Zalamegyei Ujság, 1942. július-szeptember (25. évfolyam, 145-220. szám)
1942-09-26 / 217. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1942. szeptember 26. ŐSZI HANGULAT A BOLSEVISTA FÖLDÖN 8. Rat látogatta meg, majd visszatért belatinei Szállására. Csütörtökön Lendvavásárhely 250 hívője részesült a szentségben, majd szombaton Murarév 200 fia és leánya várja pünkösdi lélekkel a Szentlélek eljövetelét, ahonnan vasárnap Alsólendvára, majd hétfőn Bagonyára megy át a főpászítoír s itt fejezi be ez évi őszi bérmaútját, amelyen végig egy visszatért vidék várakozásteli vágya, forró szeretető és odaadó hűsége kísérte végig. Nem lehet elfelejteni ezt a színes, lelkesedéssel és a színkatolikus vidék leikéből fakadó, őszinte hódolattal teli fogadtatását, amelyben a főpásztornak része volt, végig az egész vidéken, amely, bár részben idegen nyelvű, de érzésben katolicizmusa által velünk, magvarokkal összeforrt. K. E. [TELEKI TIB6R gróf | Ma a délelőtti órákban mély es lesújtó hír terjedt el a városban. Arról szólott a hír, hogy Teleki Tibor gróf t. t., koronaőr, felsőházi tag, vitéz Teleki Béla gróf, Zala vármegye kormánybiztos főispánjának édesatyja, Gyomron ma reggel 71 éves korában csendesen elhunyt. A súlyos gyászeset nemcsak a főispán csaladját érinti, hanem az egész magyar közéletet, mert az elhunyt főúr az egyik legrégibb magyar családnak sarja, magas közügyi tisztnek a viselője s a vármegyével közeli összeköttetésben volt. Halálának hírére a vármegyeházára kitűzték a gyászlobogót. Teleki Tibor gróf a munkapárt idején kapcsolódott bele a politikai életbe. 1931- ben lett felsőházi tag, 1933-ban koronaőr. Két évnél hosszabb idő óta betegeskedett már s mintegy másfél hónappal ezelőtt hagyta el a szanatóriumot. Az orvosi tu^oT mány nem segíthetett rajta s így ma reggel a siralom völgyét az örök hazával cserélte fel. Gyomron a családi sírboltban helyezik örök nyugalomra. A főispán gyászában őszinte együttérzéssel osztozik az egész város és vármegye közönsége. Brand Sándor dr. alispán a vármegye közönségének és tisztikarának nevében a következő részvéttáviratot intézte a főispánhoz: Zala vármegye közönségének, Zala vármegye tisztikarának és a vármegye minden becsületes, hű fiának legmélyebb és őszinte, mély részvétét jelentem. A megboldogult magas közjogi állásában, amelyben állott, közel állott minden jogunk ősforrásához, a Magyar Szent Koronához. Országszerte mélységes és soha el nem múló tiszte- i letet és szeretetet szerzett masának. A mélységes gyászból részt kér magának a zalai hűség is és mindenkor szeretettel fogja nemes életének emlékét megőrizni. Kérjük a Mindenhatót, adjon Méltóságodnak és gyászoló családjának a pótolhatatlan veszteség elviseléséhez erőt és vigasztalja az a tudat is, hogy a magyar közéletben az utolsó emberöltőn élt vezető férfiak egyik legnemesebbje távozott vele az élők sorából, de akinek emléke örökké élni fog példaképen a nemzet életét irányító férfiak lelkében, példaadásul arra, hogyan kell a hazát szolgálni. Részvéttáviratot intézett a főipsánhoz vitéz Tamásy István dr. polgármester is a város közönsége nevében. ArtAAmmmmwwwvvvwvwwwwvwfl OLVASSA A ZALAMEGYEI ÚJSÁGOT! Valahol Oroszországban. Vasárnap van ismét. Itt ülök a nádfede- les házam előtt, a délutáni napfényben. Szétszakadt felhőfoszlányok úsznak át az égen. Ősz van már egészen, fecskebúcsúztató orosz ősz. A nap még elég melegen tűz alá, de ha egy kis felhő kerül elé, már érezni az idő hűvösét. Látszik rajta, hogy hiába próbálja nvuj- tani a nyarat, sokáig már nem sikerül neki elrejteni a titokban jött őszt. Kihaltnak látszik a telepünk, semmi mozgás, bármerre néz az ember. Aki csak teheti, pihen és erőt gyűjt a holnapra. Látszólag semmi élet, ami valami változást hozna és lekötné az ember figyelmét. Csak a fecskék röpködnek minden rendszer nélkül. Talán őszinjagv- gyakorlat van náluk, vagy épen riadó? Nem tudom megmondani, hiszen nyelvüket nem értem. Most abbahagyják a repülést és föltelepednek a távbeszélő-drótra, velem szemben. Nézzük egymást. Valamit észrevették rajtam, mert összehajohiak, csicseregnek, azután megint csak figyelnek. Eszembe jut, amikor ide kijöttünk, megelőztük őket. Az orosz föld akkor még nem is ébredezett téli álmából. Olyan volt, mint a halál völgye, se fű, se virág, se madár, csak a néma mozdulatlanság mindenfelé. Egyik nap valaki említi, hogy megjöttek a fecskék. Később én is láttam egyet-egyet gy orsan tova- repülni. Akkor azt gondoltam, hogy csak futó vendégként tartózkodnak itt. Amikor fészkelni kezdtek, már egy erdő szélén laktunk. Deszkaházunk eresze alatt egyik nap fecske- pár jelent meg és két gerenda találkozásánál végleg megállapodtak., A fecskelakás szépen épült. Valahányszor