Zalamegyei Ujság, 1942. október-december (25. évfolyam, 221-294. szám)
1942-11-07 / 251. szám
2. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1942. n Dvemb r 7. Fazekas László írja: Élet az orosz mocsárvilágban A Don és egyik mellékfolyójának találkozásánál vagyunk védőállásban. Amerre az ember ellát, hatalmas, sík tábla a vidék. Csak közvetlenül a Don-parton emelkedik egy domb vonulat, természetes gátjaként a folyó - nak. Mint egy hatalmas bástyafal, védi \a környéket. A folyótól felénk csupa homok a talaj. Egyik helyen halomba hordta a szél, másutt egész mélyedéseket vájt bele. Nincs; erre állandó út. Ma itt járnak a szekerek, holnap már vagy tíz méterrel arrább, mert a járművek alatt csak lazul, süllyed a talaj. Egyik helyen kiásták jó mélyre, keresve a szilárd talajt, de hiába, csak nem akadtak rá. A házak között, ahol nem lehet változtatni az utat, kiszórták ketfelől a homokot, mint télen a havat és nagy hányatok között vontatják négyes fogatok a nagyobb terheket. Forgalmasabb útszakaszokon vesszőfonatokat raktak le, hogy szilárdabb legyen a talaj. A növényzet is nagyon szegény errefelé. A nyári hőségben megsárgult, kiaszott, sás- Bzerű fű küszködik az élettel, de ez is olyan ritka, hogy szálanként meg lehetne olvasni. A nedvességet jobban megtartó mélyedésekben csenevész bokrok húzódnak meg. A műót mellett — ami nem egyéb, mint egymás mellé rakott és lehengerelt kövek, de ez is csak egy darabon, azután homok vagy ötven méteren, majd megint köves rész — áll egv- egy lombnélküli fa. Nehéz az első megítélésre eldönteni, hogy elszáradt-e. vagy pedig ösz- Bzeaszott-e benne az élet. A homok egészen a vízpartig uralkodik & vidéken. Tovább szerencsére, nem tudott jutni. De hatása érezhető a folyón is. mert' olyan széles medret vágott magának a puha talajba, amilyent csak akart. Ä doni dombvonulatig pedig elmocsarasított mindent. Elindulok orosz lovamon bejárni ezt a lápos szigetvilágot, aminek közepén kis falu húzódik meg. Átmegyek a folyón. Híd nincs rajta. Egv volt valamikor errefelé, de az is csak fából. Hogy hová lett, nem tudom. Mi már nem találtuk épen. Csak a pillérei meredez- nek ki a vízből, korhadtan, iszaposam Újat nem építettek a helyébe. Fölösleges is lett volna, hiszen olyan alacsony itt a vízállás, hogy lovacskámnak éppen csak' a szügyéig ér. Kiérünk a másik partra, a sziget földjére. Még itt is nyomát találom a háborúnak. Oldalradőlt harckocsi áll, a part puha homokjába süllyedve. Kis mintájú, amerikai kocsi. Szürkés-zöld az alapszíne, erre került ía vörös szovjet csillag1. Körülötte négy-jötf, régi mintájú traktor. Vontatásra használták őket utoljára, de egyúttal mentették is előlünk, amíg itt végleg elakadtak. Egy páncéltörő ágyú, csővel a másik part fele, áll közöttük, mintha védeni akarná őket, de nincs, aki kezelje, így azután tekintélyét is elvesztette. A növényzet itt már egészen más. 'A nedvesség életet is hozott. Dús fű borít mindent, igaz, hogy az 'éjtszaka hidege már belemart és a haragoszold színét sok helyen sárgára fakította. Lovak legelnek a réten, kifogva a szekerekből, míg a katonák kaszálnak. Gyűjtik a szénát és hordják téli takarmánynak. Egy kocsinyomon megyek a lekaszált réten, hogy a légvonalban vagy négy-ötszáz méterre lévő falut mielőbb elérjem. Lassú, szinte alig észrevehető átmenettel a rétből, bozótos cserjés lesz. Bronzvörös levelek zörögnek a szélben és hullanak lassan a tüskés- ágú bokrok közé. Csak eddig vezet a kocsinyom. Úgy látszik, szénáért jött és visszakanyarodott. Egy kis gyalogú ton azért megpróbálok továbbmenni a bokrok között. Egy ideig megy a póni, de azután mindig mélyebbre süllyed1 a puha talajban, majd