll l az ab­lakokhoz, az ajtókhoz és bágyadt tekintetekkel integettek felénk. 22 kocsi gördült be ebben a mélységes pillanatban az állomás nyílt vágányára. Isten hozott benneteke ^ Vitéz Teleki Béla gróf főispán lépett elő, mi­után a kórházvonat parancsnokának jelentését' bánó Gaudernák ezredes átvette és szívből jövő emberi hangon köszöntötte a megérkezetteket: — Úgyis, mint az elmúlt világháború küzdő katonája, testvéri szereletlel üdvözöllek bajtársuk benneteket, akik megimilatlálok mindenkinek, hogy mi a kölelességlcljesílcs s áldozatot hoztatok hazánk jövő boldogulásáért. Érezzétek ma­gatokat jó! Zalában és erezzétek Zalaeger­szeg meleg szereidéi. \v Isten hozott ben­neteket ! Vitéz Gsép 1.ászló dr. alezredes üdvözölte ezután a hazaérkező honvédeket. I i tel jesítettétek a kötelességlckel, a leg­felsőbb Hadúr parancsát és jó munkát végezte ­lek - mondotta többek között — s mi, az. itthoninaradötlak, féllő gonddal és bajtársi szeretettel ápolunk benneteket és visszaadunk mindannyiátokat az életnek. Hősök vagytok mindannyian, akik azért harcoltatok drága nemzetünkért, hogy a nagy magyar hazában egyek legyünk s végre most már meghozza számunkra a szebb és boldogabb jövendőt. A leventeleányok ebben a pillanatban nagy tálca forró teákkal, cigarettás kosarakkal, szend­vicsekkel, ,cukorkákkal lepték el a vonat kocsijait, ahol a sebesültek legtöbbje az ágy szélén üldöe gélt. Magam is felléptem az egyik kocsiba, hogy barátkozzam velük, hogy megkérdezzem hősi tettü­ket és kedveseket, reménytkeltőket mondjak nekik. Ahogy iazonban lépdeltem felfelé a lépcsőkön és beljebb kerültem, elvesztek bennem a tervek s amikor beléptem ezek közé a gyűrött, sápadt, nemrégen még pirospozsgás magyar legények közé, egyszeribe mindent elfelejtettem, csak a két sze­mem megtelt könnyel és végtelen nagy vágyat éreztem, hogy valamennyiükel magamhoz ölel­jem a testvéreim helyett, akik — tudom — vala­hol messze alusszák örök álmukat őseink csodás sorsának földjében, vagy éppen Isten tudja. • me­lyik világrész vöröskereszles kórházában ápolják, hogy embert csináljanak belőle, hogy aztán kis családjuknak ismét apjuk lehessenek Szőrös, megfakult emberek ezek. S csak néz­tem őket és ők engem s biztosan megérezték, hogy miért állok ott szótlanul és mi megy besnk nem most végbe. Ebben a fülkében aránylag köny- nyű sebesüllek vannak s hogy erőt vettem maga­mon, megszólítom őket rendre, egymásután, ahogy fekszenek, vagy ülnek. Rögtön két zalai magyart találok főztük. Az egyik lüdővcrzést kapott a lég­nyomástól, a másiknak szintén kisebb baja van, amit Isten segítségével és az orvosi tudománnyal majd csak meggyógyítanak. Látszik rajtuk az öröm, hogy hazajöttek. Azt mondják, a határnál zokogva megcsókolták az édes anyaföldet. Egyik Hetyeliázára, a másik meg a Szomszédba való. Sápadt arcukból kivilágít vibráló szemük és íze­sen szürcsölik a meleg teát. Már ott van mind­nek a kezében a cigaretta, meg a kis cukorka.. Érdeklődöm másoktól is, hová valók. Nincs válo­gatás. csütörtökön indultak a frontról azonnal Za­laegerszegre és szülőfalujuk ugyancsak szerteszórva van ebben az országban. — Adjon Isten minden jót! köszöntök a másik fülkébe. — - Adjon Isten! — köszöntének vissza vala­mennyien. Látszik, hogy nem mai gyerekek már és ami­kor megkérdezem, hány évesek, egymásután fe­lelnek: — Harmincnégy, harmincnyolc, negyven. — Hála Isten, líogv végre itthon vaunak, leg­alább ígjr. Hála a jó Istennek bizony, csakhogy itt­hon vagyunk már. Majd csak jobb lesz itthon. Egyiknek a keze a másiknak a lába Érzem a szavukból az átélt borzalmak ha­tását. Sokat láttak, sokat kellett szenvedniük