fölnéztem hozzájuk, mindig csodálkoztam, hogyan is tudnak itt megmaradni! Egy hűvös, esős, tavaszi délutánon meg is mondtam nekik azt, ami a szívemen feküdt. A bejárat feletti oszlopvégeken ültek, mint két ajtónálló. Fölborzolt tollal, látszólag az időre bosszankodva, unatkoztak. Én meg egy pádon ülve figyeltem, nem mozdulnak-e valamerre a felhők, hogy a hetes eső után végre jó idő legyen. De hiába, ezek az idegen, ólmos fellegek úgy mpgülték az eget, hogy semmi remény a változásra, sőt örülni kellett, hogy havat nem hpztak magukban. Újra csak a fecskék felé fordult a figyelmem és bátorságot véve, beszélni kezdtem hozzájuk: — Látjátok, minek jöttetek ide! Miért nem kérdeztetek meg engemet?! Tudtam volna ajánlani nektek sokkal jobb helyet, ahol szebb az élet, boldogabb mindenki, ahova a nap akkor jár, ha jó kedve van és elviszi minden mosolyát. Ott a tavasz is más, mint itt, több a madár, a virág; az ég kékebb, a mező díszesebb, több a szabadság, a dal, jobbak az emberek. A templomok eresze és a haranglábak alatt annyi lehetőség van a fészekrakáshoz. Ha elfáradt a madár, megpihenhet az útszéli kereszt kitárt karján. Észrevettem, hogy hallgatnak. Apró fekete szemüket rám fordítják, azután meg ösz- szenéznek, mintha csak azon tanakodnának, hogy elhihetők-e azok, amiket mondtam. Azután mégj óbban fölborzolják tollruh újukat, nyakukat meg egészen behúzzák, mintha durcásan haragjukat mutatnák, hogy miért nem szóltam előbb nekik. Néha föl-íölpillantanak félig kész fészkükre is, talán azt méregetik', hogy érdemes volna-e máshol újból kezdeni a munkát. Megértettem ebből, hogy nem érdemes tovább beszélni, hiszen az élet köti őket ide és a munka, — nehéz volna már változtatni rajtuk. No meg örültem is, hogy közülük is van itt valaki. Azóta, hogy tovább kerültünk, egészen megfeledkeztem róluk, csak most jutott ismét az eszembe, amikor társaik gyülekezésükkel felhívták magukra figyelmemet. Készülődnek a nagy útra. — Hát csak menjetek! Nem tartalak visz- sza benneteket! így beszéltem hozzájuk, de azért aggódva figyeltem őket, nem indulnak-e mindjárt. De nem tették. Csak néztek, én meg vissza. Jó most minél többet látni őket, hátha egyik nap búcsú nélkül továbbállnak. Hogy több szavam nem volt hozzájuk, szinte egv parancsszóra elröppentek a drótról. Mivel így magamra maradtam a gondolataimmal, valahogy megint az ősz és a szeptember jutott az eszembe. Már csak pár nap és megnyílnak az iskolák kapui. Apró magyarok búcsúznak az édesanyjuktól és szakadnak el a szülői háztól. Az első lépés idegenben. Bár csak egy fél napig tart a távoliét és nem is nagy az otthontól az iskoláig a távolság, mégis nehéz az elválás és könnyekét csal az eddig ragyogó szemekbe. Pedig, ha tudnák, hogy ez csak gyakorlat, nem is a valóság, csupán előkészület arra, hogy hosszabb búcsút, nagyobb távolságot is elbírjon a magvar. Elnézek a messzeségbe. A domboldalon gabonakereszteket látok. Vájjon az elmúlt években is így rakták össze a kévéket, vágyj még itt is tiltva volt a kereszt? Majd a vonuló fellegek, a búcsúzó nyár, a hanyatló nap jár az eszemben. Mind egyszerre rohannak most meg s nem tudok szabadulni tőlük. Szerencsém, hogy túl a házakon megszólal egy hegedű és valami életet hoz ebbe az álmos délutánba. Egy kis önkéntes szerzett a napokban, hegedűt, azon játszik biztos. A karórájáért cserélte. Megúnta már a ketyegését, különben sem sokat a\l az időre, gondolta, hívebb barát lesz a nóta fája. Úgy adták neki, mint valódi Stradivárit, bár — gondolom — nem sokat számított nála ez az előkelő eredet. Lassan elindulok feléje. Mire a házat megkerültem, abbahagyta a nótázást s hogy odaérek, épen a hegedű belsejét vizsgálta. — Nem Stradivári az, Miklós, — szólok hozzá, hogy észrevegye jöttömet. Fölnéz először s csak azután felel: — Nekem azért így is megfelel, páter, mert ami kimaradt a hegedűből azáltal, hogy nem a neves mester kezéből került ki, azt beleadom én a játékommal: a lelkemet. — Helyesén szóltál, Miklós, — ülök le mellé, — te csak mindig megtalálod az igazságot. De most már szeretném hallani, hogy mi van a hegedűdben és a telkedben. Nem kéreti magát, álla alá szorítja a nyirettyűt és játszani kezd: sárgul már a kukoricaszár ... Csendben hallgatom, amíg be nem fejezi s csak akkor szólok: — Nem ide való nóta ez, Miklós! Hiszen itt még kukorica sem terem. — Húzd el inkább az én nótámat! — szólal meg valaki mögöttünk. Mindketten meglepetten nézünk hátra. Sz. V. százados áll ott és kezét szeretettel teszi a vállunkra. — A százados úrnak is van nótája? —■ kérdezi, hogy mondjon valamit a meglepett kadét. — Na hallod! Hát milyen katona az, akinek nincsen! — Eljátszom én szívesen 1 — szól most már bátrabban a kis önkéntes, — csak' tes-
