Zalamegyei Ujság, 1942. július-szeptember (25. évfolyam, 145-220. szám)
1942-09-17 / 209. szám
ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1942. szeptember 17. ' 3. ország területén egységesen 3.70 pengőt fizetnek a marhahúsért (hátszín, rostélyos, fartő, felsál, lapocka, tarja, lábszár, nyak, oldalas, Bzegy és gulyáshús), a nyílt árusítási üzlettel rendelkező hú iparosoknál szokásos darabolásban, a henne lévő csonttal, minden nyomaték hozzáadása nélkül kilogrammonként. Az egységes árakon kívül a csontos vesepecsenye 5.50, a tisztított vesepecsenye 8.00, a marhamáj 2.40, a marhanyelv torokkal 3.60, a tisztított mai Irányelv nyersen 4.40, a marha- tüdő 1.20. a marhalép, szív és vese 1.60, a marhavelő 2.10, a marhafejhús 2.70 pengő kilogramm on k ént. Cigarettát küldjétek! Isten veletek! A minap az ukki állomáson felszálltam az egyik harmadosztályú kocsira. Kis régimódi fülkékből állt s az egyikben az ablaknál meghúzódtam. Csak néhány percig ülhettem ott, amikor véletlenül felnéztem az ahlak feletti fehér mennyezetre. Tintaceruza-betűk sorakoztak a következő szöveggel: Fasz Gyula, az orosz fronton találkoztam ezzel a kocsival, már hét hónapja itt vagyok. 1942. V. 8-án. Cigarettát küldjétek! Isten veletek! Meghatódottan elgondolkoztam ezeken a sorokon. Istenem, mekkora utat tehetett meg a vasúti kocsi s merre vihette sok-sok testvérünket? S talán aki e sorokat idecirkal- mazta, nem lépett-e fel már Csaba királyfi csapatába ? Mindegy, akárhogyan is van, mindannyiunknak szól ez a felhívás. Cigarettát küldjétek! Épen ezért most azzal a kéréssel fordulunk a város minden dohányárudájához, hogy készítsenek kis dobozokat, esetleg a Vöröskereszt is biztosan nagyon szívesen elkészítteti őket és elhelyezi a trafikok pultján, hogy minden cigaretta- és dohányvásárló lerójja adóját a honvédekkel szemben. Nem kérünk sokat, csak minden dohányostól egy-egy cigarettát. Fejér megyében ez már megvan, az Ibuszban és minden trafikban ott díszeleg a vöröskeresztes doboz és hullnak bele egymásután a cigaretták. Időnként pedig a Vöröskereszt' helyi szervezete kiüríti és elküldi a honvédeknek. Hisszük, hogy felhívásunknak foganatja lesz és állandósítani fogják a cigarettagyű jtést a honvédek számára. Gondoljunk arra, hogy jön a tél és a front végtelen hómezőin egyre több füstölnivaló kellene, hogy legalább a keze el ne gém bered jen a szegény katonának. Vállalja mindenki ezt az önkéntes adózást, mint ahogy a haza védelmét ezek a derék honvédek váll al t ák mind an n y iunkér I. Gyűlnek az újságok ürömmel köböljük, hogy az újság- csomagok felhívásunkra megindullak és nap-nap mellett 'nagyobb köteg kiolvasott újságot küldünk ki honvédőinknek. A gyűjtést továbbra is folytatjuk. kérjük naponként behozni a kiolvasott újságokat, hogy azokat a frissekkel együtt elküldhessük. Tegnap az őrnagy úr kapott golyót ma a főhadnagy úr... (M. kir. haditudósító század). V alahol a Don melleit, 1942. szeptember. Tegnap meleg volt az éjtszaka. Talán az tette, hogy felhők mögé bújt a hold s azt hitték, észrevétlenül siklanak át a szovjet csónakok. De a parti sásban nyitott szemmel, éles szemmel húzódnak meg a honvédek, a Don minden csobbanását meghallották. Hamar megtanulták, hogy a Don nem Duna, helyenként akár át is gázolhatnak rajta. Már a szovjetek. Hát várták őket. Aztán hajnalig tartott a haddelhadd. Mire szürkülni kezdett az ég, nem volt eleven orosz a vízen és innen. Ma csend van. Az ég felhőtlen, a tele- hold fénye csillog a lomha vízen. Ma éjjel aligha próbálkoznak. Az előretolt őrszemek azért ott hasalnak láthatatlanul a sásban, sze- j műk nyitva, tekintetük élesen pásztázza a túlsó partot, a Don lassú hullámait. Csend van. Néha messziről egy puskalövés. Pakk. Aztán harmat-négyet vakkant egy-egy gépfegyver és újra csend. Néha messziről magányos ágvú- dörgés. Mintha valahonnan messziről vihar közeledne. És időnként — haszontalanul, hiszen a hold szinte nappali világosságot borít az éjt- szakára — egy-egy felröppenő Sztalin-lámpa. Mélységes a csend. A fűben honvédek. Van, aki hasmánt fekszik, csendesen tépe- geti a füvet. Van, aki hanyatt és tekintene a csillagok között kalandozik. Néha egy-egy szó, halkan, egyszer innen, másszor onnanl