Zalamegyei Ujság, 1942. január-március (25. évfolyam, 1-72. szám)
1942-02-14 / 36. szám
6. ZALAMEGYEI ÚJSÁG 1942. február 14. A tagosítás! eljárás gyorsítása érdekében mozgalmat indított a mérnöki kamara Egyik legégetőbb kérdése a magyar mezőgazdaságnak a tagosítás problémája. Különösen a magyar kisgazdákat érinti ez a kérdés, hiszen sokszor súlyos helyzetbe kerülnek, mert részben a gyakori családi osztozkodások és cserék, részben a régi úrbéri elkülönítések miatt földjük sok kis részletre ap- rózódik el s természetes, hogy ilyen körülmények között nem lehet eredményesen gazdálkodni. A tagosítási eljárás hívatott arra, hogy e bajokon segítsen, sajnos, a jelenlegi rendszer mellett gyenként átlag csupán tíz tagosítás nyer befejezést, s egy-egy eljárás négy-öt évig is eltart, mert ezidőszerint nyolc hivatal hatáskörébe tartozik és tizenháromféle intézkedést kíván. A Budapesti Mérnöki Kamara országos mozgalmat indított a visszás állapotok megszüntetése ferdékében és egy központi hatóságnak, az Országos Tagosító Hivatalnak a megteremtését kívánja. A Mérnöki Kamara szerint a mai Magyarországon legalább 3000 olyan község van, ahol a tagosítást sürgősen el kellene végezni s évenként legalább 100 —150 községben kellene ezt az eljárást végrehajtani. Az eljárás egyszerűsítése érdekében az Országos Tagosító Hivatal fölé egy Országos Tagosító Tanács szervezése volna szükséges, amely felebbezési fórum lenne s ez a szerv hozzájárulna a bíróság tehermentesítéséhez is. A Kamara fölterjesztése vé- £ül hangsúlyozza, hogy ezen a módon a magyar kisgazdatársadalom százezrei jobb,nyu- godtabb megélhetéshez jutnának. — o — öltözködhet TÓTH GYULA divatházában | Tekintse meg főváros? síivőju kirakataimat akartam hűsíteni. Vágyón, kínlódva néztem a kútban a vizet és fogaimat csikorgattam fájdalmamban, dühömben, tehetetlenségemben. Innét már látni a ferdenyakú Vargáék házát. Ott kaptam egyszer egy karaj kenyeret. Amott az uraság szőlője. Arra kell mennem. A hegytetőn a szőlő mellett egy férfi és nő áll. Lefelé néznek, engem figyelnek. Megállt a fejsze kezükben, a Iddülő fa majd, hogy rájuk nem esik. Már zalaiasan köszöntök rájuk: — Adjon Isten! Érthetően fogadják el köszöntésemet. Rájuk nézek. Ejnye, hisz ez a felcetebajszú Jancsi bácsi! Száz ember közül megismerném. — Égve, Jancsi bácsi, ez a Gyarmathy Imre pincéje? Meglepődve néznek rám, és szinte kiáltva mondják egyszerre: — Az! A pince felé nézek, de már nem látom, mert egyszerre elém tárul a völgy, a falu, a templomtorony, a Kovácsi hegy, a Téglás-rét. Elérzékenyedve nézem. Istenem, a falum! A falum, amelynek minden fájához, minden bokrához, minden kavicsához egy-egy gyerekemlék köt. A falum! Már könnyeimen keresztül látom a temetőt, a távolban lcéklő Tátikát, Rezit, sümegi várat. Újra Zalában vagyok, amelynek minden rögéhez egy-egy történelmi emlék fűződik, amelynek várromjai között gyermekfantáziával mindig az ősök, vezérek, harcokban elesett katonák szellemeit kerestem. Csak néztem elgondolkozva a völgyben meghúzódó falu fehér házait, éreztem a belőlük kisugárzó őserőt. Arcomon pedig két könnycsepp kezdett szántani. Szerettem volna leborulni, ölelni a sarat. A völgy, a falu ellenállhatatlan erővel húzott maga felé. önkénytelenül tettem pár tétova lépést, aztán futni kezdtem lefelé. Azok ott fenn bizonyára értelmetlenül néztek utánam: katona, aki sír, és minden szó nélküli futni kezd. A szőlők alatt a kútnál megálltam kifújni magamat. Itt szoktam vadsalátát szedni. A falutól egy széles rét választott el, amelyen; keresztül egy mély út, horgos jrezetett. Az volt ám vitéz, aki a horgos egyik oldalán lemerészkedett, a másik falán pedig föltorújonnan átalakítva Esténkint —-=--------Sá rközi Sanyi cigányzenekara muzsikál, Bálint Éva dobol Zala! istenein! Ezt a két szót tudtam mondani, amikor tizenkét év távlatából rámmeredtek a zalai hegyeken keresztül a gyerekkori álmok, a ködbeburkolt zsenge-ifjú kori emlékek. »Úgy menteni cl innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg...« Tizenhárom éves voltam, hogy a jövőért való harc máshova rendelt. Tele ambícióval, törekvéssel, reményekkel. Annyira lefoglalt a tudásvágy, a művészetem, hogy lassan elhalványodott előttem minden. Más vidék, más szokások, más barátok, szerelem: ennyi elég, hogy egy ifjút átformáljanak. Istenem! Zala! Tizenkét év után pár napra véletlenül visszakerültem. vZalabéren kiszálltam a vonatból. Csatlakozásom négy óra múlva lett volna. Ez gondolkodóba ejtett. Kimentem az útra. Távolabb a falu. Arra vettem az irányt. Tegnap eső lehetett, mert az úton kisebb-nagyobb tócsákban állott a krómsárga, agyagos víz. Kicsit sziszeregtem, féltettem cipőmet, nadrágomat és arra gondoltam, hogy hiszen kár volt az illúzióért, mert itt is csak sár van. Egyik ház előtti kertben egy menyecske foglalatoskodott. Kékpöttyös kendővel volt hátrakötve a feje. A nagykendő mellén keresztben, hátid a derekán összekötve. Lábán csizma. Ahogy ráesett a pillantásom, amikor azt láttam, hogy különb, mint a kisalföldiek, a fülemben megcsendült egy nóta: Megismerni a zalai menyecskét: Már messziről kiáltja a jó estét; Én meg csak úgy betyárosan fogadom, de fogadom : Adjon Isten kökényszemu galambom! Elcsodálkoztam. Ez a dal tizenkét év óta undák, rendelésre mérték után. Alak i tások, bélelés és gallérozások legolcsóbban if j. LAKI SÁNDOR szQcsmesternél Zalaegerszeg Bethlen Qábor u.5. mm eszemben sem volt. Most pedig milyen hibátlanul dudorászom! Honnan szedtem elő ilyen hirtelen? Megálltam a kerítésnél: — Jó napot kívánok! — Adjon Isten! így mondta, hogy: adjon Isten. így, ahogyan a nótában van. Ezt is régen hallottam. Mifelénk a jó napot kívánni szokták. De nem szebb-e az adjon Isten? — Mondja, lelkem, milyen messze van Szentgrót ? — Egy jó óra járás. Egy jó óra járás az hat kilométer. Onnan megint hat. Inkább elmegyek gyalog, minthogy négy órát most várjak. Minél előbb szeretném látni a régi hazámat. A köpenyt I kigotnboltani, a derékszíját a nyakamba tettem, s amint a faluból kiértem, nekiiramod- £am a lejtőnek. Hármasával ugortam át a tócsákat, teli torokkal szívtam a zalai levegőt s fél óra múlva már a Zala folyó hídián állottam. Mintha nem pergett volna le a tucatnyi esztendő, mintha még mindig mezítlábas, rö- vidnadrágos gyerek lennék, úgy bámultam a hömpölygő sárga lét, a régi bokrot, amely a folyás irányában ráfekszik a vízre és a hullámokon hintázik, közben egy-egy leszakított levele útrakél az áradattal. Nini! ott a füzes mellett a kőrakás. Ott álltam egyszer és vágyódva néztem a fürdőzőket. Én nem tudtam, nem mertem közöttük lubickolni, mert nem volt fürdőnadrágom és már nagy fiú voltam. Érdekes, a malom mögött állok. Hogy kerültem ide? Persze, hiszen a tizenkét esztendő elrepült, nyomtalanul eltűnt, nem is történt meg, és én most elsős gimnazista vagyok. Hiszen a bokor a régi, a kőrakás ugyanolyan, ugyanaz a hét fűzfa áll egymás mellett. Csodálatos, most is olyan minden, mint régen volt. Elhitetem magammal, hogy gyerek vagyok, két kézzel szorítom magamhoz az illúziót, hogy megmaradhassak ebben a hangulatban. így folytatom az útamat tovább. A Kovács-testvérek üzlete előtt önkénytelenül megállottám. Ministrálás közben egyszer eltörtem a két Ids ámpolnát és itt vettem helyettük másikat. Csodálatos bolt ez, ahol minden, de minden, még ampolna is kapható. Az udvarnoki utat a vasút átszeli. M bakterház mellett a kukoricás ugyan nincs meg, de az a kis gyalogút ott van, amelyiken közelíteni lehet. A huszonyai hegyre fölkapaszkodóm. Ez az a régi kút, amely mellett sokszor elmentem szomjasan. Vizet húzni nem lehet, mert se gém, se kötél, se kampó. Egyik forró nyári napon itt pihentem meg. Gyalog mentem haza Szentgrótról s az óriási hőség miatt levetettem a trikómat. A nap vörösre- égette hátamat, fájt, égett, lángolt. Vízzel