megáll, megrázza a fejét, szinte egyhelyben megfordul a szűk! Ösvényen és indul vissza. Nem mondok neki ellen, hiszen ő itthon van, ismerős a viszonyokkal és tudja, hogy tovább nem lehet menni az ingoványbán. Megsímogatom tömzsi, nyakat,, amelyen a »H« — Hungária — jel már be van sütve. Jólesik neki a bizalom és az elismerés, mert nagyokat bólint rá. Megyünk pár kilométert, párhuzamosan a kis folyóval és egv másik, vélt ösvényen újra próbálkozunk. A panye nem szívesen, csupán az én kedvemért. De most sem jutunk tovább, mint az előbb, pedig felülről nézve olyan rendesnek látszik a talaj. így járunk és próbálkozunk már vagy másfél órája. Póninak sem hiszek végül. Pa megyek elől, ő meg búsan követ, de be kell látnom, hogy igaza volt, mert most is csak elakadunk. Sokszor egyetlen támpontunk a messze elhagyott gyerekek, azok után tájékozódunk. Itt igazán érvényesül a közmondás: járt utat a járatlanért el ne hagyd. Végre jóval oldalt legelésző tehéncsor- dát veszek észre. Oda irányítom a lovamat. Két huszár őrzi az állatokat. Tőlük érdeklődöm s így végre rátalálok az ingo vány on keresztülvezető egyetlen útra. \ígan üget a póni a kemény orosz földön. Kétoldalt bokrok, majd beljebb sás és nádas az út mellett. De a mi mocsaras vidékeink állatvilága sehol. Egy árva szarka] gubbaszt, az út mellett egv karó hegyén. De nem vár meg bennünket. Elrepül, mielőtt odaérnénk. Itt az úton kisebb gumikerekek és ösz- szetörl motormaradványok. Talán lezuhant repülő ittmaradt roncsai, mert nehéz elképzelni, hogy földi harcjármű ide be tudott! volna jutni. Alig megyünk egy gondolásnyit, már messziről feltűnik egy állatcsontváz az útmenti zöldben. A fehér bordák úgy látszanak a távolból, mintha valaki ritka fogait vicsorítaná felénk. Megszokott kép ez már. Elhullott állatok, tönkrement gépek temetetlen temetője ez a föld. A póni már oda se néz. Pedig először alig lehetett őket elvezetni egy bűzös hulla mellett. Megyünk tovább. Most egv kis ér keresztezi utunkat. Elmés hidat szerkesztettek föléje. Két-két acéllap közé rakott kar vastagságú rudak. Amint rálép a ló, úgy remeg, mintha rugózva lenne. Ha nagvobb súly kerül rá — gondolom — lesüllyed a nem mély vízbe, de ott is egyben marad és köny- nyen átjut rajta a jármű. „ A póninak nem tetszik ez a megoldás. Vissza akar fordulni, de mivel én más véleményen vagyok, kénytelen átvinni a hídon. Most már minden különösebb' esemény' nélkül elérem a falut. Csendes kis helynek látszik. Jól esik most látni a házak előtt a lombos fákat, a kertekben a gazt és mindazt, ami zöld: a sívár, növényiden homok után. A falu közepeiáján nagy csődület fogad. Mintha csak vásár lenne, olyan a forgalom. Egylovas panye-fogiatok állnak a házak mellett. körülöttük az emberek. Feltűnően sok az öreg és az asszonynép. Javakorbeli férfi alig egypár. Gyermekek szaladgálnak piszkosan, rongyosan, trágyás-szőrű birkák és kecskék megriadva térnek ki előlük. Csak a kocsik mögé kötött tehenek állanak cs köröznek nagy türelemmel. Egy arrajáró katonától, megtudom, hogy a falu népe hátrább költözik, békésebb helyre. Járhatatlan útjaik eddig megvédtek őket, de a télen, ha befagy a mocsár, ez a vidék is könnyen hadszíntérre válhatik'. öle maguk is belátják, hogy nem maradhatnak itt és minden ellenkezés nélkül készek itthagyni egy időre megszokott othonukal. A szlaroszla irányítja a költözködést. Fehér karszalagot visel, rajta valami nyomtatott szöveg, sőt pecsét is a hitelesség bizonyítékául. Igazoló iratait így nem veszítheti el könnyen. Hatalma elismeréséül kapott egy orosz katona-puskát, de van nála még egy vadászfegyver is. Megállítom a pónit és körülnézek. Érdekel, hogy mije is van ennek a