és bizony nagyon-nagyon, hosszú út a Don-kanyarból idáig. Szinte megkönnyebbülés mindegyiknek, ha drága áron is, de megszabadultak mindattól, ami­nek borzalmas víziója biztosan valamennyit még jó soká kísérni fogja a kórházi fehér ágyon is. Kél fiú fekszik itt előttem; egyik az emeleten, a másik lenn. Annak a két lába van sínbek öl ve és mereven lenyujtva, a másik, az alsó, pedig jobb karjának felét veszítette el. Még Játszik,* hogy hatása "lall van a borzalmas élménynek és a mégnagyol >b szenvedésnek. Keserű panasszal vau Jele a szája, s csak két könnycsepp hull ki ko­romfekete szeméből, de ennek a könnycseppnek csak fele fájdalom. Még nagyon fiatal ahhoz,, hogy megértse az életet és még nagyon közel van az ,az idő, amikor mindkét egész kezével, egész­ségesen .markolta a puskát és keményen szorította meg a baráti jobbot. Nehéz felmérni még, hogy mit lehet csinálni jobbkéz nélkül, de én már tu­dom, hogy az emberi akarat nagyobi) mindennéL |ésí ezzel a nehézséggel is meg fog küzdeni és hasz­nos, megbízható tagja lesz még ennek a társa­dalomnak. Közben az ablakon megkezdték a nagyon sú­lyos sebesültek hordágyon való kiszállítását. Ivéz- ről-kézre adják a drága terhet az egészségügyi katonák és azonnal pokróccal takarják le, mert a köd szakadatlanul szemetel és a beteg szerve­zetet óvni kell nagyon. Nyikorognak a mentőautók ajtai, amott a fennjáró betegeket segítik fel egy hatalmas teherautóra, mindegyik gondosan ineg- kapja a csomagját, ruháját és elindulnak elfog­lalni azt az új lakást, amit a nemzet hálája és szeretete juttatott valamennyi üknek. Szakaszokba fejlődve indulnak az. autókra és a hatalmas tö­megben összeverődött embertömeg néma, könny­hullató tisztelettel kíséri minden mozdulatukat.) Civilek ugrálnak segíteni és katonák ölelik ma­gukhoz a csonka bajtársakat, akik hónuk alatt szorongatják a becsomagolt apró karácsonyfát* Az egyik kocsi ajtajából idősebb magyar kia­bál a perron felé. Visszaszólnak neki: — Gyere hát ide! — Ha tudnék! — válaszolja keserűen. Végignézem szegényt, látom, hogy mind a két lába he van fáslizva és egyáltalán nem hajlik a lábfeje. — Talán vannak rokonok? - kérdezem —, vagy idevaló Zalába? — Igen, nemesapáti-i vagyok. — Mi lelte a lábait? — Elfagyott mind a kettő. Az egyik induló csoporthoz megyek. Kérdem, van-e zalai köztük. — Nincs kérem — válaszolják egyszerre töb­ben —, de én a Szökrönyös zászlós úrnál szol­gáltam. — Nekem meg a Szigeti hadnagy úr volt a parancsnokom. Az is egerszegi. Közben elindulnak, de útjukat állják a moz­gékony kislányok, akik forró teát. vajasken vérét, cigarettái, cukorkát hoznak szakadatlanul. Kihúz­zák magukat a fényképezőgépem lencséje előtt és elmosolyodnak. — Jó-e a tea? — Nagyon jó! — kiáltják többen és na­gyokat isznak a párolgó frissítőből. A hatalmas lobogókat meglebbenti a szél a pályaudvar épületén és lassan kiürülnek a vo­natfülkék s drága terhüket biztosabb, melegebb helyre szállítják, ahol embert csinál belőlük újra a felebaráti szeretet és mindannyiunk hálája. * * * Nem lenne azonban teljes a beszámolónk, ha elfeledkeznénk arról, aki a hadikórház létrejöt­tének minden mozzanatát végezte és irányította s aki az élet különös szeszélye folytán mégsem lehetett jelen a fogadtatáson. Sajnálattal hallott- tűk ugyanis, hogy Németh János dr. kórházpu- rancsnok, főorvos, aki a délelőtt folyamán sze­mélyesen hívta meg a sajtó képviselőit, a rend­kívül nagy munka befejezésekor váratlanul rosszul lelt és nem is vehetett részt a fogadtatás csodásán néma, de annál meghatóbb jelenetében. (Szakái) Játékot, minden más divatárut Horváth J enőné

Next

/
Thumbnails
Contents