Döglesztő meleg után, most egy kis szellő fodrozza a hajukat, csendesen beszélgetnek. Mái- a maguk módján. Ritka szavakkal, a szavak között nagy szünetekkel. Jobbra, talán három lépésre ketten fekszenek. Barnaképű, kemény parasztlegény az egyik. Érzik zamatos hangsúlyán, nehéz beszédén. A másik városi legény. Ipari munkás lehet, egy vasgyárról beszél, gyári munkáról és főképen egy gyári lányról. Semmi különös. Egyszerű szavak lassú hintáján lóbázzák magukat a pihentető, csöndes éjtszakában. Ám egyszer fülemet egy szó üti meg, felfigyelek. Azt mondja a városi legény: — Sírtam, te! Könnyes volt a szemem! Szegény hadapród úr! Civilben nálunk volt igazgatóhelyettes! A paraszti honvéd feléje fordul. — Mi vót? — Igazgatóhelyettes. — Aztán miféle az? — Olyan nagy urat, testvér, életedben se láttál! Az ispánod, intéződ kismiska hozzá! Csodanagy úr! Vagy kétezer munkásnak parancsolt! Azt láttad volna! — belenéz a csillagokba, a hangja csendes. — Már azt hittük, hogy valamennyi muszkát átzavartuk a Donon. Egyszerre csak a hajlatból lőni kezdtek. Mi oda, elől a hadapród úr. Az igazgatóhelyettes. Ki is füstöltük valamennyit. Aztán hirtelen megint csak egv lövés. Még valaki volt itt. Egész közel, az Isten verje meg. Szegény hadapród úr csak szétcsapta a két karját, mintha meg akarna ölni valakit, aztán elvágód ott . . . Többet nem jön be a munkaterembe, hogy »na emberek, hogyan megy a munka?...« A paraszti honvéd hasmánt fekszik, szótlanul tépdesi a füvet. Aztán azt mondja: — Pedig aszonlák, hogy csak a szegény embert küldik! Az úrféle kihúzza magát,— hallgat egy sort — sokat beszélnek. Aztán az ember látja, hogy a fele se igaz. Elől vaunak a tiszturak, csakúgy, mint mink! Múlt héten az őrnagy úr kapott golyót, két hete a főhadnagy úr. Aszongyák, sebet kapott az »öreg« is! Egészen elől volt, Isten őrizte,; hogy rá nem ment. Mellette csapott he az nlcng! Fiatal hadnagy súgja: — Tudod, ki az »öreg« ? — Nem. — Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes! Maguk között »öregnek« hívják! Úgy ismerik, mint a szakaszparancsnokukat, mert folyton közöttük van! Nagyon halkan beszél, meg ne hallják. Kív áncsi, hogy mit beszélnek. — Benne volt az újságban is! — erősíti meg a munkás honvéd. — Fene ette volna meg, itt minden fordítva van, mint ahogyan otthon mondták! Az úr velünk gürcöl, ez a »paradicsom« meg olyan itt, hogv az embernek elcsapja a hasát! Egy sor hallgatás, azután újra pár szó. —- Már két tábornok úr fiát is eltemettük. Az egyik asztorn Suhay, hadnagy a páncélosoktól. Aztán Faraghó hadnagy úr a tüzérektől. A barna arcú parasztlegény ránéz. — Tábornok vót az aptyuk? — Tábornok! — Ejha! Látszik, hogy gondolkozik a dolgon, lassan a másik felé fordul. — Pedig azok megtehették vóna! — Mit? — Hát, hogy jobb helyre kerüljenek! Biztosabbra! Megtehették vóna! A társa bólintott. — Megtehették vóna!... A paraszti legény elgondolkozv a néz maga elé. — Oszt mégse tették meg! — Nem tették meg! Ebben a pillanatban lent a folyókanyarban egy kézigránát robban, utána még vagy harminc. Mint a dühös kutyák, úgy vakkannak fel egyszerre a magyar gépfegyverek. A fiatal hadnagy felugrik, vele a többi honvéd. Egv másodpercnyi tájékozódás, aztán robban a hang: — Az Isten verte volna meg őket, nem itt vannak megint! Vagy harmincán, oroszok gázoltak át a Donon. Már rohan a hadnagy. Mögötte szorosan a többi legény. Legelői a pesti munkás és a nehéz beszédű vasi paraszt. Szorosan a hadnagyuk mellett, mintha vigyázni akarnának reá. N ő i és gyermek Pál és Indra Zalaegesszeg. Tel.: 170. Műrost eperfahéjból Übulgária 8 és Macedónia 3 kerületében, ahol a selyemliemyótenyésztésre különös gondot fprdítanak, a kormány rendelkezése értelmében összegyűjtik a leveleitől megtisztított eperfagallyakat és az erre meghatározóit helyen beszolgáltatják. A beváltási árat rendeletileg állapították meg. Amíg a leveleket ugyanis selyemhernyók táplálására fordítják, addig a fennmaradt gallyakat egy német társasággal megkötött szerződés értelmében és az illető részvénytársaság birtokában lévő szabadalom szerint műrost előállítására használják fel. A bolgár kormány reméli, hogy az eperfahéj feldolgozásával jelentékenyen emelkedni fog a belföldi mű rost- produkció.