népnek, amit érdemesnek tart arra, hogy magával vigye. Szomorú a kép, ami elem tárul. Nincs egy bútordarab, amire azt lehelne mondani, hogy egy, nagyon szerény igényiek közölt élő család lakásában megfelelne. Pár szövőszék és egy nagy, házilag készült famozsár az, amit láttam. Edényük is alig van, mintha ezek sohasem ennének főtt ételt. Pár, öntöttvasból való üst és virágcseréphez hasonló fazék, amiben a krumplit szokták megfőzni, csak úgy a maga gőzében, fényezett cserép-csuprok. pléh-vedrek és fakanalak. Ruhájuk az, ami rajtuk van. Lengyelbundához hasonló, házilag készített bőrkabátok, posztóból való és valami vatta-félével bélelt, — mint a paplan, sűrűn végigvarrt — ködmenek: nőkön, férfiakon egyforma. Kabát alatt hitvánv cérna-, vagy parget-ruhák. A gyermekekről lóg a rongy mindenhol. Feltűnően kevésnek van lábbelije. Pár nemez-csizmát láttam és fél gumi- cipőt. Szomorú sors, ami ezeknek osztályrészül jutott. Nyomor mindenfelé. Nem számít az, hogv valahol jobbak a földek, vagy kedvezőbbek az egyéb körülmények. A mai háborúnak ez is egy nagy keresztje, hogy csak szenvedő, nincstelen, szinte állati sorsban élő embereket1, lát az ember akkor is, amikor egv kicsit szeretne felüdülni és pár órára elfelejteni a háború küzdelmeit. Es miiven egykedvűen beletörődnek ezek mostoha sorsukba. Nem sújtja le őket, hogy itt kell hagyniok házukat és a kis földet, amit eddig megmunkáltak. Valahogyan talán ők is érzik a tudat alatt, hogy. nincs itt érték, amit érdemes volna sajnálni. Azért is oly elhagyatottak, minden munkájuk olyan unott és élet nélküli. Elnézem apró lovaikat. Gyengék, tisztáia’anok. Az egyik mohón falja itt a száraz kukorica le velet. attól félve, hogy a melléje kötött tehén eleszi előle. Nem árt ezeknek sem a hideg, sem a szúró nyári nap, megesznek mindent, akár a gazdáik. Dél már elmúlt, de semmi jele annak, hogy ebédre készülnének. Napraforgómagot rág öreg és fiatal. Ez, úgylátszik, elég is nekik. Pedig idejükből ugyancsak futná, hogy valami meleget is készítenének. De ezzel nem törődnek. Az öregasszonyok már felteleped- tek á kocsikra. Beszélnek, tetvesének, köpködnek a napra forgó-magoktól. Egy embert látok csupán dolgozni. Kiterített háziszőttesre gabonát csurgat, hogy kiszelelje. Szülte szégyenlem itt magamat, amint nézek és tekintetükből kiolvasom, hogy szeretnének ők is jó ruhát, tiszta csizmát és gondozott állatot. Szeretném odakiáltani nekik: »Emberek, ne az ellenséget lássátok bennem! Mi nem ellenetek küzdünk! Akik tőletek köztünk élnek, sokat tudnának mondani, kérdezzétek meg őket! Mi csak a rendszert akarjuk kiirtani, amely egyenlőséget ígért és 20 év alatt nem tudott boldoggá tenni benneteket! De majd rájöttök ti magatok is ott hátul, ahol más az élet, menjetek csak! Igyekezzetek új életet kezdeni. Ott már szabad az Istent szeretni, kacagni és boldognak lenni!«: Csak néznek rám, olyan mélahús arccal. Nem tudom, megértette-e pár közülük azt, amit a lelkem mondott nekik és keresztény emberszeretetem. A póni már türelmetlen. Ugylátszik, nem érzi jól magát e környezetben és kísértik a múlt emlékei. Hát csak menjünk! A legtöbb ház már üres. De itt, az egyik előtt asszony ül, karján kisgyerek és még három körülötte. Valakire várnak talán, vagy úgy határoztak, hogy itt maradnak? Odakanyarodok melléjük. A gyerekek szeméből az ijedtség kiabál. Adok mindegyiknek egy cukrot és biztatom, hogy ne féljenek^ tőle, hiszen dobre. Nem kell sokát biztatni őket. Tudják, mi az. Még a legkisebb' is nagy igyekezettel bujtatja ki a papírból es veszi be. Az anyjuk figyelmezteti őket, hogy köszönjék meg. És szorgalmasan mondják utána: szpassziva. Szeretnem megslmoglatni okét, hogy ész
