Zalamegyei Ujság, 1942. január-március (25. évfolyam, 1-72. szám)

1942-02-14 / 36. szám

6. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1942. február 14. A tagosítás! eljárás gyorsítása érdekében mozgalmat indított a mérnöki kamara Egyik legégetőbb kérdése a magyar me­zőgazdaságnak a tagosítás problémája. Kü­lönösen a magyar kisgazdákat érinti ez a kér­dés, hiszen sokszor súlyos helyzetbe kerül­nek, mert részben a gyakori családi osztoz­kodások és cserék, részben a régi úrbéri el­különítések miatt földjük sok kis részletre ap- rózódik el s természetes, hogy ilyen körül­mények között nem lehet eredményesen gaz­dálkodni. A tagosítási eljárás hívatott arra, hogy e bajokon segítsen, sajnos, a jelenlegi rendszer mellett gyenként átlag csupán tíz tagosítás nyer befejezést, s egy-egy eljárás négy-öt évig is eltart, mert ezidőszerint nyolc hiva­tal hatáskörébe tartozik és tizenháromféle in­tézkedést kíván. A Budapesti Mérnöki Kamara országos mozgalmat indított a visszás állapotok meg­szüntetése ferdékében és egy központi ható­ságnak, az Országos Tagosító Hivatalnak a megteremtését kívánja. A Mérnöki Kamara szerint a mai Magyarországon legalább 3000 olyan község van, ahol a tagosítást sürgősen el kellene végezni s évenként legalább 100 —150 községben kellene ezt az eljárást vég­rehajtani. Az eljárás egyszerűsítése érdeké­ben az Országos Tagosító Hivatal fölé egy Országos Tagosító Tanács szervezése volna szükséges, amely felebbezési fórum lenne s ez a szerv hozzájárulna a bíróság tehermen­tesítéséhez is. A Kamara fölterjesztése vé- £ül hangsúlyozza, hogy ezen a módon a ma­gyar kisgazdatársadalom százezrei jobb,nyu- godtabb megélhetéshez jutnának. — o — öltözködhet TÓTH GYULA divatházában | Tekintse meg főváros? síivőju kirakataimat akartam hűsíteni. Vágyón, kínlódva néztem a kútban a vizet és fogaimat csikorgattam fájdalmamban, dühömben, tehetetlenségemben. Innét már látni a ferdenyakú Vargáék házát. Ott kaptam egyszer egy karaj kenyeret. Amott az uraság szőlője. Arra kell men­nem. A hegytetőn a szőlő mellett egy férfi és nő áll. Lefelé néznek, engem figyelnek. Megállt a fejsze kezükben, a Iddülő fa majd, hogy rájuk nem esik. Már zalaiasan köszön­tök rájuk: — Adjon Isten! Érthetően fogadják el köszöntésemet. Rá­juk nézek. Ejnye, hisz ez a felcetebajszú Jan­csi bácsi! Száz ember közül megismerném. — Égve, Jancsi bácsi, ez a Gyarmathy Imre pincéje? Meglepődve néznek rám, és szinte kiált­va mondják egyszerre: — Az! A pince felé nézek, de már nem látom, mert egyszerre elém tárul a völgy, a falu, a templomtorony, a Kovácsi hegy, a Téglás-rét. Elérzékenyedve nézem. Istenem, a falum! A falum, amelynek minden fájához, minden bok­rához, minden kavicsához egy-egy gyerek­emlék köt. A falum! Már könnyeimen keresz­tül látom a temetőt, a távolban lcéklő Táti­kát, Rezit, sümegi várat. Újra Zalában va­gyok, amelynek minden rögéhez egy-egy tör­ténelmi emlék fűződik, amelynek várromjai között gyermekfantáziával mindig az ősök, ve­zérek, harcokban elesett katonák szellemeit kerestem. Csak néztem elgondolkozva a völgy­ben meghúzódó falu fehér házait, éreztem a belőlük kisugárzó őserőt. Arcomon pedig két könnycsepp kezdett szántani. Szerettem volna leborulni, ölelni a sa­rat. A völgy, a falu ellenállhatatlan erővel húzott maga felé. önkénytelenül tettem pár tétova lépést, aztán futni kezdtem lefelé. Azok ott fenn bizonyára értelmetlenül néztek utá­nam: katona, aki sír, és minden szó nélküli futni kezd. A szőlők alatt a kútnál megálltam kifújni magamat. Itt szoktam vadsalátát szedni. A falutól egy széles rét választott el, amelyen; keresztül egy mély út, horgos jrezetett. Az volt ám vitéz, aki a horgos egyik oldalán lemerészkedett, a másik falán pedig föltor­újonnan átalakítva Esténkint —-=--------­Sá rközi Sanyi cigányzenekara muzsikál, Bálint Éva dobol Zala! istenein! Ezt a két szót tudtam mondani, ami­kor tizenkét év távlatából rámmeredtek a za­lai hegyeken keresztül a gyerekkori álmok, a ködbeburkolt zsenge-ifjú kori emlékek. »Úgy menteni cl innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg...« Tizenhárom éves voltam, hogy a jövőért való harc máshova rendelt. Tele ambícióval, törekvéssel, reményekkel. Annyira lefoglalt a tudásvágy, a művészetem, hogy lassan elhal­ványodott előttem minden. Más vidék, más szokások, más barátok, szerelem: ennyi elég, hogy egy ifjút átformáljanak. Istenem! Zala! Tizenkét év után pár napra véletlenül visszakerültem. vZalabéren kiszálltam a vonat­ból. Csatlakozásom négy óra múlva lett volna. Ez gondolkodóba ejtett. Kimentem az útra. Távolabb a falu. Arra vettem az irányt. Tegnap eső lehetett, mert az úton kisebb-nagyobb tócsákban állott a krómsárga, agyagos víz. Kicsit sziszeregtem, féltettem cipőmet, nadrágomat és arra gon­doltam, hogy hiszen kár volt az illúzióért, mert itt is csak sár van. Egyik ház előtti kertben egy menyecske foglalatoskodott. Kékpöttyös kendővel volt hátrakötve a feje. A nagykendő mellén ke­resztben, hátid a derekán összekötve. Lábán csizma. Ahogy ráesett a pillantásom, amikor azt láttam, hogy különb, mint a kisalföldiek, a fülemben megcsendült egy nóta: Megismerni a zalai menyecskét: Már messziről kiáltja a jó estét; Én meg csak úgy betyárosan fogadom, de fo­gadom : Adjon Isten kökényszemu galambom! Elcsodálkoztam. Ez a dal tizenkét év óta undák, rendelésre mérték után. Alak i tások, bélelés és gallérozások legolcsóbban if j. LAKI SÁNDOR szQcsmesternél Zalaegerszeg Bethlen Qábor u.5. mm eszemben sem volt. Most pedig milyen hi­bátlanul dudorászom! Honnan szedtem elő ilyen hirtelen? Megálltam a kerítésnél: — Jó napot kívánok! — Adjon Isten! így mondta, hogy: adjon Isten. így, aho­gyan a nótában van. Ezt is régen hallottam. Mifelénk a jó napot kívánni szokták. De nem szebb-e az adjon Isten? — Mondja, lelkem, milyen messze van Szentgrót ? — Egy jó óra járás. Egy jó óra járás az hat kilométer. On­nan megint hat. Inkább elmegyek gyalog, minthogy négy órát most várjak. Minél előbb szeretném látni a régi hazámat. A köpenyt I kigotnboltani, a derékszíját a nyakamba tet­tem, s amint a faluból kiértem, nekiiramod- £am a lejtőnek. Hármasával ugortam át a tócsákat, teli torokkal szívtam a zalai leve­gőt s fél óra múlva már a Zala folyó hídián állottam. Mintha nem pergett volna le a tucatnyi esztendő, mintha még mindig mezítlábas, rö- vidnadrágos gyerek lennék, úgy bámultam a hömpölygő sárga lét, a régi bokrot, amely a folyás irányában ráfekszik a vízre és a hul­lámokon hintázik, közben egy-egy leszakított levele útrakél az áradattal. Nini! ott a füzes mellett a kőrakás. Ott álltam egyszer és vá­gyódva néztem a fürdőzőket. Én nem tud­tam, nem mertem közöttük lubickolni, mert nem volt fürdőnadrágom és már nagy fiú voltam. Érdekes, a malom mögött állok. Hogy kerültem ide? Persze, hiszen a tizenkét esz­tendő elrepült, nyomtalanul eltűnt, nem is történt meg, és én most elsős gimnazista va­gyok. Hiszen a bokor a régi, a kőrakás ugyan­olyan, ugyanaz a hét fűzfa áll egymás mel­lett. Csodálatos, most is olyan minden, mint régen volt. Elhitetem magammal, hogy gye­rek vagyok, két kézzel szorítom magamhoz az illúziót, hogy megmaradhassak ebben a hangulatban. így folytatom az útamat tovább. A Kovács-testvérek üzlete előtt önkény­telenül megállottám. Ministrálás közben egy­szer eltörtem a két Ids ámpolnát és itt vet­tem helyettük másikat. Csodálatos bolt ez, ahol minden, de minden, még ampolna is kapható. Az udvarnoki utat a vasút átszeli. M bakterház mellett a kukoricás ugyan nincs meg, de az a kis gyalogút ott van, amelyiken közelíteni lehet. A huszonyai hegyre fölka­paszkodóm. Ez az a régi kút, amely mellett sokszor elmentem szomjasan. Vizet húzni nem lehet, mert se gém, se kötél, se kampó. Egyik forró nyári napon itt pihentem meg. Gyalog men­tem haza Szentgrótról s az óriási hőség mi­att levetettem a trikómat. A nap vörösre- égette hátamat, fájt, égett, lángolt. Vízzel

Next

/
Thumbnails
Contents